Addig él egy könyv, amíg titka van

Beszélgetés Kertész Imrével, aki öt éve kapta meg az irodalmi Nobel-díjat

Forrás: NOL

2007. december 9. / Papp Sándor Zsigmond Öt év telt el, hogy az irodalmi Nobel-djíasok közé magyar szerző is feliratkozhatott. Az évforduló alkalmával Kertész Imrével beszélgettünk sikerről, kudarcról és arról, hogy miért lenne kínos, ha rejtett kamerát szerelnének egy író dolgozószobájába.

	Kertész Imre

 – Visszatért már a rendes kerékvágásba az élete?

 – Ezt nem tudom megmondani, mert nekem sosem a rendes kerékvágásban futott az életem. Különben meg nem lehet. Egy ilyen díjjal különféle előny és hátrány jár együtt, másrészt az ember könnyen célponttá válhat. Ugyanakkor bizonyos témákra könnyebben fel tudom hívni a nyilvánosság figyelmét. Ez eddig nem volt így. Számomra ez egy új, meghökkentő élmény, hogy beszélek vagy írok valamiről, és annak hatása van.

 – Mondana egy példát erre?

 – Alapkérdésekről van szó. Például nem győzöm hangoztatni, hogy a holokauszt szó mennyire helytelen. Nem azt jelenti, amit jelentenie kell. Arra való, hogy elkerüljék a történések pontos megnevezését, az európai zsidóság kiirtását, megsemmisítését. Ez egy univerzális, etikai trauma.

 – Hátrányok?

 – Számtalan interjút adtam és előadást tartottam. De ennek is voltak jó oldalai. Egy-egy feladat hozta magával. Például én korábban sosem írtam esszét. De felkértek, hogy hasonlítsam össze az orosz és a német koncentrációs táborok viszonyait. Elvállaltam, mert engem is izgatott a kérdés. Mindig morgok, mert ezek miatt nem tudok dolgozni, de aztán rájövök, hogy érdekel a téma. Az esetek tíz százalékában, mondjuk.

  – Könnyebben vagy nehezebben ír egy ilyen horderejű díj után?

 – Két könyvem jelent meg azóta, de egyikben sem talál olyasmit, amit a díj előtt ne írtam volna. Senkit sem képviselek, senki nevében nem szólok. Ha tiltakozom, akkor a magam nevében tiltakozom. Az írást pedig mindig privát ügyemnek tartottam.

 – De másfajta felelősséggel dolgozik.

 – Kétségkívül. De általában az a jó, ha az ember nem gondol ezzel a felelősséggel. Ha egy éles politikai kérdésben vagy valamilyen válságos helyzetben kikérik a véleményem, az valóban felelősséggel jár. De ez emberi felelősség, nem írói. Az emberi felelősség bizonyos helyzetekben politikai formákat ölthet, de az irodalom ne öltsön politikai formákat. Legyen szabad és tiszta. Én sohasem írtam célzott közönségnek. Sohasem követtem olyan eszméket, amelyek előírták, hogy miként lássak egy embert.

 – Mi viselheti meg jobban az írót? A kudarc, vagy a siker?

 – A kudarcnak kétféle változata van: az egyik a valódi kudarc, nos, az kellemetlen. Az ember nem tudja teljesíteni, amit vállalt. Vagy: kudarcot vall abban, amit képvisel. A másik, hogy az ember megtalál valamilyen igazságot, kimondja, s akkor mindenki rácáfol. S bár ez is kudarc, az ember mégis biztos lehet benne, hogy kimondott valamit; hogy egy kis mozgást okozott maga körül.

 – A siker?

 – Nem tudom, mi a siker. Ha eladják a könyveimet több ezer példányban, az valóban siker, de megfoghatatlan. A siker talán az, amikor odajön valaki, mint a múltkor felolvasás után, és azt mondja, hogy az ön könyvei megváltoztatták az életemet. Az a fajta siker, amikor felkapják az embert, taszít. Mindig kevés olvasóm volt, de azok legalább úgy olvassák a könyveimet, ahogy írtam azokat. Tehát egzisztenciától egzisztenciához jutnak el, létkérdésekként szólalnak meg, s úgy is élik meg őket.

 – A politikai elkötelezettség lassan az olvasásban is létrehozza a maga szakadékait. Ha bizonyos helyeken valaki Wass Albertet szidja, akkor válaszul Kertész Imrét kezdik ki.

