Aforizmák a zsidók tartósságáról I.rész

Aforizmák a zsidók tartósságáról

I. rész

Zsidónak lenni több ezer éves kihívás. Világnép, szinte min­denütt ott van, és ami régóta van, az fennmarad.

Vannak zsidók, és már mióta! Ez a furcsaság tény, és ebből következik szinte minden. Van-e másik világnép? A kínai talán még öregebb, de ők kevés­bé illeszkedtek bele a nyugati világ tár­sadalmaiba, kevésbé formázták azo­kat, és az otthoniak sokkal többen van­nak, mint a diaszpórában élők. Zsidók vannak mindenhol, jellemző rájuk a térbeli és időbeli határok, akadályok át­hidalása.

A neheztelő rokonokat: a vallási, ci­onista-nemzetállami és a világi-univerzalista opciót összetartja a holocaust megrázkódtatása mint abszolút negatí­vum mind a három számára. Ez az egyetlen nép, amely a legkülönfélébb korokban és környezetekben megma­radt annak, ami. Áthaladt a többieken, az adaptáció legkülönbözőbb szerepe­in és álarcain. Asszimilációját határok között tartja az a titkos meggyőződés, hogy zsidónak lenni nem kevesebb, mint bármi másnak lenni.

*

A zsidó reflexió áthidal, összekap­csol, eltávolodva átlát, és a konkréttól könnyedén fölleng az absztrakthoz, majd vissza: oszcillál.

Zsidósnak látom ezt a transzcendáló, túlhaladó szenvedélyt, az egyén ké­pességét arra, hogy leszakadjon a kör­nyezetéről, hogy distanciára tegyen szert vele szemben, és képes legyen arra, hogy a saját világát ironikusan nézze.

A zsidó realista módon transzcen­dens, nem fél túlmenni az adott világ adott határain, tudja, hogy van több is, hogy a hegyen túl is emberek laknak.

Alkalmazkodó, udvarias, törvénytisz­telő különmaradás.

A spirituális alap: az egyének egyen­rangú, isteni méltósága, integritása, sért­hetetlensége, az emberiség egységé­nek az eszméje, minden ember istene közös.

A zsidók számára nincsen az ember és az isten között valami közbülső me­tafizikai stáció, nincs istenember, nincs istenné vált ember.

Ami emberi, az maradjon csak em­beri.

Mózes is ember, Dávid is ember, Jé­zus is ember, mind a felebarátunk, mind gyarló és mindegyiknek részleges az igazsága.

A messiás pedig csak várasson még magára, ne siessen.

A zsidónak nem muszáj vallásosnak lennie; ha nem hiszi, hát nem hiszi is­tent, aki nem emberi, hanem az örök jelenlét, az, aki az embert látja és hall­ja, sőt meg is hallgatja, isten az, akihez a vallásos ember beszél.

A zsidók adták a világ bibliai metafo­ráját.

*

A zsidók általában élénkséget hoz­nak, kezdeményeznek, az egymáshoz súrlódó identitások termékenyek. Kí­vülről is látnak, nemcsak belülről. A zsidók öntudata általában paradox, másoké is, de a zsidóké mindenesetre az, szabályszerűen az. Ellentétes hajlandó­ságaik vannak, és egyiket sem akarják elfojtani.

*

Transznacionális nép nemzetálla­mokban! Hova húzzon a szíve? A nem­zetállamhoz inkább, vagy a világzsidó­sághoz inkább? Ez olyan kérdés, ame­lyet nem kell feltenni, mert nemkívána­tos elköteleződés akár az egyik, akár a másik válasz. Az ember szabadsága ab­ban áll, hogy konkrét alternatívákat mérlegelve dönt elvei, ízlése és hangu­lata szerint.

