Akik alijáztak, és akik visszajöttek

Az alábbi riportban – ha úgy tetszik, a budai Árpád gimnáziumban érettségizett, s a Jeruzsálemben hősöknek kijáró katonai állami temetés­ben részesített Hirschberg Gábor emléke előtt tisztelegve – olyan magyar zsidó fiatalok arcélét villantjuk fel, akik félbehagyták, illetve változatlan elszántsággal folytatják Izraelben megkezdett tanulmányaikat.

Salgó Adrienne: Se rokonom, se ismerősöm nem volt Izraelben

„A Szent István Gimnáziumban érett­ségiztem, ’90-ben mentem ki Izraelbe, Darányi Andrissal és Hirschberg Gábor­ral együtt. Nem volt bennem semmifé­le késztetés, az történt, hogy anyukám nézte a tévét, és így értesült, hogy a kö­vetség szervez kinti tanulást, és miért ne próbálnám meg én is. Tizennyolc évesen ez elég jó ötletnek tűnt. Különö­sebb kötődésem nem volt a zsidóság­hoz, bár jártam az Oneg Sabbat klub­ba, a Bethlen térre.

Azért említem hármónkat a csoport­ból, mert a többiek humán előkészítő­re jártak a három hónapos ulpán után, s csak mi maradtunk a természettudo­mányos előkészítőn, amit aztán el is végeztünk. Matematikát tanultunk, ké­miát, történelmet, angolt meg hébert természetesen. Ez sokkal keményebb volt, mint a humán, ezért eléggé egy­másra voltunk utalva. Együtt tanultunk, jól éreztük magunkat, nem volt semmi bajunk. A Givat-Ram-i koleszban vol­tunk, amely minden szempontból a leg­rosszabb színvonalú kollégium. Két hó­nap után azonban már nem tűnt fel, hogy milyenek a körülmények.

Amikor bekerültünk a jeruzsálemi egyetemre, engem – ki sem merem mondani – német irodalom és politoló­gia szakra vettek fel. Felvettek volna máshova is, de nem éreztem elég biz­tonságosnak a héber tudásomat ahhoz, hogy valami komolyabbat megpályáz­zak. S nem mellesleg a nyelvi szakok­nak az első éve eléggé laza volt. Szóval abszolút ilyen racionális meggondolás­ból választottam szakot, s gőzerővel belevetettem magam a tanulásba. Köz­ben felköltöztünk az egyetem mellé, a Reznik nevű koleszba, az már elég nor­mális hely volt, s akkor ott eléldegél­tünk. Két és fél évet voltam kint, 90 jú­liusától 92 decemberéig. Most jubilálok, öt éve vagyok itthon.

Azóta se bántam meg, hogy vissza­jöttem. Többek között azért, mert ne­kem se ismerősöm, se rokonom nem volt Izraelben, amikor kimentem. Talál­tam ugyan egy nagyon jó fej családot, ahol hétvégézni lehetett néha meg az ünnepeket eltölteni, de mindig nem lóghattam a nyakukon. Az, hogy a meg­élhetés esetleg gondot okozott, nem zavart különösen, mert mindenki dol­gozott, s ez nem volt ciki. Nehezen azt viseltem el, hogy jön a hétvége, amikor nem tudok mit csinálni és be vagyok zárva a kollégiumba. Nincs, akit felhív­jak, nincs, akihez elmenjek, eléggé egyedül voltam. De persze, ha nem va­gyok ilyen magányos, akkor se biztos, hogy maradok, mert egyéb, többek kö­zött magánéleti problémák is adódtak, amikről nem kívánok beszélni.

Itthon elég szépen alakult a sorom, elvégeztem a pénzügyi főiskolát, ami még mindig nem egy nagy dolog, bár elég jó diplomát ad. Most járok egy ilyen jogi szakokleveles közgazdász képzőre, és szerkesztő riporter vagyok a magyar királyi televízióban, amit szin­tén nagyon szeretek. Főleg a Parlamen­ti Naplóban dolgozom, meg gazdasági műsorokban.