 – Ez már az általános elhülyülés nyilvánvaló jele. Az efféle pártharcok olyanok, mint a forradalom egy pohár vízben. Ha fontos, akkor sokkal inkább a megcélzott személyek szempontjából lehet fontos, hiszen vagy nagyon megbánthatja, vagy nagyon megerősítheti őket.

 – Eljutott önhöz az a szélsőséges vélekedés, hogy Magyarországnak még mindig nincs magyar irodalmi Nobel-díjasa?

 – Azt, hogy lezsidóztak, nem is nagyon értették Svédországban. A svéd akadémia állandó titkára elmesélte, hogy egymás után kapták a faxokat, miszerint megsértették a magyar kultúrát. Ezek a vélemények nem érdekelnek, túl vagyok rajtuk. De az nem történhetne meg egy jogállamban vagy egy kultúrállamban, hogy egy kolléga a televízióban bevallja, nem olvasta ugyan a könyvemet, de azt üzeni mindenkinek, hogy ne is olvassák. És ez ne járjon semmiféle etikai felelősségre vonással…

 – Odafigyel a magyar irodalmi életre? Az írószövetségi botrányra például?

 – Én mindig kimaradtam mindebből. Bár Magyarországon mindig tekintéllyel járt az ilyesmi, legyen az a párt irodalmi osztályának vezetője, vagy az Írószövetség elnöke, alelnöke. Miközben teljesen világossá vált, hogy az Írószövetség és az irodalom nem azonos. Ezek értelmetlen dolgok, bár én látom az értelmét. Vannak emberek, akiknek az Írószövetség szervezettsége egyúttal létalapot is jelent. Ebből élnek. Ezt meg tudom érteni, semmi kifogásom ellene, de engedtessék meg, hogy legyenek olyan írók is, akik az írásaikból élnek. Akik kockáztatnak.

 – A mai írók mintha már nem lennének képesek olyan életműveket maguk mögött hagyni, mint például Jókai, Dumas vagy Balzac. Maga is meglehetősen keveset írt.

 – Az írás akkoriban nem volt problematikus. Nem kellett rátenni az egzisztenciát. A történetek csak úgy patakzottak a tollukból. Mozartból is ömlött ez a csodálatos öröm: a bőség. A mai kortárs zeneszerző jó, ha eljut a második szimfóniáig. Valami történt a világban, ami a művészetet nem teszi természetessé. A természetes erők, az ősforrások mintha bedugultak volna. Talán elfogyott a nyelv készlete.

 – Ez milyen veszéllyel jár?

 – Rá kellett döbbennünk, hogy az ember olyasmire képes, amiket sose feltételeztek róla. Emiatt született meg az atonális próza. Az atonális zene az első világháború körül keletkezett, amikor a zeneszerzők úgy érezték, hogy elfogyott, kiüresedett az a nyelv, amit korábban használtak. Én azért nevezem atonális prózának az új prózát, mert azzal kell számolnia, hogy hiányzik az alapvető etikai és morális konszenzus. Az alaphang. A szavak ma már mindenki szájában mást jelentenek. Ezt a prózának is érzékelnie kell, ez pedig azzal járt, hogy elveszíti természetes bizonyosságát. Azt, hogy én mesélek, a közönség pedig tátott szájjal hallgatja. Ha viszont ennek a történésnek, ha úgy tetszik, fordulatnak a lényegét nem fejezzük ki, akkor nem vagyunk írók. Akkor lemaradtunk az életről, a saját korunkról.

 – Mi lesz így a varázstalanított művészettel?

 – A küzdelemnek is megvan a maga varázsa. Egy darabig legalábbis. Baj akkor lenne, ha az irodalomból kiveszne az a merészség, az a bátorság, hogy ezeket a jelenségeket új formákban mutassák meg. A második világháború után ilyen volt Camus és Sartre, a felvetett problémáik izzóan érdekesek voltak. Csakhogy ezeket nem lehetett volna megfogalmazni a háború nélkül. Az én orrom előtt két totalitárius rendszer zajlott le, a nácizmus és a kommunizmus. Ha ezek nem hagynak nyomot az írásaimban, akár unalmasan, akár nem, akkor nem vagyok író. Akkor minek koptatom itt a golyóstollat. Ez technikai probléma egyébként.

 – Milyen értelemben?

