Aberrált és provokátor?

Írta: Pécsi Katalin - Rovat: Archívum

Aberrált és provokátor?

Elfriede Jelinek: ez első feminista Nobel-díjas

Mindig is kifejezetten örömet jelent szá­momra, amikor különböző szeretteim – családtagok, barátok – egymásra ta­lálnak. Így vagyok ezzel az irodalom­ban is. Nagyjából egy időszakban – 2002 táján – felfedeztem magamnak az ütős osztrák regényt, A zongorata­nárnőt1 majd az amerikai Erica Jong provokatív első opuszát, a Rettegés a repüléstőlt.2 Aztán, ahogy belevetet­tem magam Jong többi elérhető köny­vébe is, boldog megnyugvással vet­tem tudomásul, hogy bizony, nem vé­letlenül éreztem némileg „rokonnak” a két írónő világát: Jong még explicit módon is megfogalmazza, hogy Elfri­ede Jelinek a „brancshoz” tartozik. Hát persze. Elvégre Jelinek is nőíró, feminista és zsidó.

Kezdjük az utóbbival! Az első ma­gyarországi Nobel-tudósításokban el sem hangzott, hogy az idei díjazott író nemcsak osztrák és nő, de egyben zsi­dó is. Ha hasonlítgatni akarnám őket, azt mondhatnám, hogy míg Erica Jong nyilvánvalóan zsidó írónő, Jelinek rej­tettebben az: inkább csak utalásaiban és motivációiban. Erica Jong összes regényében a maga második generáci­ós élményeit tematizálja, és ekképpen a magáról mintázott regényhősnője zsidó identitása irodalmi létformát nyer – ezzel szemben Elfriede Jelinek leginkább híressé vált, magyarul is megjelent regényében, A zongorata­nárnőben nem találunk egy árva zsidó témát vagy motívumot sem. (Számos más, hazájában vagy Németországban megjelent írásában persze kell lennie ilyesminek, hiszen nem véletlenül szerepel Jelinek pl. Az osztrák zsidó irodalom antológiájában is).3 Ha Jeli­nek íróként nem is definiálja magát zsidónak, hangsúlyozza harcos antifasizmusát. A Nobel-díj kapcsán azt nyilatkozta, hogy ambícióit és írói munkásságát az a kiheverhetetlen él­mény befolyásolta leginkább, hogy apja, a zsidó vegyészmérnök, a nácizmus üldözöttje volt. Az írónő, aki mindig is élesen kritizálta az osztrák politikát és társadalmat, ezt mondta egyik osztrák rádióinterjújában: „Egész életemben arra törekedtem, hogy kiegyenlíthessem apám számlá­ját”. „Apám erős befolyást gyakorolt rám kicsi koromban, a közép-ausztriai Syíria faluban, ahol akkor éltünk. Egy művész a gyerekkorában formálódik azzá. A családom története folytán let­tem olyan elkötelezett, amilyen va­gyok: mindig is hangosan kellett ordí­tanom, amikor totalitariánus törekvé­sekbe ütköztem Irodalmi elemzés té­mája lehetne, hogy Jelinek már-már „férfias”, vagyis asszertív fellépése és közéleti harciassága nem magyarázha­tó-e némileg a „zsidó női hang” sajá­tosságával is. Louise Vasvári nyelvész professzor4 érdekes példával él: az 1970-es években N. Y.-ban az első feminista kutatónők történetesen zsidók voltak, és határozott fellépésüket, túl hangos és magabiztos stílusukat a közvélemény „zsidósnak” – és nem egyszerűen „akadémikus nősnek” – tartotta. A hatalmukban veszélyezte­tett férfiak ezt az „akcentust” fenye­getőbbnek érezték minden másfajta akcentusnál.

És van Jelineknek még egy zsidó(s) vonása: a „hohmecolás”, a nyelvi vir­tuskodás kényszere és képessége. „A régi monarchia multikulturális képére jellemző családból származom: apám zsidó származású cseh vegyész volt, imádta a vitát, az érvelést, hogy írni kezdtem, legalábbis részben neki kö­szönhető. O mutatott rá, milyen élve­zetet jelent a nyelvvel bánni ”5

Jong és Jelinek irodalmi sorsa más­képpen alakult: az amerikai írónő a hetvenes évek óta hihetetlenül népsze­rű lett világszerte, már-már kultikus figura. A női szexualitás mint téma, és az öntömjénezés egyaránt megenge­dett neki. Az osztrák írónő, ezzel szemben még hazájában sem tartozott eddig a legismertebb irodalmi figurák közé, noha A zongoratanárnő 1983-ban jelent meg, és a regényből készült Haneke-film 2001-ben Cannes-ban nagydíjat nyert. (A Nobel-díj persze most majd változtat ezen a helyzeten). A film ahelyett, hogy reflektorfénybe helyezte volna Jelineket, inkább to­vább rontott az író női renoméján: a hatalmi harc, a szex és a brutalitás áb­rázolása egyaránt elriasztott sokakat.

