Akiknek nem volt nyolc a 8 plusz 1

Az 1990. július 8-i MIOK képviselőtestületi ülés a rabbikar javaslatára nyolcfős társadalmi bizottságot választott a zsidó szervezetek köréből. Feladata az volt, hogy az átmeneti időben „vigye tovább az ügyeket”, készítse elő a hitközség átalakulását, s a valamennyi zsidó szervezetet tömörítő szövetség létrejöttét. A „plusz egy fővel” – a hitközség ügyvezető igazgatójával – „Kilences bizottságnak” nevezett testület állt a MIOK élén az elmúlt több mint fél évben, míg kidolgozták az új alapszabályokat, amely előfeltétele volt a Budapesti Zsidó Hitközség, s a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (MZSHSZ) létrejöttének. A bizottság három tagjával: Zoltai Gusztávval, a hitközség ügyvezető igazgatójával, dr. Feldmájer Péterrel, a vidéki közösségek képviselőjével és dr. Jung Józseffel, a Cionista Szövetség delegátusával beszélgettünk a végzett munkáról.

– Amikor létrejött a Kilences bizottság, már akkor eltérően ítélték meg hatáskörét a részt vevő szervezetek képviselői. Azzal az előfeltételezéssel ültek tárgyalóasztalhoz az alternatív zsidó mozgalmak, hogy kialakul a közös érdekképviselet, a „csúcsszerv”. Ez nem történt meg.

Zoltai: Az eredeti feladat a hit- község megújításának előkészítése volt az új alapszabályok létrehozásával, s a demokratikus választásokra való felkészüléssel. Amikor döntés született arról, hogy a vallásos szervezet meg akarja őrizni autonómiáját, valóban felmerült a szüksége a közös érdekképviseleti szervnek, amely kifelé össz-zsidó célokért léphetne fel.

Jung: A Cionista Szövetség azért érezte fontosnak a társadalmi bizottságban való részvételét, mert egyrészt alapvető kérdésnek tartja az egységes és szervezett fellépést zsidó célokért, másrészt a megújult hitközség szerepét is lényegesnek érzi. Akkor lehet csak súlya a közös képviseletnek, ha apparátus áll mögötte, s nemcsak tanácskozó, de döntési jogkörrel is bír. Véleményünk szerint nem tud most létrejönni az a közös szervezet, amelynek az egész magyarországi zsidóság előtt tekintélye van. Ha mégis létrejönne, az csupán formális szerepre kényszerülne, és mi semmiképpen nem

vennénk részt működésében, bár természetesen ellene sem lépnénk fel.

Három szint lett volna

Feldmájer: Meggyőződésem, hogy felhatalmazásunk mindhárom szint létrehozására szólt. Jómagam a koncepciót is ennek szellemében terjesztettem elő. Az első a budapesti hitközségi körzetek szintje, a második az országos hitközségi szövetség, a harmadik pedig a valamennyi zsidó mozgalmat tömörítő szervezet lett volna. Hogy végül is nem így történt, ennek részben a Cionista Szövetség elvi álláspontja volt az oka. Némileg túlzott igénnyel ők egy országos képviselet megalakítását kívánták, amelyben a hitközségek mellett már az egyéb zsidó szervezetek is részt vettek volna.

Zoltai: A hitközségek meg akarják tartani autonómiájukat. Ez az elképzelés azonban csorbítja az önállósághoz fűződő jogokat. Továbbá elvi akadálya is van, az tudniillik, hogy a szervezetek közül nem mindegyik áll vallási alapon. Persze azokkal is együtt tudunk működni, de „összeolvadni” velük nem kívánunk. Nyolcéves periódus után oszlatta fel magát az új alapszabályok elfogadása nyomán a hitközség képviselőtestületé, s nem hiszem, hogy ilyen horderejű kérdésben lett volna hatásköre dönteni. Mi szükségét látjuk a csúcsszerv létrehozásának, ahhoz csatlakozni fogunk, s erőnkhöz mérten anyagilag is támogatjuk.

Feldmájer: Egyetértek azzal, hogy nem volt joga a régi képviselőtestületnek ebben dönteni, de a majdani csúcsszerv alapszabály-tervezetét konstruktívabb hozzállással aláíráskész állapotba lehetett volna hozni.