Hogy az Izraelben eltöltött két és fél év mit jelent számomra? Szerintem mindenkire ráfér, hogy 18 évesen egy kicsit egyedül maradjon, nekem leg­alább is ez nagyon jót tett. Nekem kel­lett gondoskodnom magamról, s egy kicsit felnőtté váltam. Csomó mindent megtanultam, bár nem biztos, hogy baj lett volna, ha egy diplomát is hazaho­zok. Ezzel együtt szerintem az egész volt jó, ahogy volt. Bár Izraelből Jeru­zsálemen kívül csak akkor láttam vala­mit, amikor a szüleim meglátogattak, s közösen tettünk egy körutat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy olykor nem ke­rekedtünk fel a magyar barátaimmal, de egy turista, aki egy hónapra kiutazik és mindent megnéz, biztos, hogy többet látott az országból, mint én.

Az elmondottakból nyilván nem de­rült ki a hihetetlen függőségem Izrael­hez, és ez nincs is így. Tény viszont, hogy, mivel nálunk a zsidóság azelőtt soha nem volt téma, én megfertőztem a családot. Az apám mindenféle zsidó rendezvényre eljár, hihetetlen identitástudata lett. Bármilyen furcsa, s ez mindenképpen Izrael javára írandó, de a mi generációnk az, amely tanítgatja a saját szüleit.

Darányi András: Hovatartozásom nem változott semmit

„A Radnóti Gimnáziumban érettsé­giztem, majd fogtechnikusi diplomát szereztem. Több izraeli úttal a hátam mögött, úgy mentem ki a legelszántabb cinonistaként, hogy ott fogok élni, és soha az életben haza nem jövök. Ne­kem akkor már tényleg nagyon mély zsidó érzéseim voltak. Egy évvel a ki­utazásunk előtt, 1989-ben Hirschberg Gáborral részt vettünk az auschwitzi élő meneten, amikor Elie Wiesel beszélt Birkenauban. Egy hetet töltöttünk Lengyelországban, majd Izraelben egy he­tet, ahová a Jom Haacmaut alkalmából érkeztünk. Az egyetemen szállásoltak el minket, ahol kaptunk egy tájékozta­tást arról, hogy milyen lehetőségek len­nének, ha ott tanulnánk tovább. Gya­korlatilag akkor eldöntöttem, hogy lediplomázok fogtechnikából, utána Izra­elben megpróbálok egy előkészítőt, s majd meglátom, mi lesz. Abban 99 szá­zalékig biztos voltam, hogy a fogorvo­sira nem tudok bejutni, hiszen minden izraelit se vesznek föl.

Együtt mentünk ki az Adriennel, lehe­tett a csoportban vagy száz diák. Ez volt az első ilyen népes társaság, amelyből a legtöbben Jeruzsálembe kerültek. Elvégeztem a mechinát, de már a felénél kiderült, hogy nem aka­rok továbbtanulni. Inkább meg akar­tam ismerni Izraelt, nem csináltam meg a házi feladatokat, délutánonként a vá­rosban mászkáltam. Igazából azzal voltam elfoglalva, hogy a gyökereimet va­lahogyan visszakapjam. Akkor lettem igazából vallásos, kipát hordtam, körülmetéltettem magamat, próbáltam a tra­dicionális zsidó életet elsajátítani. Volt két-három évem arra, hogy megtanul­jam, melyek ennek a külsőségei meg a lelki része. Azelőtt nem tudtam imád­kozni, s ha most bemegyek egy temp­lomba, tudom, hogy mikor, mit kell imádkozni. Magamtól tanultam meg mindent. Tizennégy éves koromig, amikor beiratkoztam a Radnótiba, nálunk a családban az járta, hogy mi zsidók va­gyunk, de ennek nem volt semmi konk­rét tartalma, tehát karácsonyfás, télapós zsidók voltunk, és semmi chanuka meg egyebek.

