Ady és Auschwitz

Bevallom, kissé félve nyúlok tollhoz. El fogja nekem hinni az olvasó, hogy kerek e világon akad olyan ember, aki élve került ki az auschwitzi gázkamrából? Miután már majd három napot végiggyötrődött ott? Úgy érzem, még a toll is lázadozik a kezemben, hogy papírra vesse e sorokat. Jómagámnak is, aki megjárta Auschwitzot, Buchenwaldot, oly hihetetlennek, valószerűtlennek tűnik az eset; vannak pillanatok, mikor már-már azon vagyok, lemondok a megírásáról.

A szerkesztőm kérdi, mi teszi időszerűvé a csaknem fél évszázaddal ezelőtt lezajlott történetet. Miért elevenítem fel? Csak hogy feltépjek egy sebet, melyről mi, balgák, azt hisszük, valaha is be fog gyógyulni?

De hát ki is az az emberi lény, aki majd három napig az auschwitzi gázkamrában öldöste a perceket, tépte volna miszlikre a ruháit, ha nem lett volna anyaszült meztelen? Hogy élte meg ezt a csaknem hetven órát?

Vágóné-Klein Margitnak hívják. Budapesten, az Ipoly utcában lakik egy szerény otthonban. Ebédfőzéskor toppantam be hozzá. Nem jött zavarba. Utánasózta a rotyogó levest, fűszerezte, ízesítette. Létezik az, hogy ez az asszony, aki most Robi és Lilian unokáját készül megebédeltetni, aki takarít, bevásárol, újságot olvas, férjével együtt aggódik a jugoszláv helyzet miatt, vagyis azt teszi, amit száz más háziasszony, azonos azzal a nővel, aki megjárta a poklok poklát?

Valami sehogy sem fér a fejembe. Ez a csupa vajaskenyér asszony, akinek hangos szó nem hagyja el az ajkát, maga is nem mindennapian élte át a deportálást, meg minden egyebet, ami vele járt, egy nagyon szerény kis novellás kötetben sűrítette az átélteket. Egyet kivéve. Még csak célzást sem tett meghurcoltatásának fenti stációjára (magam is csak a véletlen folytán szereztem minderről tudomást). Vajon mi lehetett elhallgatásának az oka? Erről faggattam. Kiderült, nem talált magában annyi erőt, hogy még egyszer átélje, márpedig, ha megírja, újból át kell a dolgokat élnie, nincs menekvés. És akkor én hogy merek erre vállalkozni?

– Mikor bezárult mögöttünk a gázkamra ajtaja – eleveníti fel történetünk hőse azt a bizonyos napot, de látszik rajta, hogy ezt sem adják ingyen, óriási erőfeszítésébe kerül – lehettünk vagy kétezren, többnyire lányok, fiatal asszonyok, eredetileg munkára voltunk kiszemelve, de valamit összekutyulhattak ebben az irtózatos darálóban, nos ahogy csattant az ajtózár, iszonytató csend támadt. Nem mindennapi, rémületes csend. Ez a csend egyszerre ordított a fülekben, a szívekben, az agyakban, minden porcikájukban.

Ott álltak a vízrózsák alatt, mint vágóhídi marhák, fekete szappant szorongatva a kezükben, amelyről aligha sejtették, hogy testvéreik zsírjából készült. A víz-, helyesebben gázrózsák pedig cinkosul némák maradtak. Ismétlem, nem vízrózsák, mert hiszen gázban fürösztötték meg áldozataikat.

Mi történt? A Farbenindustrie, a Cyklon-B gáz precíz szállítója ezúttal csődöt mondott. Eközben már több helyről is jelezték, újabb transzportok tartanak célállomásuk fele. Magyarország ontotta áldozatait: nesztek, itt vannak a kerek szemű, álmélkodó zsidó gyerekek, jóképű lányok, totyogó öregek, tehetetlen betegek, válogathattok közöttük. Faljátok fel őket, lakjatok jól velük, mi hál’ Istennek túladtunk rajtuk.