Jung: Ha a kétszintű felépítésről úgy véli a hitközség vezetése, hogy ezzel befolyását kívántuk gyöngíteni, autonómiáját csorbítani – téved. Amikor azt hangoztatjuk – s nemcsak mi, cionisták -, hogy egy zsidó nép van, mindegy, hogy a galutban él vagy Izraelben, ebben azt is megfogalmazzuk, hogy mesterséges és veszélyes dolog szétválasztani vallásos és egyéb irányzatra. Természetesen kívánatos, hogy minden zsidó kötődjön a hitközséghez, a tradíciókhoz – ez a diaszpórában különösen szükséges -, de az egység alapvetően fontos a magyarországi zsidóság jövője szempontjából.

– Mi az, ami a létrejött alapszabályokban új, s milyen koncepciók ütköztek kidolgozása során?

Feldmájer: Azt a tervezetet, amit a Kilences bizottság elé terjesztettem, kisebb módosításokkal mindenki elfogadta, kivéve egy pontot, amit az érdekeltek elutasítottak. A budapesti zsinagógai körzetek nem váltak önálló hitközségekké. Ez az alapszabály kisebb elvi következetlenségeihez vezet, s a budapesti zsidóság sokszínűségét „elmossa”. Amiben eltér az új szabályozás a régitől, s ezáltal jobb is annál, az, hogy megszünteti az eddigi bürokratikus szervezetet és világos hatásköröket teremt. Pontosan nyomon lehet követni a felelősséget, határozottan körülírja, hogy ki végzi pénzért a feladatát, ki pedig társadalmi munkában. A vezető szervek jogköre érdemleges beleszólást tesz lehetővé a vezetésben, s kis létszámuk működőképessé teszi őket. A megújulás kulcsa a képviselőtestület és a kilencfős elöljáróság személyi összetétele. Ehhez képest az elnök és az igazgató személye másodlagos.

Az eltérő koncepciók közül a cionisták álláspontjáról már beszéltem. Azt szorgalmaztam, hogy a vallásos szervezet autonómiája ne sérüljön, és ez ellentmondott az ő egységes, kétlépcsős képviseletet szorgalmazó elképzelésüknek. A Zsidó Diákszövetség talán kissé kiforratlan javaslata egy parlamentáris, arányos rend- szert vázolt a legfelsőbb szinten, tehát egymás fölött két képviselőtestület (egy hitközségi és egy „össz-zsidó parlamenti”) működött volna. Végül szótöbbséggel az én javaslatomat fogadta el a bizottság. A harmadik szintet – nevezzük így -, az elnökök tanácsát is vázoltam, de ezt, mint említettem, elutasították.

Jung: Az alapszabályt, bár nem a mi elképzelésünket tükrözi, jónak tartjuk. Mindazonáltal néhány „időzített bomba” rejtőzik benne. Ilyen például az elnök és az ügyvezető igazgató viszonya. Papíron tisztázott a hatáskörök megoszlása, de könnyen felborulhat az elképzelés, ha olyan elnököt választanak, aki a maga kezébe akarja ragadni a teljes irányítást. Ez pedig hatalmi harcokhoz vezethet. A tényleges döntések az ügyvezető igazgató kezében összpontosulnak, de a képviselet az elnök funkciójához kötött. Ez ellentmondásokat rejt magában. Az elnök is csak látszólagos féket jelent az igazgatóval szemben, mert a folyamatos tevékenység kontrollja megoldhatatlan. Túl sok minden múlik a vezetők személyi kvalitásán, egymáshoz való viszonyán.

Zoltai: Csak adalékul az elmondottakhoz: aki ismerte a korábbi hitközségi viszonyokat, tudja, mi volt a válasz már az alapszabály „hollétét” firtató kérdésekre is. Finoman szólva, nem volt publikus a hitközség alkotmánya. A vezetők egyike így felelt, ha kérdezték erről: „Az alapszabály én vagyok.” A tervezet, amit végül is elfogadtunk, megjárta az összes hitközséget, a rabbikart, valamennyi érdekelt fórumot. Százhatvan javaslatot, kiegészítést, észrevételt kaptunk, s ezek nagy része, ami nem koncepcionálisan ütközött a tervezettel, bele is került. A budapesti hitközségi körzetek önállóságát pedig maguk az érintettek nem igényelték: a tizenkilenc körzet egyöntetű döntése szerint egy hitközséget kívánnak alkotni.

Jóvátétel, támogatás, képviselet

– Zoltai Gusztáv többször említette a Kilences bizottság ülésein, hogy amit a közösség a holocaust jóvátételeként mint közösség visszakap, s amit az államosítások során kisajátított ingatlanokból most visszaszerez, az a magyarországi zsidóság tulajdona lesz, nem a hitközségé, s ő a maga részéről szorgalmazza ekkénti felhasználását. Így például helyiségekhez s némi anyagi támogatáshoz juthatnának az ezt nélkülöző szerveze­tek. De a kollektív jóvátételhez kollektív jogalany kellene. Például a valamennyi zsidó szervezetet tömörítő csúcsszerv. A jelenkori Magyarország izgatott politikai légkörében sem mindegy, hogy viszonylagos egységben tudunk-e fellépni érdekeinkért, adott esetben parlamenti szinten vagy az államigazgatás különböző fórumain.