Mondhatni persze, hogy miközben Iz­raelben a bensőmben is zsidó lettem, ennek ellenére visszajöttem. Mégis úgy gondolom, hogy a hovatartozásomban nem változott semmi. Izraelben, mikor abbahagytam a tanulást, elszegődtem fogtechnikusnak, jó állásom volt, sze­rettem csinálni. Utána elmentem kato­nának, egy év múlva leszereltem, s ak­kor döntenem kellett, hogy akkor most mi legyen. Maradjak Izraelben, gürizzek tovább, mint fogtechnikus segéd, keres­sek annyit, amiből félretenni nem na­gyon lehet, s talán húsz év múlva lesz egy lakásom, öt év múlva egy használt kocsim, három év múlva egy használt feleségem, vagy kezdjek el itthon vala­mit, ahol a barátaim, volt osztálytársaim addigra már elég szép dolgokat elértek. Volt ez a privatizációs helyzet, s olyan lehetőségek adódtak, amik ott nem vol­tak meg, vagy száz évben egyszer van­nak, s ezekből gyakorlatilag kimarad­tam. Sokszor gondoltam arra, hogy most akkor én hülyébb vagyok, mint mások, s végén úgy döntöttem, hogy hazajövök. Ez ’94-ben volt, azóta – hogy érzékeltessem a változást – „magas va­gyok, szőke és katolikus”, van egy kis üzletem, járok a jogra meg mindenféle dolgokat csinálok, amivel próbálom megalapozni a leendő gyermekeim éle­tét. Mikor hazajöttem, már nem hordtam kipát, nem ettem kósert, nem tar­tok szombatot, mint Izraelben, ahol a hadseregben voltam a rabbiságnál is. Olyan zsidó életet élek, amely nem kü­lönbözik a pesti zsidó élettől. Templom­ba járok, az ünnepeket megtartom.

Kétségtelen, hogy pragmatikus szem­pontok alapján döntöttem, bár hozzáte­szem, hogy a diaszpórában ugyanúgy le­het bárki zsidó, mint az anyaországban. A mai napig azt gondolom, hogy ha le­hetőségem lesz, akkor inkább kint él­nék, de nem szeretnék olyan helyzetbe kerülni, hogy megveregessék a vállamat, „te fiam, milyen rendes cionista vagy”. Majd, mint akik jól végezték dol­gukat, beülnek a Mitsubishibe és haza­mennek az ötszobás jeruzsálemi laká­sukba, én meg felülök a 17-es buszra és hazabumlizok a bérelt lakásomba, ami­ben négyen laknak. Tévedés ne essék: én nem éreztem magam hátrányos hely­zetben, mert új olé vagyok. Volt, amiben úgy éreztem, hogy kevesebb vagyok, ez a hagyomány ismerete, és volt, amiben úgy éreztem, hogy több vagyok, például gyakran voltam színházban.

Egyébként az agyam úgy működik, hogy csak a pozitív dolgokra emlék­szem, Izraelben nagyon szerettem élni, a katonaságról s minden más córeszról a legviccesebb történeteket szoktam a barátaimnak elmesélni. Mikor kimen­tem Izraelbe, azt gondoltam, esély nincs rá, hogy valaha máshol éljek, most viszont már azt mondom – bár vá­gyódom vissza – elképzelhető, hogy nem ott fogok élni.

Molnár Bálint: Politológiát tanulni Izraelben a legérdekesebb

Zsolt Péter: Egy izraeli közgazdász diploma jól használható

Bálintot és Pétert a szüleik egész nyá­ron nem tudták lebeszélni arról, hogy októberben visszamenjenek Jeruzsá­lembe a Héber Egyetemre. Az előző év­hez képest annyi változás történt az életükben, hogy Bálint barátnőjével hármasban albérletbe költöztek Jeru­zsálemben, fejenként havi 160 dollá­rért. Így „megspórolják” azt, hogy na­ponta három órát buszozzanak, az arab negyeden át, az egyetem és a számuk­ra kijelölt, nem túl jó hírnévnek örven­dő kollégium között. Szabad idejükben bármi munkát elvállalnak, hogy az amúgy is egyfolytában aggódó őseiket legalább anyagilag ne nagyon terheljék.

A két fiú nagyon nem hasonlít egy­másra. Sorsuk mégis elválaszthatatlan­nak látszik egymástól. S nem valami­lyen eleve meghatározottság okán, ha­nem mert nagyjából azonos időben ju­tottak el életük meghatározó forduló­pontjához, s ismerték fel, hogy – egyi­kük kifejezésével élve – „valójában hol tudják elhelyezni magukat a zsidósá­gon belül”.

