Ábrahám áldozatának magyarázata a rabbinikus irodalomban és Qumránban*

Akédat Jichak

Bacher Vilmos, a Biblia és a rabbinikus Biblia-magyarázat tudósa, akinek ma emlékezünk meg a 83. Jahrzeit-jéről, halálának 83. évfordulójáról, a rabbinikus irodalom kutatásának egyik ágában tökéleteset alkotott. Részletekbe menően feldolgozta az i. sz. I-V. századi rabbiknak, a tannáknak és az amoráknak a Szentírás-értelmezését. Könyvei ma már a zsidó kutatások legértékesebb, klasszikus művei közé tartoznak. Ha mi még mindig merünk aggádával foglalkozni, ez csak azért van, mert az utóbbi három vagy négy évtized folyamán a kutatásban olyan kérdések merültek fel, főként a Biblia utáni, de a rabbinikus irodalmat megelőző zsidó írások tanulmányozása során, amely kérdéseket Bacher idejében a zsidó Biblia-magyarázat (exegézis) tudósai még nem tettek fel vagy nem tartottak relevánsnak. Az apokrifákra, a pszeu-doepigrafikus írásokra és a századunk közepe óta ismert holt-tengeri tekercsekre gondolok.

Mai témám Ábrahám áldozata, vagy pontosabban Izsák megkötözése („Akédat Jichak”). Egyszerűen Akédának fogom nevezni. A Genesis, avagy a Teremtés könyve 22. fejezetének a régi magyarázata alkalmat ad arra, hogy a modem aggáda-kutatás természetét és eredményeit illusztrálja. Ezzel a kérdéssel eredetileg az 1950-es évek vége felé foglalkoztam, és első dolgozatom a tárgyról a Scripture and Tradition in Judaism. Aggadic Studies, magyarul: „Szentírás és hagyomány a judaizmus­ban. Aggádikus tanulmányok” című könyvem (1961) utolsó fejezetében ta­lálható meg.

De egy az 1996. év tavaszán megje­lent cikkemben visszatértem az Akédához, mivel a qumráni IV. sz. barlangból fontos új szövegtöredék került elő, amely rendkívül segíti a probléma megvilágítását, megértését és kronoló­giájának meghatározását. Amikor a Biblia egy fejezetéhez sok és változatos magyarázatot találunk, az általában azt jelenti, hogy a szentírási szöveg a későbbi olvasók számára vagy homályos, vagy problematikus. Nem értették, hiányosnak vagy elfogadhatatlannak találták. Például, a Teremtés könyvének 4. fejezetében olvassuk, hogy Kain beszélt Ábellel, és amikor a szántóföldön (mezőn) voltak, meggyilkolta fivérét. A Biblia nem mondja meg, hogy mit mondott Kain. A régi magyarázók kiegészítették a mondatot. Kain így szólt Ábelhez: Menjünk ki a szántóföldre. És mikor odaértek, akkor megtörtént az első gyilkosság. Szintén a Teremtés könyvében, a 12. fejezetben azt találjuk, hogy Ábrahám feleségül vette a nővérét, ami a későbbi mózesi törvényben meg volt tiltva. Az exegéták ezt botrányosnak vélték, és úgy oldották meg a problémát, hogy Sárát mint Ábrahám unokahúgát vagy első fokú unokatestvérét kezelték. Izsák feláldozásának legendája a héber Biblia egyik leginkább tragikus, érthetetlen és nyugtalanító fejezete. A százéves Ábrahámnak és a kilencvenéves Sárának végül csodálatos módon fia született. Isten ajándéka volt ez, de néhány évvel később, amikor Izsák még mindig gyermek volt, ugyanaz a szerető Isten szeszélyesnek mutatkozott, és hihetetlen parancsot adott az apának: fel kell áldoznia Izsákot, azaz meg kell gyilkolnia a fiát. Ábrahám vakon engedelmeskedik, Sárának semmit sem mond a dologról. Izsákkal is csak annyit közöl, hogy el kell menniük áldozni. Sárának, természetesen, azért nem mond el semmit, mert az anya nem engedte volna, hogy a fiacskája elmenjen Ábrahámmal.