Közös a két írónőben, hogy mind­ketten női szabadságharcosok: azt vizsgálják, hogyan boldogulhat egy nő abban a patriarchális világban, amelynek minden játékszabálya férfi­lelemény, és férfire méretezett. Re­gényhősnőik felvállaltan „férfiasan” próbálnak érvényesülni – márpedig ez a pozíció provokációnak számít itt is, ott is. Ezt írja 1973-as regényében az „idősebb nővér”, Jong: „A férfiaktól tanultam a nőkről. Következésképpen a nőket a férfi írók szemével láttam… Természetesen elhittem mindent, amit leírtak, még azt is, hogy a nők (és ér­telemszerűen én is) alacsonyabb ren­dűek. D.H. Lawrence-tól tudtam meg (aki Lady Chatterley-nek álcázta ma­gát), hogy mi az orgazmus… Az persze fel se merült bennem, hogy Lady Chatterley valójában férfi volt…! 6

Jelinek zongoratanárnője is. Lawrence-en szocializálódhatott. Férfiként nyomul, mert nem ismer más eszközt ahhoz, hogy elismert legyen. Kint, „a világban” megpróbál úgy boldogulni, ahogyan a hozzá hasonlóan céltuda­tos, magányos férfiak szoktak: mun­kájában perfekcionista és kompetitív; munka után pedig némi érzelemmen­tes lazítás pornóval, puha és kemé­nyebb változatokban… Jelinek regé­nyéből világosan kiderül, hogy a nor­mális, azaz szeretetteli emberi kapcso­latra képtelen Erika Kohut súlyosan érzelmi fogyatékos – az írónő „férfia­san” viselkedő hősnője miatt mégis botrányba keveredett. Ráverték gyor­san a „pornószerző” bélyegét – ami ugyan jót tett a regényből készült Haneke-film nézettségének, de je­lentősen beszűkítette a regény / film értelmezési kereteit. Megszokott szte­reotípiáink szerint, nőírótól nehezeb­ben nyeli le az olvasó, hogy brutális világgal meri szembesíteni.

Nemcsak hősnője, Jelinek maga is furcsa egy figura! Tesz a Nobel-díj-osztó ünnepségre! – olvassuk a tudósí­tásokban: hagyják őt békén, mit keres­ne ő ott a nagy tolongásban, neki tömegundora van! Jong nőtárs persze már ezt az írónő-típust is katalogizálta harminc évvel ezelőtt született siker­könyvében:

Hol vannak azok a nők, akik igazán szabadok? …Simone de Beauvoir egyetlen lépést se tett anélkül, hogy ne görcsölne azon: vajon mit gondol erről Sartre?…A többi női író és festő is javarészt gátlásos, visszahúzódó, skizoid alkatú volt… Életükben beszariak, művészetükben bátrak… Csupa zord, önpusztító, furcsa figura. É hol a női Chaucer? Hol az a kéjes és szen­vedélyes nőszemély, aki élvezi az élet ízeit és örömeit, aki tud szeretni, és még tehetséges is? Kihez fordulhat­tunk útmutatásért?…Majdnem min­den nő, akit csodáltunk, vagy vénlány maradt, vagy öngyilkos lett. Vajon ide vezet ez a fene nagy függetlenség?7

A friss Nobel-díjas írónő magánéle­téről nem sokat tudok, csak sejtem, hogy valamennyire illik rá is ez a jel­lemzés. Elárulta, hogy sok önéletrajzi elem szerepel a regényében: maga is komolyzenei stúdiumokat végzett, akárcsak hősnője, Erika Kohut; az ő apja is éveket töltött elmegyógyinté­zetben, családjától távol, mielőtt meg­halt volna; anyjával ő is kettecskén éldegélt, hosszú évekig – és életútinterjúiból azt is tudjuk, egyszer megszakí­totta főiskolai tanulmányait, és egy tel­jes éven át nem lépett ki az otthonából.

Ezeken a női gyengeségeken és nyomorúságokon kellene hősnőjének túllépnie, azzal a bizonyos „férfias” életvezetéssel. Nem akar „láb­törlőként”8 viselkedni, akibe mások könnyen beletörölhetik a lábukat? Ki kell találnia ellenszerként egy ki­rály női/zongoratanárnős vértezetet, amely megvédi az egyedülálló, „gyen­ge nőt”. És itt jön be a csavar: az éde­sanyja zsarnoksága alól menekülő Eri­ka a szadomazochizmusba és a szexu­ális szélsőségekbe menekül. Sylvia Plath9 így jellemezte valaha az ilyen nőket: „A nők imádják a fasisztákat, az arcukat tipró csizmát, s a szívet, mely brutális, brutális, akár a tiéd…”

Kísérletező, feminista” író – mondta Jelinekről a méltatás. Hogy mit is jelent az első jelző az irodalom­ban, hallhattuk a Svéd Királyi Akadé­miától -: a „kijelentések polifóniáját regényeiben és színdarabjaiban. Hangsúlyoznunk kell azonban a má­sodikat, mert Jelinek 1901 óta ugyan már a 10. Nobel-díjas írónő, ám a bí­ráló bizottság minden valószínűséggel most emelte ki először egy író femi­nizmusát. Jelinek műveiben „a férfiuralom hidegvérű gyakorlatát elemzi, és alapvetően bírálja civilizációnkat, amikor úgy írja le a nők elleni szexuá­lis erőszakot, mint amire kultúránk ténylegesen alapul”.