*

Van egy zsidó világnép, amely már nyugodtabban tartja magát zsidónak, mert kevésbé kell félni, de azért mégis, mindenütt a világon érez valami bizony­talanságot, mert nemcsak zsidó világ­nép van, hanem van világ-antiszemitiz­mus is. Az izraeliek sem érezhetik ma­gukat teljes biztonságban, ott is van a szomszédban olyan, aki megölné őket, csak mert zsidók. Volt egy nevezetes, később istenként tisztelt zsidó, akit a szavaiért megöltek. Zsidó szokás ilyen helyzetbe kerülni. Zsidó szokás a sza­vaknak ilyen eltúlzott jelentőséget adni, akár meg is halni értük. Zsidó história, hogy az embert megölik azért, ami.

*

Az Úr, aki az ismert elbeszélés szerint Sínai hegyén szóba állt Mózessel, azt mondta magáról, hogy vagyok, aki va­gyok. Az Úr ezt az isteni identitást várja el az ő választottaitól is. Ezt a rettenete­sen fáradságos, tapogatózó azonossá­got. Ki látta? Ki hallotta? Mózes, egy zsi­dó, aki talán nem is volt igazában zsidó. Fennáll a követelmény azóta, hogy le­gyünk azonosak önmagunkkal, és hogy vállaljuk a szövetséget, amelyet külön­féle atyák, meg ez a Mózes a láthatatlan hanggal kötöttek. A próféták szerint ez szövetség a lelkiismeretünkkel, a lel­künk hangjával. A fennmaradás titka – mondják a próféták – a hűség magunk­hoz, egy vállalkozáshoz.

*

A legtöbb nép embereit be lehet ol­vasztani, a zsidókat aránylag nehéz. Az a valami, ami őket fenntartja – hosszú altatás és önkioltás után – a magukat te­repszínűvé álcázó zsidókból is kibúvik. A cionisták után a diaszpóra-zsidók is kezdenek beletörődni abba, hogy azok, amik, és már nem is olyan szomorúak emiatt. Kibújnak a dobozból, itt is, ott is megjelennek az ő hordozható istenük­kel egy különös stratégia megtestesítői. A bújócskázó zsidó már kevésbé jel­lemző a világi zsidóság köreire, miért is takarnák a zsidóságukat, néha inkább a hencegés ízetlenségeibe tévednek.

*

Aki a civilbátorságig menően, egyéni­leg az, aki, az ilyen ember ingerültséget kelthet maga ellen. A zsidók alighanem megelőzték a németeket a modernizá­cióban, a nyugati értékválasztásban; a zsidóknak kézenfekvőbb volt az univerzalizmus. Erre volt bosszú a nemzetiszo­cializmus. Voltaképpen a németek is er­re vágytak: kimenni a nagyvilágba. Az európai zsidók vesztettek, nem voltak elég éberek, és nem vol­tak elég jó stratégák, ha tisztábban látnak, akkor többen me­nekülnek meg. Nem védekez­tek kellő elszántsággal. Ma Izra­el és a világzsidóság virtuálisan ott áll bármely országon belül élő zsidók mögött. A zsidó ön­tudat Izraelben és Amerikában erősebb, és kevésbé paradox, mint Közép-Európában, Auschwitztól nem különösebben messze.

*

A világi zsidó megválasztja, hogy mit tart meg a parancsolatokból. Csökken­ti a kötelezettségeit, a rituális előíráso­kat, és azt gondolja, hogy van fonto­sabb dolga is tavasszal, mint a homec elégetése. A könyvespolcán nem ad he­lyet vallási diszkriminációnak. Van több is, mint zsidónak, kereszténynek, muzulmánnak lenni. Embernek lenni minden csoportidentitásnál több. A zsi­dóknak az a dolguk, hogy gyakorolják az emberiességet, hogy megértsék és méltányolják a másik embert a maga különösségében.

*

Emberiesség? A különös tisztelete.

Az egyik így imádkozik, a másik úgy, mind tisztel valami magasabbat, ün­nepélyesebbet, rendkívülibbet, emberfelettit, mind fölfelé ácsingózik, mind valami követelménynek hiszi az istenit, a tisztaság követelményének, amely azt akarja, hogy emelkedj felül a kis érde­ken és a kis ügyeken.