Valaki, egy hölgy, nemrégiben azt mondta nekem: biztos, hogy a Teremtés könyvének 12. fejezetét egy férfi írta. Egy nő sohasem írta volna ezt.

Ábrahám nem tudta pontosan, hogy hol kell az oltárt megépítenie, a Moria vidékének melyik hegycsúcsán. Útjuk harmadik napján meglátta a hegyet, az apa és a fiú együtt odamentek, Izsák vitte a fát, Ábrahám a tüzet és a kést. Hol van az áldozati bárány? – kérdezi Izsák. Istennek lesz majd báránya, fiam. Ez kettős értelmű mondat, s később az exegéták, a Biblia-magyarázók kifejtették. Ábrahám oltárt épített, megkötözte Izsákot, az oltárra fektette, és már emelte a kést, amikor az Úr angya­la közbelépett, és Izsák helyett egy kost adott áldozatul.

Ábrahám hősies engedelmessége gazdag áldást érdemelt. Utódai nagyon meg fognak szaporodni.

Végül, említeni kell, hogy a Teremtés könyvének következő, vagyis 23. feje­zete Sára haláláról számol be.

A bibliai elbeszélés legfontosabb ele­me az, hogy az ókori sémi és egyéb né­pek között szokásos gyermekáldozat itt nem ment végbe, nem történt meg, ha­nem a gyermek helyett egy állat került feláldozásra. Ez a későbbi mózesi tör­vényben is az általános szabály. A Misna és a Gemára – a rabbik – ezzel a kér­déssel nem foglalkoztak, de a fejezet egyéb részleteit sem kívánták nagyon részletesen megmagyarázni. Az Akédával foglalkozó rabbinikus Biblia-magya­rázat két formában maradt fenn. Az egyik részletekkel gazdagítja és bővíti a bibliai történetet, a másik pedig ebből a történet­ből további következtetéseket von le; a Biblia-szöveg az alap­zat, az exegézis pedig a fel­épült palota.

Az első, egyszerűbb formát főként a palesztinai targumok, vagyis a Tóra arámi parafrázisai őrizték meg, a má­sodikat a midrások és a Talmud hasz­nálják.

Az Akéda targumi értelmezésének legjellemzőbb elemei a következők. Ábrahám megmondja Izsáknak, hogy ő lesz az áldozat. „Az Úr majd szerez ma­gának bárányt, de ha nem, fiam, te le­szel az áldozat.” Izsák, aki már nem gyermek, ez az eseményekből és a szó­váltásból látható, elfogadja ezt a szere­pet, és ő maga kéri apját, hogy kötözze meg a kezét, nehogy – mivel nyilván sokkal erősebb, mint a több mint százéves Ábrahám – küszködése által megakadályozza, vagy legalábbis megszentségtelenítse az áldozatot. „Kötözd meg a kezem, hogy ne legyen lehető­ség küzdésre.” Izsáknak mennyei láto­mása volt. Ábrahám Izsákra nézett, de Izsák szemei az angyalokat látták az ég­ben. És hallotta a szavaikat. „Gyerünk, és nézzük a világ két egyedül igaz em­berét. Az egyik öl, a másik meg lesz öl­ve, az ölő nem habozik, és az ölendő kinyújtja a nyakát.” Ábrahám a kos fel­áldozása után imádkozott, hogy a maga engedelmessége és Izsák hajlandósága arra, hogy áldozattá legyen, segítsék Izsák utódait. „Úr istenem, jusson eszedbe Izsák megkötözése. Könyörülj meg gyermekein, bocsásd meg bűnei­ket, és szabadítsd meg őket minden ve­szélytől. így aztán későbbi nemzedé­kek elmondhatják, hogy Ábrahám felál­dozta Izsákot a Templom hegyén, és ott az Úr jelenléte, a sehina Izsák sze­me elé tárult.”

