Aki akart és mert, az tudott segíteni

Filmkockák Somogyi Károlynak, a Jád Vásém kitüntetettjének életéből

Még ma is olyan mindenre figyelő, jó ügyekért cselekedni kész, amilyen félévszázaddal ezelőtt volt. A tizenöt gyermekét nevelő asztalos fia, Pécs második kerületében, Vasas-bányatelepen 1921-ben született. A család neve akkor Hay volt, később Somogyi lett. Nála két évvel fiatalabb Ferenc nevű öccse, Francois Hay ismert és elismert festőművész Franciaországban. Ő, Somogyi Károly, nyugdíjas építész, szőlőtermelő Diósdon.

Református elemibe járt, Mohácson egy műszaki cikkeket árusító boltban tanult, aztán segéd lett, a pécsi Király utcában Schwarcz Ignác jól menő nagy- kereskedésében. A sokoldalú érdeklődésű, művelődni vágyó fiatalember, aki már gyerekfejjel sokat forgatta, olvasta a Szentírást, s mint mondja, különösen Pál apostol levelei gyakoroltak maradandó hatást érzelmeire és gondolkodásmódjára, serdülő éveiben a magyar irodalomnak, elsősorban Ady költészetének rajongója lett.

Zsidó emberekkel, a Schwarz családdal és azok ismerőseivel, akkor került először kapcsolatba, amikor a budapesti törvényhozás ״hivatalos rangra” emelte az antiszemitizmust, majd rövidesen haláltáborokba hurcoltatta, sortüzekben és gázkamrákban pusztíttatta el áldozatait. A magam személyes tapasztalatai alapján elborzasztották ezek a szörnyűségek, részvétet ébresztettek bennem az életveszélybe került ártatlan emberek iránt – emlékezik Somogyi Károly. – Éreztem, segítenem kell, ott és ahol, akinek tudok.

Ez akkor veszélyekkel járt. Az emberséges megnyilvánulást, a segítségnyújtást a hatalom hazafiatlan cselekedetként elítélte, büntette. Nem félt?

Féltem. De fiatal voltam, s gyávaság lett volna behunyni a szemem, elbújni azok elől, akik bajba kerültek. Negyvenháromban művezető lettem Budapesten a Váci úti Rozsdamentesítő és Fémszínező Vállalatnál. Ennek a hadiüzemmé nyilvánított telepnek korábban dr. Káldor Károly volt a vezetője. Őt és feleségét, Margit nénit nagyra becsültem és szerettem. Amikor négyvennégyben ők is veszélybe kerültek, elhoztam nekik szüleim iratait, születési anyakönyvi kivonatukat – koruk nagyjából egyezett -, így élték túl, ezek segítségével, a megpróbáltatásokat.

A budakalászi Klinger Henrik-féle gyárban munkaszolgálatosok dolgoztak. Helyzetük a legkevésbé sem volt biztonságosnak mondható. Mi a hadsereg részére dolgoztunk, telepünk viszonylag védett volt, ezért arra az elhatározásra jutottam, hogy zsidó fiúkat hozok oda. Hamis nyílt paranccsal el- mentem a Klinger-gyárba, s kikértem hadiüzemi munkára tíz főt. A parancsnok bizalmatlanul méregette a kikérő papírt, aztán intézkedett, kiadta Moskovits Iván vegyészmérnököt, Káldori Endrét (aki a hazai töltőtollgyártás megalapítója volt), Sugár Józsefet, Ipper Tamást, Somogyi Jánost és egy társukat, akit ők Bosambó néven emlegettek. A többiek nevére sajnos már nem emlékszem…

Mi történt a továbbiakban?

Moskovitssal hamis papírokat állítottunk elő. Sugár József vésnökként jeleskedett, bélyegzőket csinált. A többiek is segítettek az okmányok elkészítésében és elosztásában a rászorulók között. A bejelentő lapokat vegytintával töltöttük ki, a rendőrségen lebélyegeztettük, azután a vegytintát letöröltük, és új nevek, új címek kerültek a korábbiak helyébe. A csoport két tagja az én irataimat használta. A hatodik kerületi elöljáróság anyakönyvi hivatalában dolgozó ismerősömtől jelentékeny mennyiségű blankettát kaptam, ezeket kitöltöttük és használhatóságukat úgy próbáltuk ki, hogy gyakran én jártam velük oda és vissza a Ferdinand hídon, ahol az őrség mindenkit igazoltatott. Ha nekem sikerült elfogadtatnom, akkor mást is elláthattunk vele. Nekem könnyebb volt mozogni, ezért lakást és élelmiszert szereztem. Volt úgy, hogy hamisított, különleges paranccsal hoztam ki egy házaspárt a ceglédi gettóból.

Öcsémmel együtt albérletben laktunk a nyolcadik kerületben, a Luther utcában. A házban több zsidó család lakott. Velük csupán köszönő viszonyba kerültünk. Később, amikor kiderült, hogy veszélyben forognak, őket is felkaroltuk. Név szerint dr. Liebermann Manó főrabbit, a fiát, lányát, Galambos Jánosnét, akinek férje a keleti fronton odaveszett, Tépli Bélánét és sógorát Major Dezsőt, Tépliné lányát, Évát. Éva egy ideig nálunk dolgozott a hadiüzemben.

És hogyan alakult e nehéz hónapokban az Ön sorsa?

Én sem vészeltem át mindent sértetlenül. A nyilasok elfogtak, a Sváb-hegyre kísértek a magyar Gestapo vallatóihoz. Onnan november végén lekísérték a foglyok egy csoportját vagont rakni a Keleti pályaudvarra. Megszöktem. December hatodikán újra letartóztattak. A Rökk Szilárd utcai Rabbiképző Intézet helyiségeiben garázdálkodó nyilasoktól jó néhány verést és egyéb tortúrát kellett elszenvednem. Aztán újra a Svábhegyre kerültem. Onnan a filmgyárban dolgozó Sas Lászlóval együtt szöktem meg, egy bejáratot őrző rendőr jóvoltából.

Tépliék, Káldor Károly ék is túlélték a megpróbáltatásokat. Évával negyvenöt májusában összeházasodtunk, negyvenhatban született András nevű fiunk. Negyvenkilencben elváltunk. Újra férjhez ment, Budapesten él. Vele és a többiekkel – közöttük Káldorinéval, a Los Angelesben élő Sugár házaspárral és másokkal baráti kapcsolatban állok. Második házasságomból még két gyermekem született és kilenc unokám van. Nagy öröm számomra, hogy kiérdemelhettem a Jád Vásém elismerését, és bizonyíthattam: a vészkorszak idején az a keresztény magyar, aki akart és mert, az tudott is zsidó embertársain segíteni.

(vadász)