Tudjál néha kibontakozni az itt és most testi valóságából, szabadulj ki a földi gravitációból, röptesd a lélekmadarat, tekints magadra hegycsúcsról, madártávlatból, nézz búcsúzóan, a vonatablakon kitekintve arra, ami ott ma­rad helyhez kötve, elmozdíthatatlanul. A személy életrajzában a város epizód. A város életrajzában a személy epizód.

Halljuk a buzdítást, hogy nézzük az életünket némi nyugodt eltávolodás­ból, teaszertartás közben, sivatagi sá­torban, európai kocsmában, vagy kö­zel-keleti kávéházban. Az a szint, ahol olyankor vagyunk – vallásérzékeny. A detachment állapotaival mindenki meg van ajándékozva, amikor az álom el­visz, amikor egy szállodaszobában úgy érezzük, hogy minden, ami addig volt, messze van, másutt van.

*

Más vagy-e a szállodaszobában, ami­kor kilépsz az ágyból, és bemégy a fürdőszobába, majd felveszed a fehér inget, szürke öltönyt, fekete cipőt, majd lemégy a reggeliző helyiségbe, ahol mindenki nagyjából hasonlókép­pen viselkedik. A világi zsidó olyan, mint a többi ember. Vannak élethelyze­tek, amelyekben nagyjából ugyanazt te­szi minden náció gyermeke.

*

A zsidó transzcendál, de hová? A családias paradicsom irányába. A foly­tatódás az ő életének az értelme, és ál­talában a felesége a lelkiismerete. A zsidó utópia a barátságos vacsoraasz­tal. Ennél nem jobb a mennyország és az angyalok kórusa. Asszony, gyere­kek, unokák, rokonok, barátok, vendé­gek, helybeliek és utasok a megterített ünnepi vacsoraasztal körül. Vonzóbbat nehéz kitalálni, a zsidók ezt az utópiát kívánják mindenki másnak is. Ez a másvilág, annyiban is más, hogy most éppen biztonságos, hogy most éppen nem törnek rájuk, hogy nem dobognak az ablak alatt a harcosok lovai. A gye­rekek erre a kis kályhameleg, családi boldogságra emlékeznek, amikor min­denki szerette egymást, talán ez volt a másvilág, amit a zsidó itt keres a földi életében, mert nem gondolja, hogy en­nek az élvezetéhez előbb meg kellene halnia.

*

A zsidók nem nagyon emlegetik-ígérik a lélek örök életét. Tudomásul ve­szik a halált. Nem gondolják, hogy min­den szenvedésért megvigasztaltatunk, össze tudják kötni az istenhitet az em­beri sors vállalásával, ezért etikai realis­táknak nevezném őket. Nem halasztják el az üdvözülést a túlvilágra, a halál utáni feltételezett öröklétre. Nem gon­dolják, hogy a földi élet hibáira létezik mennyei korrekció, kárpótlás, engesz­telő jóvátétel. Az történt, ami megtör­tént, és ezt már nem lehet megmásí­tani. Hibázhatsz, de nincsen égi védő­háló.

Az igazi történés nem odaát van, ha­nem itt van, ez az. Ez pedig bár néha si­ralomvölgy és botrány is, többnyire azonban a munka és a köznapi örömök-bánatok terepe. Hát igen, mondja a zsidó, dolgozni kell, ez már így van Káin óta, elvesztettük az ártatlanságun­kat, beleharaptunk a tudásba, a buja­ságba és a bűnbe, nincs tovább gond­talan gyermekkor.

A felnőttség etikája, ezt keresik a bölcsebb zsidók, ami abban is megnyilvá­nul, hogy többre tartják a tanulást, mint a verekedést. A zsidók elismerik, hogy a világ hatalmas, sőt túl hatalmas, és kiszámíthatatlan erők dúlnak benne, ezért igazodni kell hozzá, számolni kell vele, tudomásul kell venni, meg kell ér­teni, és alkudozások után egyezséget kell kötni vele, a lehetőségek közül a kevésbé rosszat kell megkeresni, illú­ziók nélkül a kisebbik rosszról, de ez mind nem elég, mert ehhez hozzá kell tenni valami többet.