Néhány további, a targumokból vagy a midrásokból származó részlet még in­kább kiegészíti az eseményeknek a Targumban adott eredeti megfogalmazá­sát. Amint említettem, a targumi Akédában Izsák, aki már felnőtt, mintegy pozitíve vesz részt. A Targum Pszeudo-Jonathán, a töredék-targum és a Midrás pontosan tudják, milyen idős volt Izsák; 37 éves. Ez a szám arra a legen­dás mozzanatra épül, hogy Sára elhitte: Ábrahám megölte Izsákot, és erre hirte­len meghalt. Ti. a Sátán megsúgta neki, hogy mi volt a célja férje útra kelésé­nek, és azt hazudta, hogy az apa való­ban megölte a fiát. így a kalkuláció: Sá­ra 90 éves korában szülte Izsákot, és a Teremtés könyvének 23. fejezete sze­rint 127 éves volt, amikor elhunyt. Ami azt jelenti, hogy Izsák 37 éves volt az Akéda pillanatában. A Targum Pszeudo-Jonathán megold egy másik problémát is. Hogy fedezte fel Ábrahám, hol kell Izsákot feláldoznia. A Bibliában csak az van, hogy menj a Moria vidékére, és az áldozatot ott kell majd elkészítened. Pszeudo-Jonathán szerint egy ragyogó felhő jelent meg, és mint valami füst­oszlop emelkedett fel az ég felé, s Áb­rahám így tudta azonosítani az áldozat hegyét.

Egy másik midrás, a Pirké de-Rabbi Eliezer egy tűzoszlopot említ, olyant, mint amely Mózes idején a Szinaj-sivatagban vezette a zsidókat. A targumi Akédának az a legfőbb tanítása, hogy nemcsak Ábrahám volt kész arra, hogy fiát visszaadja az Istennek, hanem Izsák is közreműködött, és feláldozta magát.

Egy másik régi midrás, a Szifré Devarim 32. szakasza szerint a II. századi Rabbi Akiva a Deuteronomium szavait a következőképpen magyarázta: Sze­resd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel; s ehhez hozzáfűzte, hogy mint Izsák, aki meg­kötözte magát az oltáron. Ez világosan azt jelenti, hogy a II. század elején, Aki­va korában a rabbinikus Akéda fő téte­le már ilyen értelemben nyert kifeje­zést. A fő kérdés az, hogy a szöveg ilyen felfogása abban az időben alakult-e ki, Akiva iskolájában, vagy pedig már ezt megelőzően is létezett. A válasz vi­lágos, én legalábbis világosnak látom: az i. sz. 1. század irodalma, amelyet Josephus Flavius, Pszeudo-Philón és a Makkabeusok IV. könyve képvisel, két­ségtelenül ismeri.

Az I. század végén működő Josephus Flavius a következőképpen reprodukál­ja az Akéda történetét. Ábrahám eltit­kolta Sárától az Isten által kinyilatkozta­tott parancsot, hogy a 25 éves Izsákot áldozza fel a Morián, azaz a jeruzsálemi Templom-hegyen. Moria, a Templom­hegy már a Bibliában, a Krónikák köny­vében és az i. e. II. században keletke­zett Jubileumok könyvében is azono­sítva van. Ábrahám megmondta a fiá­nak, hogy mi fog történni, és Izsák örömmel szaladt az oltárhoz. Lásd Jo­sephus Flavius, Zsidó régiségek, I. könyv, 222-236.