Molnár Bálint és Zsolt Péter a békásmegyeri Veres Péter Gimnáziumban egy osztályban érettségiztek 1993-ban. Bálint különösebb nehézség nélkül, Pé­ter „némi zökkenőkkel”. Bálintnak az Államigazgatási Főiskolára nem sikerült bejutnia, Péter a Közgazdasági Egyetemen maradt el három ponttal a felvétel­től. Közösen vagy egymástól függetle­nül múlatták az időt, hol munkával, hol a nélkül. Bálint dolgozott a Telemédiánál, a Hyponbanknál, legtöbbre a V.A.M. Design nevezetű bútorforgalmazó cégnél vitte, ahol exportmenedzser volt. Péter még ezen is túltett, ő – azt követően, hogy a Vilmos és Tsa cég költöztetéseknél alkalmazta – a ’94-es választásoknál a szocialisták egyik kam­pányfőnökének tudhatta magát. S egyszer csak úgy határoztak, véget vetnek a „lötyögésnek”, elmennek ulpánra Iz­raelbe. A döntésnek több összetevője volt: kalandvágy, ingyenes nyelvtanu­lás, az ország megismerése és persze a szülőkről való leválás lehetősége is, mi­vel úgymond „túlságosan védett kör­nyezetben éltek addig”.

Különösebb motivációjuk nem volt a nagy utazásra, miután értelmiségi csa­ládban, Holocaust-túlélő felmenőkkel, nem zsidó szellemben nevelkedtek, s ennek következtében a zsidósághoz, a zsidóságukhoz való viszonyukat sem tisztázták igazán. Másképpen szólva: ez a viszony „elég laza volt”. Bálint annyit tudott, hogy zsidó származású, de soha nem járt semmilyen zsidó közösségbe. Péter dettó, de nem is érezte ennek a hiányát. Bálintot eleinte zavarta, hogy az iskolában olykor lezsidózták, ké­sőbb megszokta, vagy inkább hozzá­edződött. A zsidózást Péter sem úszta meg az alma materban, ennek ellenére nem érezte magát zsidónak. Ezt a hova­tartozást akkor még – ha nem is a leg­nemesebb indíttatásból – mások hatá­rozták el róla.

Az öthónapos Ulpán 1994 októberé­ben kezdődött az Eilat közelében lévő Yotvata kibucban, s kifejezetten ked­vükre való volt. Dacára annak, hogy a kibuc-életforma nem jelentett számuk­ra perspektívát. Elégedettségüket az váltotta ki, hogy komolyan vették a ta­nulást, s különösebb erőlködés nélkül megszerezték az Alef minősítést. 1995 márciusában jöttek haza, s mint Péter mondja: „öt hónapon keresztül semmi közük nem volt a héberhez”. Igyekez­tek kis pénzt keresni, s magukban fel­dolgozni az elrendezetlen élményeket.

Valami már bizsergett bennük, mint akiket „a mozdony füstje megcsapott”, hogy ha egyszer belekezdtek, akkor ne is hagyják abba. Péter hamar eldöntöt­te, hogy visszamegy Izraelbe, Bálint vacillált egy ideig, s csak azután jelentette ki, hogy a barátjával tart, amikor megbizonyosodott róla: nem érdemes itt­hon maradni.

Az olé-státusszal könnyen megbarát­koztak, nem úgy a fiúk számára kötele­ző katonaság gondolatával. Belátták azonban, hogy „a dolog” e nélkül nem megy. Olyannyira, hogy még a mechina elején kis híján eldöntötték: ha letelik az év, berukkolnak. Lehetőség szerint ejtőernyősnek, mivel „megvan hozzá a fizikai adottságuk”. Aztán mégis úgy gondolták, betartják a szolgálati utat, minden évben egy hónapot katonáskodnak, a maradék 20 hónapot pedig a diploma után húzzák le.