Választottnak lenni annyit jelent, hogy mind feltételezzük ezt önma­gunkról, mert netalán mind-mind ki va­gyunk választva valamire, és megpró­báljuk kitalálni, hogy mire. A lelkiismeretünk hangja szerint feladatokat adunk önmagunknak. Segítő önuralom nélkül nincsen felnőtt ember. Aki ahelyett, hogy rendesen dolgozna, máso­kat szid, nem felnőtt. Vannak nem fel­nőtt közvélemények. A sértődöttség nem realista lelkiállapot, és nem ked­vez a viruló túlélésnek.

A zsidóknak lenne okuk a sértődött beállítódásra, de az érettebb zsidók et­től eltanácsolnak; nem begubózni kell, hanem kezdeményezni, hogy ilyen sze­rencsétlenség még egyszer ne fordul­hasson elő. A zsidóknak dolguk van, a világ összekapcsolódik, fűződik, ezt kell elősegíteni, mert ez akadályozza meg az újabb holocaustokat. Bárkinek a gyerekét ölik, az elviselhetetlen, és a zsidóknak különösképpen elviselhetet­len kell, hogy legyen. A zsidóknak az a feladatuk, hogy tanuljanak Auschwitzból, és mindent, ami olyan, ami hozzá hasonlít, ami igazolja és mentegeti – el­utasítsanak, függetlenül attól, hogy ép­pen kit fenyeget a genocídium.

A galut, a diaszpóra a valóság terepe, a galut párhuzamos a globalizációval, szétszóratás a földkerekségen: ez annyit jelent, hogy a zsidóknak – hűen marad­va önmagukhoz – meg kell tanulniuk, ismerniük kell ezt a bolygót és a lakóit, segíteniük kell abban a munkában, amely az emberiséget az ő összetarto­zására emlékezteti.

*

A transzcendencia a családi folyto­nosság, plusz önuralom, mondhatnám alázat, amely ezt lehetővé teszi. Önfe­gyelemnek és tisztasági szabályoknak alávetett élet, amelyben testi szoká­sok kultikus jelentőséget nyernek, és megszenteltként emelkednek ki a pro­fán tengerből, ahogy az ünnep is kivé­tel a köznapok sorában. A zsidó ezt a reálisan lehetséges, evilági túlvilágot akarja megvédeni, vagy a fenyegető hatalom árnyékában átmenteni, túl­éléshez segíteni. A külső legyen sze­rény, a belső legyen gazdag. Bele­csempészni az ünnepet a világba, hogy legyen. A kötelező szombat a szellemi eltávolodás parancsa, hogy elgondolkodjunk az életünkön. A szombat erre van teremtve és meg­őrizve. Megtisztálkodunk, jól eszünk, és belenézünk a gyertya lángjába.

*

Sok világi zsidó, mint például e sorok szerzője, nem különbözteti meg a szombatot: megpróbál minden napból szombatot csinálni, nem különbözteti meg a szentet és a profánt, azt szereti, ha ezek egymásba játszanak. Nem megy zsinagógába, inkább olvas, és le­het, hogy gőgből, lustaságból, de ritkán szeret belebonyolódni a kollektív rítu­sokba. Az egész világirodalom az övé. Magasabb instanciája minden jó könyv, minden mű, amelyet megcsodál. A nem zsidók is tekintsék magukénak az összes judaikát, a Bibliától kezdődően napjainkig. Ez a textus is egy judaika, és nem kevésbé egy hungarika. Minden zsidó szerző minden műve – bármely nyelven íródott is – judaikának is tekint­hető. A zsidó szerzők műveiben benne van az ő észjárásuk, érzékenységük, de ha valóban műalkotásról van szó, akkor ugyan nem irreleváns, de nem is el­sőrendű jelentőségű, hogy a szerző mi­lyen néphez tartozik. A jelentős mű át­megy a határokon, kultúrákon, száza­dokon. A világi ember választ, és min­denféle szent könyv érdekli, de a világi zsidó „szent” könyvei az ő saját válasz­tottjai. Maga választja meg a szentsé­geit. Bár szépnek is tudja látni az orto­doxiát, nem szán annyi időt rituális kö­telességeire, amennyit azok igényel­nek. Inkább magánszertartásai vannak, azt tartja a magáénak, ami tetszik neki.