Zoltai: Amit mondtam, ahhoz tartom magam. Körlevélben kértük a körzeteket, szórványokat, jelentsék be, mi az, ami zsidó tulajdon volt. összeállítottunk egy listát, s felterjesztettük a Művelődési Minisztérium egyházi főosztályának. A lista nyitott, bárki betekinthet. Értek bennünket csalódások, mert számos olyan épületre jeleztük igényünket, melyekről kiderült, hogy a hitközség korábbi vezetői – jórészt mindenki tudomásán kívül – eladták azokat. Számos olyan ingatlan van azonban, melyek esetében reális az esély, hogy visszakapjuk. Hangsúlyozom, a hitközség nem saját használatra kívánja visszaszerezni például régi iskoláinak épületét. Tudjuk, hogy helyiséggonddal küzd a Javne, a MZSKE-alapítvány iskolája. Magától értetődik, hogy ha tudunk, segítünk. A Reichmann-iskola és az Anna Frank Gimnázium is – úgy tetszik – szűkös az igényekhez képest. Talán lehetőség nyílik egy volt szovjet katonai objektum több épületének megszerzésére. Ez a Szabolcs utcai volt zsidó kórházzal szemben levő telken van, s ha erre alkalmas, a három iskola – autonómiáját megtartva – gimnáziumait vagy osztályainak egy részét átköltöztethetik erre az új helyre. Ha más helyiséget vagy épületet visszakapunk, gondunk lesz rá, hogy a fedél nélküli zsidó szervezetek otthonra leljenek, alkalmasint közösségi centrumot alakíthassanak ki. Már eddig is a MZSKE rendelkezésére bocsátottuk az újpesti körzet kultúrtermét, egyik klubprogramja számára. A Zsidó Diákszövetség a Páva utcai kultúrteremben kapott átmenetileg „menedéket”, az egyik cionista ifjúsági szervezet „székháza” pedig a Jávorka utcai zsinagóga lett. Amit az utóbbi időben tudtunk, megtettünk a helyiséggondok enyhítésére.

Egy másik lényeges kérdés az egykori Zsidó Helyreállítási Alap kezelése. Ehhez feltehetően 337 ezer ingatlan tartozott. Többszázezer forintos betétkönyv került az Állami Egyházügyi Hivatal megszűntével a hitközség kezelésébe. Ez nem a miénk, hanem a jövendő csúcsszerv indulótőkéje. A párizsi békeszerződésben – melyet a jelenlegi kormány által utolsó, legitimnek elismert kormány írt alá a világháború után – egyértelműen az áll: a holocaust áldozatainak hagyatéka nem szállhat az államra. A hagyaték mégis a magyar államra szállt. Az említett betétkönyv 1982-ben kelt. Ebből egyszer kétmillió, más alkalommal négymillió forintot „valakik” kivettek az elmúlt években, és jóllehet, a bank nekünk erről nem ad felvilágosítást, ez csak az Egyházügyi Hivatal tudtával és közreműködésével történhetett. Ausztria és Görögország a példa, ott a párizsi békeszerződésben foglaltakat foganatosították: minden a zsidó közösség kezelésébe került. Mi ragaszkodunk ahhoz, hogy ha valamit visszakapunk, az a magyarországi össz-zsidóságot leginkább reprezentáló csúcsszerv birtokába jusson.

Kérdésed második része, a politikai képviselet ügye, nem egyszerű. Bonyolítja a helyzetet a nemrég létrejött nemzetiségi szövetség is, mely – tudomásom szerint – kinyilvánította, hogy szintén igényt tart a képviseletre. Ha lesz nemzetiségi delegátus kormányzati szinten, nyílván azt keresik meg ez ügyben. Tudomásom szerint azonban – ez nem hivatalos adat – csupán 536 ember – közöttük egyébként magam is – határozta meg önmagát zsidó nemzetiségűként. Nem lenne tehát legitim, ha ők képviselnék a zsidóság egészét. (A Magyarországi Zsidók Nemzeti Szövetsége – természetesen – nem tart igényt a hazai zsidóság egészének képviseletére.