Pszeudo-Philón (Philo) anonim szer­ző, aki eredetileg héberül egy könyvet írt a bibliai régiségekről, s ezt aztán le­fordították görögre, de a könyvnek nem maradt fenn sem a héber, sem a görög szövege, hanem csak a latin for­dítás, amelyet Liber Antiquitatum Biblicarum címmel ismerünk. Ez az i. sz. I. századi munka többször is utal az Akédára, noha magát a történetet nem meséli el egyenesen. Pszeudo-Philón említi, hogy Izsák beleegyezett abba, hogy ő maga legyen az áldozat, még azt is állítja, hogy Izsák születésének célja egyenesen az volt, hogy mint áldozat hagyja el a világot. Isten pedig kijelen­ti, hogy ő az Izsák vére miatt választot­ta ki a zsidó népet, a maga népét. Ter­mészetesen, a Bibliában Izsák vérontá­sáról nincs szó.

Végül, a Makkabeusok IV. könyve Izsákot mint az első mártírt, az első vértanút tiszteli, aki áldozatként ajánlotta fel magát, és remegés nélkül, bát­ran nézett az apja kezében tartott kés­re. Mivel a Makkabeusok IV. könyvének fő témája a zsidók vértanúsága Antiochus Epiphanes korában, és ezek a vér­tanúk halálukkal a nemzet bűneit en­gesztelték ki: a szerző hite szerint Izsák önkéntesen felajánlott áldozata ugyan­így hatott a zsidó nép jövőjére és szabadítására.

A bibliai Akéda egy másik theológiai problémát is fölvet. Miért kellett Isten­nek próbára tennie Ábrahámot? Az i. e. II. század közepéről származó Jubileu­mok könyvétől kezdve Pszeudo-Philón és a rabbik írásaiban úgy olvassuk, hogy a Sátán vagy Masztéma, ez a Sá­tán neve a Jubileumok könyvében, s az angyalok irigykedtek Ábrahámra és Izsákra. A Jubileumok könyve szerint amikor az égben Ábrahám isten-szeretetét dicsérték, Masztéma Isten előtt fia iránti majomszeretettel vádolta az öreg pátriárkát. Jobban szereti Izsákot, mint Istent. Ez majd ki fog derülni, ha Isten őt fiának feláldozására kötelezi. Majd megmutatkozik, hogy Ábrahám hű lesz-e Istenhez, vagy nem. De mivel Isten előre tudta, hogy Ábrahám engedel­meskedni fog, és az áldozat megvaló­sítására nem lesz szükség, elfogadta Masztéma kihívását.

A rabbinikus irodalomban az angya­lok irigységéről van szó. A 8. zsoltár szavait idézve panaszkodnak: Mi az ember, hogy megemlékezel róla? A Toszefta szerint kérdésük Izsákra, Ábra­hám fiára vonatkozik.

A kirakójátéknak ezekből az elemei­ből össze lehet állítani az Akéda-legendát, úgy, ahogyan a Második Templom utolsó évszázadaiban ismerték. Ennek a legendának a legegyszerűbb össze­foglalása a targumokban található.

A rabbik már nem elégedtek meg az egyszerű, népies elbeszéléssel, hanem egyes részleteken tovább elmélkedtek, és továbbfejlesztették őket. A két első kérdésük Izsák ön-felajánlásának lé­nyegére és eredményeire vonatkozik.

Először: Lehet-e az Akédát áldozat­nak tekinteni? Izsák nem volt valóságo­san feláldozva. Vére nem lett kiontva. Életben maradt. Másutt a rabbik azt ta­nították, hogy vér nélkül nincs engesztelés. Még a Héberekhez írt levél az új­ szövetségi iratokban is visszhangozza ezt, állítván, hogy vérontás nélkül nem lehetséges a megbocsátás. Hogy ezt a nehézséget megoldják, a rabbik úgy képzelték el, hogy Izsáknak kifolyt egy kis vére, Ábrahám talán megkarcolta. Rabbi Simeon ben Joháj az i. sz. II. szá­zad elején azt állította, hogy Izsák el­vesztette vérének egy negyedét. Pszeu­do-Philón szerint is Izsák vérének kö­szönhető a zsidók választottsága. Má­sutt pedig Izsáknak az oltáron fekvő hamvairól olvasunk. Egyszóval, Izsák önfeláldozása kétségtelenül valódi ál­dozatnak számított. És hogy ezt bizo­nyítsák, a rabbik olyan részleteket ad­tak hozzá a történethez, amelyeknek egyáltalán nincs bibliai alapja.