*

Zsidónak lenni rendkívüli tanulási kötelezettség. Ismernie kell azt a sok nemzeti civilizációt, amelyekkel a zsi­dóknak dolga, szoros érintkezése van. A diaszpóra-zsidóra ez különösképpen áll, mert a zsidók Izraelben épp annyi­ra hajlamosak, mint bármely más nép, a túlzó nemzeti köldöknézésre. Úgy el vannak foglalva magukkal, hogy kevés figyelmük marad a nagyvilágra, annál is inkább, mert a hely ügyei gyakran élet-halál ügyek. A diaszpóra-zsidóknak is megvan a maguk szubkulturális ego­izmusa, de kénytelenek megérteni a helyi másfajta érzékenységeket, és hogy az antiszemitizmus ne váljon fe­nyegetővé, a maguk módján igyekez­nek ártalmatlanítani a lokális xenofób romantikát. Hogy mentsék a bőrüket, befolyásolniuk kell a közvéleményt, mert ha ezt a munkát nem végzik el, akkor előfordulhat, hogy megölik őket, és ez persze megesett akkor is, ha szor­galmasan igyekeztek elvégezni, csak éppen nem sikerült.

*

A világi zsidó baráti körében vannak zsidók, de vannak nem zsidók is. Min­denütt megeszi azt, amit a helybeliek esznek. Nem érezteti, hogy amit ők sze­retnek, az tisztátalan és szentségtelen. Öltözetével, hajviseletével nem külön­bözteti meg magát, mert azt különcködésnek vélné. Legfeljebb szándéktalanul különbözteti meg magát. Miért csak szándéktalanul? Fél magát azonosítani? Nem akarja vál­lalni, hogy ő zsidó? – hallom a vádló kérdést. De hát én soha sehol nem viselek sem­mi folklorisztikust. Voltakép­pen a szűkebb tárgyi környe­zetemet is esetlegesnek tar­tom. Az elmélyülésben a kör­nyezet nem zavar. Viszolygok a feltűnősködéstől, nem vagyok konkretista-animista. Nem viselem ma­gamon emblémaként a vallásomat, vi­lágnézetemet, soha semmilyen jelvényt nem hordtam a gomblyukamban. Való­színű, hogy a szekularizáció folytatódik, az emberek rendelkezni akarnak a sza­badidejükkel, és csak alkalmilag vesz­nek részt a szerintük túlságosan hosszú közös, templomi istentiszteleten.

Tartózkodóan méltányolják a vallási rítusokat, amelyeknek az az értelme, hogy engedelmeskedünk, hogy meg­hajtjuk a fejünket az Örökkévaló előtt, és sűrűn hajlongunk.

*

Zsidó lehet annyiféle, ahány ember van. Egy ember attól zsidó, hogy annak mondja magát. Ha annak mondja ma­gát, akkor valószínűleg foglalkoztatja ez a tényállás, gondolkodik rajta, sőt valami közösséget is érez más zsidók­kal, élőkkel és halottakkal. Nem gyako­ri, ha valaki, aki nem zsidó, mégis an­nak állítja magát. Minden más definíció bizonytalan, a zsidó identitásnak csak az a biztos kritériuma, ha valaki zsidó­nak mondja magát, és ez még akkor is így van, ha sem az anyja, sem az apja nem volt zsidó.

*

A nagyobb integráció jó a zsidónak: egy a többi között. Az EU-ban nem nor­mális a tömeges antiszemitizmus, mert egyre normálisabb a különbözőek egymásmellettisége. A nagyvárosi világi polgár olyanfajta viszonyban van a val­lásokkal, mint a nemzeti konyhaművé­szetekkel, hol ebbe, hol abba a nemzeti vendéglőbe tér be, és nem eszik minden szombaton sóletet.

