Aczél Endre: Nagy utazás

2008. január 14 /NOL Aznap, amikor George W. Bush a Szentföldre érkezett, Amerika szerencsétlen módon a New Hampshire-i előválasztással volt elfoglalva, az éter hullámai Barack Obama és Hillary Clinton nevétől voltak hangosak. Olvasom, hogy ezen a “történelmi napon”, amikor is a hét éve kormányzó Bush első ízben szerencséltette meg önnön személyével az izraelieket és a palesztinokat, az elnöki út a hetedik helyre rangsoroltatott az egyik nagy tévéhálózat híradójában, s a riporter egyáltalán nem volt biztos benne, hogy az esti fő hírekbe egyáltalán “befér-e”.

	Bush az izraeli zászló előtt

A száraz tény ugyanis ez: Amerika egyáltalán nem törődik már az utolsó évét töltő Bushsal, Amerika a jövőjével törődik. Amelyben ugyan éppenséggel helye lenne (de még milyen!) a közel-keleti béketeremtésnek, az önálló palesztin állam életre hívásának, de… De az a bizonytalanság, amely pillanatnyilag ennek a projektnek a jövőjét körüllengi, jóval kevésbé izgatja az amerikai polgárt, mint az a bizonytalanság, hogy ki lesz az Egyesült Államok elnöke.

Busht természetesen alig izgatja, hogy ki ül be utána a Fehér Házba. Teljesen érthető, hogy őt momentán a Szentföld izgatja, mert valami rendkívüli világpolitikai teljesítmény kifényezné a róla alkotott történelmi képet. Tizenkét hónapja van erre – és nektek is tizenkét hónapotok van, mondta Olmertnek és Abbasznak Jeruzsálemben, illetve Ramallahban.

Az idő szorít, legalábbis szorítja Busht, de egyáltalán nem használ egy külpolitikai vállalkozásnak, ha nincs mögötte “belső sürgetés”. Márpedig Amerikában ilyen nincs, az ország nem Bushnak, hanem Obamának, Hillary Clintonnak, John McCainnek vagy Rudy Giulianinak drukkol.

Van egy sötét gyanúm: “Annapolis sarából” (a Haarec vezető izraeli lap minősítése) nem a mostani, feltűnően hosszú, szerdáig tartó Bush-vizit rántja ki a finoman szólva is merev izraeli-palesztin konfliktust, hanem talán (ha egyáltalán) a Bush-utód Bill Clintonéhoz hasonló elkötelezettsége.

Én egyetlen olyan apró jelzést sem találtam ennek a látogatás- és tárgyalássorozatnak az anyagában, ami akármilyen irányban elmozdulást mutatott volna. Lehet, hogy Bush egy árnyalattal kritikusabb hangot használt Izraellel szemben, mint korábban, de megint egyszer túl óvatos volt ahhoz, hogy a konfliktus legkérgesebb pontjaira nézve bármilyen saját ötlettel álljon elő. Mondott egy sereg közhelyet. Hogy Jeruzsálem “kemény dió”; hogy a zsidó telepek jövője nem kevésbé; hogy az izraelieknek a zsidó telepek bővítésével, a palesztinoknak meg a terrorral kéne felhagyniuk stb. stb. Még azt se volt képes kimondani, hogy az izraeli hadsereg lazítson a ciszjordániai palesztinok szabad mozgásának korlátozásán, ami a normális gazdasági tevékenység és növekedés sine qua nonja volna, és amit Abbasz elnök kifejezetten kért tőle. Ehelyett, mihelyt kitette a lábát Ramallahból, amelyet talán húsz kilométer sem választ el Jeruzsálemtől, minden útelzáró torlasz visszakerült a helyére. Minden maradt a régiben. Ha pedig Bushnak nem sikerül falanxba tömörítenie az öbölbéli arabokat az ő saját sütetű nemezisével, Iránnal szemben, akkor kétszeresen is. Ha ezek egy barátságos lépést nem tesznek ugyanakkor Izrael felé, akkor pedig háromszorosan. Megvan az esély.