Az asszony próbálja felidézni, mit is csinált, csináltak abban a hetven órában. Valahogy nem megy. Kétségbeestek, jajveszékeltek, visszatartották, ameddig bírták vizeletüket, székletüket, hogy az utolsó órákban már oda se hederítsenek. Nem, ha megölnék, se tudna visszaemlékezni azokra a percekre. Örökkévalóvá vált minden pillanat. Néha éjszaka felébred és megrémül: valóban ő volt az, aki mindezen keresztülment?

Ha azok a falak beszélni tudnának! És elmondanák milliónyi becsapott, félrevezetett, élni vágyó zsidó, cigány, mindenféle náció átkait, kétségbeesését, visszhangra nem lelt kiáltásait, utolsó sóhajait!

Tegyem fel, ne tegyem a legkényesebb kérdést, töprengek magamban. De Margit, mintha csak kitalálta volna gondolatom, máris kész a válasszal:

• Fogalmam sincs honnan, de gyanítottuk, hol vagyunk, mi vár ránk. Egyik énünk nem akarta tudni, a másik meg lázasan szimatolt. A mellettem kuporgó munkácsi lány nekem szegezte a kérdést: Te tudod, minek hoztak ide. Ne tagadd! Mondd meg az igazat!

Nem mertünk szembenézni a valósággal. Féltünk, ha hangosan kimondjuk, megtörténik a visszavonhatatlan. Kerültük egymás tekintetét, mert abból csalhatatlanul kiolvasható volt a végső kimenetel.

A lányok idegei irgalmatlanul tépődtek, rongyolódtak, sorra mondták fel a szolgálatot. Ki ebbe, ki abba őrült bele. Az éhség is nagy úr volt ám. Meg a szomjúság. Az irtózatos hallgatásba burkolózó falak pedig már-már agyonnyomták őket.

Egyesek, akik soha imakönyvet nem vettek a kezükbe, most magukon kívül kiáltották: Smá Jiszróél, Adonáj, elochénu, Adonáj échod – segítségül hívták a Mindenhatót, aki azonban mély hallgatásba burkolózott.

Mikor Margit már nagyon el volt kámpicsorodva, teljes apátiába esett, egyszer csak elkezdte hangosan Ady A szerelem eposzából című versét szavalni. Amint a lányok a lágerben meglátták nála az Ady verseskötetet, hisztérikusan nekirontottak:

• Adyt hoztad el Auschwitzba? Megőrültél? Ady és Auschwitz! Jól összepárosítottad őket!

Már harmadnap vége felé jártak, a teljes végkimerülés határán, mikor egyszer csak a Léthé innenső vagy onnansó oldaláról, nehezen lehetett eldönteni, furcsa zaj ütötte meg a fülüket. Lélegzetvisszafojtva tapasztották a szemüket a vasajtóra. És csodák csodája, talán mióta Mózesnek kitárult az ég és megjelent Jáhve, nem volt ehhez hasonló, megnyílt a vasajtó. A következő pillanatban pedig már husánggal meg egyebekkel felszerelkezve kergették ki őket ebből a helyiségből, ahonnan minden idegszálukkal menekülni vágytak. Eközben sűrű bocsánatkérések közepette már, meglehet, útban volt a Cyklon-B új szállítmánya.

Amint Margit kint volt (szép kis „kint”), kiszimatolta, hogy még az éjjel Berlin közelébe irányítanak egy transzportot. Új láger alakul ott, kell a munkaerő. Suttyomban hozzájuk csapódott. Reggelre már messze járt Auschwitztól.

*

Felszabadulás. Csodálatos, semmivel össze nem hasonlítható, boldogító érzés. Valami hihetetlen kábulatban ébredt minden reggel. Tényleg eltűnt az SS táborparancsnokság, a felügyelőnők, a tarkónlövések, a moslék, meg minden egyéb?

Melyik is a való élet? Lám, az imént is be akarta gyújtani a gázt a tűzhelyen, és valami oknál fogva nem gyűlt be, a gáz elkezdett sisteregni. Ő pedig egész testében összerezzent. Valamelyik nap pedig azt olvasta, a rádió is bömbölte, a tévé mutatta, szaddam husszeinék gázt vetettek be a szerencsétlen kurdok ellen. Hát sose lesz ennek vége?

KROÓ LÁSZLÓ