A regény egy másik aspektusból is bátor. Az anya-lány gyerek kapcsola­tot emeli regénytémává, ami pedig még napjainkban sem igen tartozik az ábrázolásra méltó, azaz kellőképpen fontos emberi kapcsolatok közé. (Vir­ginia Woolf szerint az irodalomban a nők korábban csak a férfiakhoz fűződő kapcsolataikban jelentek meg – a női barátság, vagy az anya-lány kapcsolat irreleváns problémának szá­mított). A zongoratanárnő anyja despota, akinek jelentős szerepe van lá­nya aberrációjában. Kettejük kölcsö­nös szado-mazo függőségen alapuló kapcsolatának szikár ábrázolása olyan telitalálat, hogy ez a két nőalak nem könnyen megy ki az ember fejéből. ,A-Z anya már ott áll hatalmasan, kérdőre vonja, falhoz állítja. O az inkvizítor és a kivégzőosztag egy szem­élyben, ő, akit jogilag és családilag egyaránt anyaként tartanak szá­mon‘”.10 (Michael Haneke filmjében Annie Girardot kölcsönzi alakját az elnyomó anyának, és Isabelle Huppert formálja Erika Kohut-ot.)

A siker természetesen most sem osztatlan. Az osztrák közönség egyik része Jelinek radikális baloldalisága miatt pfujjol – nyilván külön tőrdöfés nekik, hogy a friss kitüntetett leszö­gezte: Nobel-díja nem lesz zergetoll Ausztria kalapján. Egy másik csoport az írónő „szexuális perverziója” miatt kiáltana rendőrért. Egy angol nyelvű, tinik látogatta társalgó fórumon, amelyhez a böngészőm vezetett el, a résztvevők egyenesen így utálkoznak: „Elfriede JELINEK, a manipulátor, a zsidó provokátor, a polit-kurva, aki vi­lágszerte terjeszti a vírust – nyerte el a 2004-es Nobel-díjat!”11 A magyar olvasónak azt ajánlanám, győződjön meg maga! A könyvre még rábukkanhat a jobb boltokban, a ka­zetta ott vár az Odeon videokölcsönző polcán.

Pécsi Katalin

A cikk a Tűsarok felkérésére született, ott jelent meg 2004. 10. 19-én. www.tusarok.org

Jegyzetek

Elfriede Jelinek: A zongoratanárnő, Ab Ovo, 1997

Erica Jong, Rettegés a repüléstől. Tericum, 2002

An Anthology. Edited by Dagmar C. G. Lorenz. Lincoln: University of Nebraska Press, 1999

Louise Vasvári: A női kultúra más, mint a férfikultúra? Avagy mit tud a feminista nyelvtudomány?

In: Esztertáska/ Szombat, 2002/10. 20-23.i. A cikk megtalálható a www.nextwave.hu/esztertaska weboldalon is.

Az idézet az Ab Ovo kiadó weboldalán ta­lálható, magyar nyelvű életrajzából származik. www.abovo.hu

Erica Jong, Rettegés a repüléstől. 2002. Tericum. 37.o.

E. Jong, id. mű 134-135.0

Ha leszoksz arról, hogy lábtörlőként vi­selkedj, senki se akarja majd beléd törölni a lábát. Tudtam, hogy az alázatos nőkön ke­resztülgyalogolnak, de akik királynőként viselkednek, azokkal királynőként is.”

Jong, id.mű, 166.0.

In: Jong, id. mű, 26.o.

Jelinek, id. mű, 1.0.

11 „Is it true? Polit-whore Mammele Elfriede JELINEK is the winner of this year’s Nobel Prize in Literature?

– Unfortunately!…It’s true!…

– JELINEK?! You know, this dirty falsificator is most famous for her novel The Piano Teacher (Serpents Tail), very ugly propagan­da clip.

– What is the „officially reason” to steal the money from Scandinavians?

– Here is the thieves’ own-explanation: 2004 Nobel Laureate in Literature for her musical flow of voices and counter-voices in novels and plays that with extraordinary linguistic zeal reveal the absurdity of society’s clich s and their subjugating power…

(…)

Today the children get homework, obligatory to buy Coetze and Imre Kertesz’s pro­paganda book who were in the mothers’ stomach…”

Címkék:2004-12

[popup][/popup]