*

A diaszpóra-zsidóknak nem áll érde­kükben egy autonomista elkülönülés, nem előnyös lemenniük a nagy pályáról a kis pályára, és kisebbségi (esetleg po­zitív diszkriminációra szoruló) intimkul­túrát kifejleszteni. Szerencsésebb bele­szövődve az egészbe érvényesíteni a sa­ját színeket. A diaszpóra-zsidók érdekel­tek a lokális integrációban, ezt már Jere­miás próféta is így látta és tanácsolta. A különböző helyeken élő zsidó polgárok részei akarnak lenni országuk-városuk társadalmának és kultúrájának.

Mit jelent az integráció? Azt, hogy törvénytisztelőek, adót Fizetnek, és részt vesznek a közéletben, hogy anyanyelvűkként vagy tanult nyelvként beszélik a hely nyelvét, megismerkednek a helyi többség kultúrájával, és gyarapítani pró­bálják azt. Másrészt a zsidó közös­ségek lazán kapcsolódó részei va­lami virtuális zsidó világközösség­nek, kapcsolatban vannak egy­mással és az izraeli zsidókkal.

*

A világbanlét a különösség el­viselésének kényszerével jár együtt. A különösségre és a vele járó megkülönböztetésre mint ki­hívásra többféle válasz lehetsé­ges. Az egyik a menekülés, a mimikri, megszüntetni a különbséget, és vele együtt a – valószínűleg hátrányos – megkülönböztetést. Ezen belül lehetséges eljárás volt a zsidók felé nyomuló harag átirányítása egy másik célpontra, illetve csak a zsidók egyik csoportjára, az orto­doxokra, a nemrég bevándoroltakra, a még nem asszimiláltakra, a furcsákra és a feltűnőkre, a kapitalistákra, vagy a kommunistákra, majd kommunista rezsimekben a disszidensekre. Ezek az ál­cázási törekvések a valódi antiszemitát nem tévesztik meg, és nem tudják a vérbeli antiszemitizmust sikeresen elté­ríteni, ráadásul erkölcsileg is kétesek.

A zsidók többnyire annak az ország­nak a nyelvét beszélik, ahol élnek, részt vesznek annak életében, dolgoz­nak érte, lojális állampolgárok, sót túl­mennek a puszta állampolgári jelenlé­ten a mélyebben megértő azonosulá­sig, behoznak azonban a helyi diskur­zusba új elemeket is, mint például a kritikai önreflexió komoly és ironikus formáit, és passzívak a szomszéd gyűlöletének a társasjátékában.

Ha német zsidók voltak, lanyhábban gyűlölték a franciákat, ha francia zsidók voltak, lanyhábban gyűlölték a némete­ket, mint a helyi többség. Hűvösebben osztoztak a nacionalista közérzületben, habár ellenpéldák is adódnak nagy számban, de mindent összevéve némi semlegességet mutattak olyan konfliktu­sokban, amelyeket mesterségesen felfo­kozottaknak láttak, annál is inkább, mert a másik oldalon is voltak zsidók, talán éppen rokonok. Miért gyűlölje egy­mást egy német és egy francia zsidó?

Logikus, hogy a zsidók a többieknél nagyobb mértékben voltak érdekelve a békében. Roppant kényszeredetten al­kalmazkodtak a nacionalista gyűlöle­tekhez, akár nagy, akár kis nemzet gyű­lölködött, mert nemcsak a nagyhatal­mak ápoltak nagy távlatú, imperialista gyűlöleteket, de a kisebb nemzetek is megtették a magukét a saját szomszéd­ságukban.

Logikus, hogy aránylag sok zsidó vett részt mindenféle pacifista szerveződés­ben, és hogy ilyen irányba vitték a nem­zetközi munkásmozgalmat, de hogy a bolsevik zsidók a demokratikus alkot­mányossággal való szakítást választot­ták, ez veszedelmes hiba volt, öngyil­kos hiba, saját biztonságukat is aláás­ták azzal, hogy a formális szabadságjo­gokat valamilyen szubsztantívnak, lé­nyeginek gondolt ideológiai sémával cserélték fel, amely az emberek egyik csoportját istenítette, a másikat demonizálta. A gettó elhagyását a felvilágo­sult liberalizmus tette lehetővé, ezzel szembefordulni árulás volt és önve­szélyes butaság.

(Második, befejező része következő számunkban.)