A második kérdés az Akéda érdemét érinti. Az Akédának a jeruzsálemi templomi áldozatokhoz való viszonyát szintén kidolgozták a rabbik. Szerintük Isten a mindennapi bárányáldozatot (tamid) azért írta elő, hogy a szertartás naponta kétszer emlékeztessen Izsák megkötözésére. Leviticus 22,27 kap­csán ezt olvassuk a palesztinai targu­mokban: Áldozataink jóváteszik bűneinket. A bárány azért lett kiválasztva, hogy ez elevenítse fel Ábrahám bárá­nyának emlékét, aki magát megkötözte az oltáron, és kinyújtotta a nyakát a Szent nevednek tiszteletére. Ennek a magyarázatnak az az értelme, hogy az áldozatok még a Templom fennállása idején is Izsák önáldozatát idézik fel.

A jeruzsálemi szentély motívuma fel­hívja figyelmünket az Akédának a zsidó liturgiával való kapcsolatára is. A mai li­turgia szerint, számos talmudi és midrási szöveghely visszhangjaképpen, Izsák megkötözését az újév vagy ros ha-sána idején ünnepük. A sófárnak, azaz a kosszarvból készült kürtnek tisri hó első napján való megfújása Izsák­nak és az őt helyettesítő kosnak az em­léke.

A ros ha-sána nem az egyetlen ün­nep, amely az Akédával összekapcsoló­dik. Izsák megkötözésének erős kap­csolata van a peszahhal, a zsidó húsvéttal is. Mint már tudjuk, a Mekhilta szerint az izraelita elsőszülöttek életü­ket Izsák megkötözésének köszönhe­tik. A Jubileumok könyve Izsák feláldo­zását az első hónap, niszán hó 15. nap­jára teszi, s ez a későbbi peszah, a hús­vét időpontja. Ábrahám útra kelt az el­ső hónap 12. napján, és az út harma­dik napján érkezett meg a Moria-hegyhez. Megint a palesztinai targumok feje­zik ki a tanhagyomány teljes értelmét. Niszán négy rendkívüli éjszakájáról be­szélnek, amely éjszakák folyamán az Úr virrasztott; a bibliai kifejezés: lél simurim (Exodus 12,42), a virrasztás éjszakája. Az első éjszakán a virrasztó Isten megteremtette a világot. A második niszáni éjszakán, a hó 15. napján meg­született Izsák, és ugyanezen a napon feláldozta magát. A harmadik niszáni éjszakán, az egyiptomi húsvétkor isten megkímélte Izrael elsőszülöttjeit. A ne­gyedik és utolsó niszáni éjszakán, hús­vétkor pedig a Messiás fog megérkezni.

Most már röviden össze lehet foglalni a tényeket. Az Akéda legrégibb zsidó magyarázatai Izsákot mint Izrael első megváltóját ismerik, és a Moria-hegyi áldozatot a messiási megváltás proto­típusának tekintik. Ez a tan rendkívül jelentős a zsidó és keresztény theológiában.