A jeruzsálemi Héber Egyetemre je­lentkeztek, s már a startot sikeresen vették a mechinán, miután a felmérő teszt alapján héberből „befértek a hét­be”. Különösebb beilleszkedési nehézségeik nem adódtak. Valamivel nehe­zebb lett a soruk a mechina második félévében, mivel akkor már önellátók voltak. Kollégiumi elhelyezésért 380 sekelt, telefonért 100-150 sekelt fizet­tek havonta. A megélhetésre valót na­gyobb részt munkával teremtették elő. Bálint pincérkedett a Hyatt Hotelben, takarított 25 sekel órabérért egy ameri­kai nőnél. Legjobban egy Nargila nevű jemeni vendéglőben érezte magát, ahol Péterrel együtt szolgálták fel a ke­leti ételkülönlegességet. Maguk hatá­rozták meg, mikor dolgoznak, s így össze tudták egyeztetni a munkát a ta­nulással. Általában akkor keresnek munkát, ha fogytán a pénzük. Bár menetközben szert tettek némi pénzügyi szakismeretre is, s több bankban nyi­tottak bankszámlát.

A mechinán különböző fakultációkra kínálkozott lehetőség, ami azért fontos, mert később ezeket az egyetemen be­számítják. Mindketten választották a nemzetközi kapcsolatok stúdiumot, s Péter még felvette a közgazdasági ma­tematikát és az Izrael kormányzása cí­mű tantárgyat is.

A Mechinát Bálint 88 százalékkal, Pé­ter 96 százalékkal abszolválta, s ráadá­sul a matematika kurzusért plusz 10 százalék bonust is kapott, így az ered­ménye 107 százalék. Bálint úgy döntött, nemzetközi kapcsolatokat és poli­tológiát tanulna a Héber Egyetemen, Péter közgazdaságtant és politológiát.

A két napbarnított fiúval még akkor beszélgettem, amikor a mechina után hazarepültek. Ami nem ment könnyen, hiszen ilyen alkalmakkor letétbe kell helyezni 100 ezer forintot. Aki erre kép­telen, az marad. Bálint szülei a felada­tot úgy oldották meg, hogy eladtak egy örökölt lakást, s az előlegből kifizették a letétet, Péter pedig kölcsön kérte Bál­int barátnőjétől a kívánt összeget.

Közben elvégezték az első évet a Hé­ber Egyetemen, s tisztában vannak az­zal, hogy a neheze még csak ezután jön. A tandíjmentesség ugyanis csak három évig jár, s harmadéves koruk­ban 2500 dollár tandíjat kell majd fi­zetniük. Bálint nem tart attól, hogy ez leküzdhetetlen akadály lenne. Az ollók­nak, magyarázta, lehetőségük van to­vábbi banki kölcsön felvételére, más­részt két hónap alatt ennyi pénzt meg lehet keresni. Ha másképp nem megy, Izraelben maradnak nyáron is.

Túl vannak a kamaszkor bizonytalan­ságain. Bálint ha Izraelben van, Magyarországon szeretne lenni, ha meg a szü­lei közelében múlatja az időt, Erecbe vágyik. Az embernek, mondja kiérlelt bölcsességgel, megkopnak az illúziói, s újak lépnek a helyükre. Itthon szerinte, ha valaki nem szupertehetséges és a szülei nem támogatják, képtelen eg­zisztenciát teremteni. „Izraelben több lehetőség közül lehet választani. Ott ta­nulás mellett az ember el tudja tartani magát. És erre mindeki képes”. Péter szorosabbnak érzi a köteléket, amely a zsidósághoz fűzi. Bár ez, teszi hozzá, ma még nem jelent feltétlenül izraeliséget is. Bálint összehasonlíthatatlanul többet tud a zsidó népről, a hagyomá­nyokról, mint azelőtt tudott, s már el tudja helyezni magát a zsidóságon be­lül.

Bálint úgy véli, politológiát és nem­zetközi kapcsolatokat tanulni ma a vilá­gon Izraelben a legérdekesebb. Azt még nem tudja, hogy diplomásként ott akar-e majd megtelepedni vagy sem. Az viszont biztos, hogy a tevékenysége kapcsolatban lesz Izraellel. Péter gyakorlatiasabb: szerinte egy izraeli köz­gazdász diploma jól hasznosítható. Kü­lönös tekintettel arra, hogy a kereske­delem 1997-től a két ország között vámmentes. Ebben – ha nem is álla­mi, de cég szinten – szívesen közremű­ködne.