 – Hogy miként tudom mindezt belevinni a mondatokba. Ez természetesen nehézkesebbé teszi az egész irodalmat. Az emberek szeretik áltatni magukat azzal, hogy egy racionális világot képzelnek maguk köré, és ha valaki ennek az irracionalitását villantja föl, akkor azt nem mindenki fogadja rokonszenvvel. Mit vacakol ez, miért nem mesél már valamit?

 – A valódi író tehát morális alapokon áll.

– Nem moralizál, de a látásmódja belevág az értékteremtő ösztönünkbe. Az olvasót beveti egy világba, ahol állást kell foglalnia. Mert erről is szó van. Most képzelje el az én feladatomat a Sorstalanság megírása idején. Ha én egy mocskos világot ábrázolok, amelytől az ember undorodik és fél hallani róla, akkor nem végeztem jól a dolgom. Nekem meg kell teremtenem azt az örömöt, ami az olvasót behúzza a könyvbe. Annak ellenére, hogy szörnyű a téma, nem irodalmi a tárgy, sőt gusztustalan az egész. Hogy mégis izgalommal olvassa. Ezt nevezem technikai problémának.

 – Van még megvalósítatlan ötlete, témája?

 – Azért írok még, hogy ezeket pótoljam.

 – Sok ilyen van?

 – Egy könyvre való még mindenképpen.

 – Tehát lesz új Kertész-regény?

 – Ezt nehéz megmondani. Ha valaki megjegyzi, hogy milyen jól nézel ki, azt szoktam neki mondani, hogy nézzél meg holnap. Hetvennyolc évesen már óvatos vagyok: egy könyvre redukálom a reményeimet.

 – Nagyon fegyelmezett ember benyomását kelti. Ez az írásban is jelentkezik?

 – Dehogy! Sose tudtam beosztani az időmet. Talán mert nincs elég erőm elhárítani az élet követeléseit. Nevetséges meséknek tartom azt a fegyelmet, hogy mindennap kötelezően egy oldalnak kell megszületnie. Vagy hogy nyolctól négyig dolgozzam. Ha egy rejtett kamerával meglesnénk az írót a munka óráiban, akkor mindent látnának: hogy levesz egy könyvet a polcról, főz egy kávét, szundikál az íróasztalon, mindent csinál, csak nem ír. Nem is igazán értettem, hogy a mindennapi csődjeimből hogyan jön létre egy kész könyv.

 – Ennyire szigorú?

 – Ha este fel vagyok dobva az aznapi munkámtól, és pontosan fel tudom idézni a mondataimat, emlékszem rájuk, akkor biztos, hogy azt a részt másnap ki kell vágni. Ha jót írok, akkor nem emlékszem rá többé. Az nyugtat meg, ha egy kicsit mindig csodálkozom a már megírt részeken.

 – Sokszor megakad a szövegben?

 – Nem tartozom azon írótípusok közé, akik egy lendületből megírnak háromszáz oldalt, majd átdolgozzák. Én addig nem tudok haladn; amíg a hátország nincs kidolgozva. Amíg a mondataim nem nyugszanak egy nagyon megrágott, logikailag tiszta alapon, addig nem tudok továbblépni. Ez nagy segítség abból a szempontból is, hogy ha sokáig nem bírok folytatni egy szöveget, újra és újra nekifutok egy passzusnak, akkor már tudom, hogy a háttérben van a hiba. S akkor nagy megkönnyebbüléssel eldobom az addig megírtakat. Innen is látszik, hogy az írói tevékenység nem mondható gazdaságosnak.

 –  Miért él Berlinben?

 – Ezt úgy kérdezik tőlem, mintha egy magyar író életében sosem fordult volna elő, hogy egy ideig külföldön élt volna. Ady, Kosztolányi, Márai hosszú éveket töltöttek külföldön. Nekem hosszú évekig nem volt útlevelem. De hogy miért pont Berlin? Szeretem a várost, nagyon inspiratív. Valamiképp átvette Párizs helyét, amit a két világháború között betöltött. Arról nem beszélve, hogy az első nagyobb hatást, azt az érzést, hogy az írásaim hatottak az emberekre, először Németországban tapasztaltam.

 – Milyen visszajelzéseket tart fontosnak?

 – Amelyek autentikusak. Amikor érzem, hogy az, aki elolvasta a munkámat, az dolgozott érte. Megdolgozott az anyagon. Megpróbálták megfejteni a könyv titkát. Szerintem ez a legfontosabb, hogy egy műnek valamilyen sötét titok munkálkodjon a mélyén: egy szó, egy pillanat, bármi. Hiszen addig él egy könyv, amíg titka van.