Noha 1961-ben kiadott munkámat a tudós világ rokonszenvvel fogadta, volt két kivétel. Az 1970-es évek folyamán két, akkor még fiatal professzor, az an­gol Philip Davies és az amerikai Bruce Chilton megtámadták rekonstrukció­mat. És az egész Akéda-theológiát az amorák, azaz a III-V. századi rabbik ki­találásának minősítették. Szerintük a kitalálásnak az volt a célja, hogy tagad­ják Jézus áldozatának páratlanságát. A rabbik, úgymond, képesek voltak még arra is, hogy ellopják Jézus szenvedés- történetének egy részletét. Arra céloz­nak, hogy a Berésit Rabbában Izsák ke­resztet visz a vállán, és ezzel – szerin­tük – Jézust utánozza. Nyilván azt gon­dolják, hogy Jézus volt az egyetlen ke­resztre feszített zsidó! Davies és Chil­ton határozottan a Jeruzsálem lerom­bolása utáni időkből származtatják azt a különös magyarázatot, amely Izsákot teszi meg a történet főszereplőjének. Josephus Flavius, Pszeudo-Philón és a Makkabeusok IV. könyve szerintük a Második Templom korára nem érvé­nyes tanú. Mert mindhárman vagy az i. sz. I. század legvégén, vagy a II. század első felében működtek. Ezzel a tétellel azt állíthatom szembe, hogy általános vélemény szerint Josephus Flavius majdnem mindig ismert zsidó hagyo­mányokra támaszkodott, és a másik két mű, Pszeudo-Philón és a Makkabeu­sok IV. könyve eredetét a kutatók több­sége a 70. év előtti időkbe teszi.

Daviesnek és Chiltonnak az a véle­ménye, hogy az Akéda-tan célja a meg­szűnt templomi áldozatok helyettesíté­se. Szerintem ez az álláspont tarthatat­lan. A feje tetejére állítja a rabbik érve­lését. A rabbik nem azt tanították, hogy az Akéda a valódi áldozatok hiányát pó­tolta, hanem azt, hogy a templomi ál­dozatok az Akéda szimbolikus utánza­tai voltak.

15 évvel később, váratlanul, de állít­hatom, hogy biztosan és véglegesen, megoldódott a probléma. 1995-ben megjelent a Discoveries in the Judaean Desert, vagyis a hivatalos qumráni szö­vegkiadás-sorozat XIII. kötete. Ott rá­bukkantam néhány pici és két közepes méretű töredékre, amelyeket a kötet szerkesztői, James Van der Karn és Joseph Milik Pszeudo-Jubileumok köny­vének neveztek el. A szövegek, hogy pontosan mondjam, 4Q225, 226, 277. 4 a IV. sz. barlangot jelenti, a Q pedig Qumránt, noha minden sornak hiány­zik egy része, rendkívül fontos részlete­ket őriztek meg. A 4Q225 a legfonto­sabb, de 4Q226 részben egybeesik 4Q225 szövegével, és egy-egy hiányzó részt ki lehet egészíteni ennek alapján.

Paleográfiai alapon a kéziratok az i. e. I. század második feléből valók, de a könyv maga valószínűleg – mint a Jubi­leumok könyve – az i. e. II. század kö­zepéről származik, némely hiányzó sza­vak vagy a Bibliából, vagy a Jubileu­mok könyvéből kiegészíthetők. A szö­veget a következőképpen lehet lefor­dítani.

Ezután Ábrahámnak fia született, és nevét Izsáknak hívta. Masztéma herceg Istenhez ment, és megvádolta Ábrahá­mot Izsák miatt. (Ez a Jubileumok könyvének a megfogalmazása, ti. hogy Masztéma azt mondta Istennek, hogy Ábrahám jobban szereti Izsákot, mint Istent magát.) Isten Ábrahámhoz így szólt: Vedd egyetlen fiadat, akit sze­retsz, és ajánld fel őt mint égőáldozatot a hegyek egyikén, amelyet majd meg­mutatok neked. Ábrahám felkelt és el­ment a kutaktól. (Nyilván a Beérseva helynevet értelmezték úgy, hogy hét kút volt ott.) A kutaktól elment a Moha hegyéhez. Ábrahám felemelte a sze­mét, és tűz volt ott. (Ezt a mozzanatot már ismerjük a Berésit Rabbából és a Pirké de-Rabbi Eliezerből.) Ábrahám rá­tette a fát Izsákra, a Fiára, és együtt mentek. Izsák így szólt Ábrahámhoz, atyjához: nézd, itt van a tűz és a fa, de hol van a bárány az égőáldozathoz? Áb­rahám így szólt Izsákhoz, fiához: Isten szerez magának bárányt.