A szerk.) Azt hiszem egyébként, hogy a felekezet ügyeiben, vallási vagy más, egyházat érintő kérdésben a jövőben is csak a hitközség lehet a képviselő. Egyéb, politikai kérdésben – mivel az érdekeink azonosak – a majdani csúcsszerv lesz a tárgyaló partner. Tagszervezetei az adott kérdésekben kidolgozzák, egyeztetik álláspontjukat és egységesen érvényesítik elképzeléseiket.

Jung: Ami a nemzeti jelleget illeti, mi, cionisták ennek hangsúlyozása mellett szorgalmazzuk az aliját is. Mégis úgy véljük, nem volt időszerű a nemzetiségi kérdést felvetni, mert ez sokkolja azokat, akik magukon hordják a megkülönböztetés egykori bélyegét. A magyarországi zsidóságnak jár egy parlamenti mandátum, de a személy kijelölése csak a csúcsszerv feladata lehet.

Nem kárpótlás, öröklés

Feldmájer: A csúcsszervnek szerintem mindenképpen önálló jogi személynek kell lennie, döntéseit konszenzussal kell meghoznia, s politikai értelemben a MIOK jogutódjává kell válnia. Miután konszenzus alapján dönthet csak, nem idegenedhet el a tagszervezetektől, hiszen azok mindegyike magára nézve kötelezőnek ismeri el a határozatait. Tudniillik csak azt szavazza meg, amivel egyetért.

A Zsidó Helyreállítási Alap is létezik, az 1946-ban alkotott XXV. törvénycikk „A magyar zsidóságot ért üldözés megbélyegzéséről és következményeik enyhítéséről” pontosan meghatározza jogi státusát. A jogszabályt senki nem helyezte hatályon kívül. Törvénytelenül vonták az Egyházügyi Hivatal működési körébe az alap kezelését. Az alap önálló jogi személy, amelyet kuratóriumnak kell kezelnie. A létrejövő csúcsszervnek kell felállítania a kuratóriumot, de az alap független. Ezzel kapcsolatosan szeretnék pert indítani, tudniillik, amikor az elhurcoltak és meggyilkoltak vagyonát a túlélők kárpótlására kívánják fordítani, törvénytelenül járnak el. Itt egyszerű öröklésről van szó. A törvény kimondja: „Ha a hagyaték megnyíltakor nincs törvényes örökös, akkor az alap örököl.”

A tulajdonjogi igények nem évültek el, tehát ez független a deportálásokért járó kárpótlástól. Öröklés jogcímén követelhetjük, hogy az ingatlanok kerüljenek az alap tulajdonába. Kezelésük már másodlagos kérdés. Egyetlen szervezetnek sincs joga, hogy akár egy forintot is magának követeljen. Az alap sorsát kell rendezni, s mindenekelőtt követelni, hogy az illetékes minisztérium tárja elénk azt az iratanyagot, amiből kiderül, hogy a mártírok véréért kapott pénzzel ki mit művelt.

– Talán mire ez a beszélgetés megjelenik, évtizedek után szabad hitközségi választások lesznek. A rendszerváltás a Síp utca 12-ben lassabban megy végbe, mint az országban, de a MZSHSZ új vezetőket választ. Mennyiben újul meg a vallásos zsidóság szervezete?

Zoltai: Azt hiszem, a rendszerváltás nemcsak személyek kicserélődésében jelentkezik. A vezetés szemléletváltása mindenki számára érezhetően már megtörtént. Vallásunk demokratikus elveket követ, s remélem, ez az egész szervezetre rányomja majd kedvező bélyegét. A szervezeti garanciákat az új alapszabály tartalmazza. Az elnök – miután társadalmi funkciót tölt be s nem állandóan vesz részt a munkában – óhatatlanul kisebb befolyással van a szervezetre. A kilencfős elöljáróság inkább ellensúlyát jelentheti majd a főállású igazgató egyéni döntéseinek, mert a napi feladatokban is közreműködik. S a „több szem többet lát” elve alapján jobban ellenőrizhet. Másrészt a kilenc ember eltérő véleménye is kiegyensúlyozó tényezővé válhat.

Az elmúlt tíz hónap próbakő volt. Nehéz időszakon léptünk túl. Az infláció, a külföldi támogatások csökkenése, a politikai bizonytalanság, mind-mind sújtott bennünket. A szükséges személycseréket nem tudtuk végrehajtani, az új szemlélet, az új munkastílus emiatt lassabban érvényesül. Az ideiglenes vezetés jogosítványa – úgy érzem – nem terjedt ki a „káderanyag” átfésülésére. Az új vezetésnek, ha folytatja az általunk elkezdett átalakítást, ezzel a gonddal mindenképpen szembe kell néznie.

Szántó T. Gábor