A bibliai szövegben Izsák csak egy­szer beszél Ábrahámhoz, de itt Izsák még egyszer szólt Ábrahámhoz, atyjá­hoz. Ugyanezt találjuk a targumokban és a Midrásban. Második beszédében Izsák arra kéri Ábrahámot, hogy kösse meg a kezét, mert ő maga akarja magát feláldozni.

Ebben a töredékben a 3. sor végén csak egyetlen betűt lehet látni, de ez az egy betű egy K. Egy kaf. Nos, az összes targumi és rabbinikus szövegben az el­ső szó, amit Izsák az atyjának mond, így hangzik: kefot. Köss meg engem (Targ. Y. Gen. 22,9 stb.). Kefot et jadaj. Kösd meg a kezem. Tréfából mondva, még magyarul is K a szókezdet. Szóval, ha maga a szöveg nincs is meg a való­színűsége annak, hogy ugyanaz a szö­veg van itt is, nagyon erős, és ami a leg­fontosabb, a szövegben van Izsáknak egy második megszólalása, ami a Targum és a Midrás magyarázatát vissz­hangozza.

A következő sorban, amelynek, saj­nos, az eleje is és a vége is hiányzik, szó van a szent angyalokról, akik ott áll­tak és sírtak. Ugyanezt találjuk a rabbi­nikus magyarázatban is. Izsák látta az angyalokat, és az angyalok sírtak. Aztán azt olvassuk, hogy Masztéma angyalai örvendtek, mert most Izsák valószínű­leg el fog pusztulni. Aztán megint vala­mi hiányzik a szövegben, hogy ő, való­színűleg megint Izsák, gyenge lesz-e, és hogy ő, mármint Ábrahám, hűtlen lesz-e Istenhez. Isten megszólalt: Ábrahám, Ábrahám. Ő válaszolt: Itt vagyok. Ő, Is­ten, így szólt: s megint valami hiányzik, de a mondat úgy fejeződik be, hogy ő nem isten-szerető. Ezek valószínűleg Isten szavai Masztémához. Például, ha­zudtál, amikor azt mondtad, hogy Ábra­hám nem szereti Istent. A Berésit Rabbában ténylegesen ezt találjuk; Isten­nek a szavai ott: Én tudattam minden­kivel, hogy te, Ábrahám, szeretsz en­gem. És végül az Úristen megáldotta – nem Ábrahámot, hanem Izsákot.

Ez a qumráni szöveg tartalmazza – ha töredékesen is – a Targum Akéda-leírásának összes fontos elemét. A Moria csúcsát tűz mutatja. Izsák másodszor is beszél Ábrahámhoz, és valószínűleg kéri, hogy kösse meg a kezét. Az angya­lok jelen vannak, és sírnak, és Isten megáldja – nem Ábrahámot, hanem – Izsákot. Ezek az egybeesések azt bizo­nyítják, hogy a rabbinikus legendának a lényege az i. e. I. század végén, de le­hetőleg a II. század közepén ismert volt. A feltevés, hogy ezt a magyaráza­tot a kései rabbik, az amorák találták volna ki, tarthatatlanná vált. Ellenkező­leg az a hipotézis, hogy Izsák önfelál­dozása az Újszövetség íróinak korában ismert volt, most már nagyon erősen alátámasztható.

Végül, ha a fentiekhez még szabad hozzáfűznöm valamit, 4Q225 bizonyít­ja, hogy egy szöveg fontosságát nem le­het négyzetcentiméterekben mérni.

Bacher Vilmos nevével kezdtem, ez­zel végzem is. Remélem, hogy szelleme egyetért a most közölt megállapításaim­mal. Zikhrono livrakha. Emléke legyen áldás.

* Előadás Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia Dísztermében, 1996. december 10-én, a Bacher Vilmos-emlékérem átvétele alkalmából. Az előadás magnetofon felvétele alapján. – A teljes szöveg, jegyzetekkel, mint az MTA Judaisztikai Kutatócsoport. Értesítő egyik száma jelenik meg a közeljövőben.