A zsidóüldözéstől az anticionizmusig

2007. szeptember / Várnai Pál

„Kohn! Miért totyog ilyen lassan? Bezzeg ’44-ben, amikor a gettóba kísértem, sokkal gyorsabban húzta a lábát.”. Életének gyermekkorától tartó időszakát meséli el Domán István főrabbi ebben a rövid életrajzban. E korszak meghatározó lelkiállapotát, legalábbis az 56-os emigrációig, a zsidó helyzetéből következő rettegésében látja. „Menni vagy nem menni?” Keserves és tanulságos tapasztalatai számvetésre késztetik, elhagyja szülőföldjét, ahova hosszú évek múltán újból visszatér.

	Domán István főrabbi, a szerző

Olvastuk, hallottuk, mesélték, hogy mennyi megaláztatásban volt része annak a generációnak, amelyik a húszas, de főleg a harmincas években és a negyvenes évek első felében járt iskolába és hogy mi mindent kellett elszenvedniük diáktársaiktól, tanáraiktól, leventeoktatóiktól. Zsidó diák nemigen lehetett színjeles vagy osztályelső. A gimnáziumban korlátozták számukat, nem ritkán zsidóverés vagy nyílt zsidózás volt az osztályrészük. A Dománéhoz hasonló érzékenységgel talán az egy generációval idősebb pszichológus Kulcsár István (Körmendi Balázs) ábrázolta ezt a korszakot.

Domán visszaemlékezése a rettegés és túlélés krónikája. Munkaszolgálat, nyilas uralom, szökés, bujkálás: mind szinte közhely. Mennyi véletlen, szerencse, akarat, helyzetfelismerés, netán egy-egy kinyújtott kéz kellett a megmeneküléshez.

A könyv legfőbb érdemét én abban látom, hogy a szerző a saját sorsán keresztül mutatja be a magyarországi zsidóság felszabadulás utáni történetének ellentmondásait és csapdáit.  Míg a háború előtt zsidósága miatt volt diszkriminációnak kitéve, utána édesapja rabbi foglalkozása miatt került hátrányba. A korábbi antiszemitizmus helyébe most a hivatalos anticionizmus és egyházellenesség került. A párt és az ÁVH zsidó vezetői maguk is rettegtek származásuk miatt s ezt a sztálini politika ravaszul kihasználta zsidóellenes  akciók végrehajtására, lásd pogromok felelőseinek elhallgatása, cionista és hitközségi perek, zsidó orvosok megvádolása a Szovjetunióban.

Domán a saját bőrén is tapasztalta a bűnbakképzés mindig előhúzható technikáját. A háború utáni zsidóellenes politika talán legrosszabb éveiben, 1952-53-ban kollégái (a kommunistákat is beleértve) elhúzódtak tőle, barátai és ismerősei pedig a letartóztatástól féltek. „Az új magyar rendszer Janus-arca” abban is megnyilvánult, hogy amíg a zsidók bizonyos mértékben védve voltak, a párt, amikor vélt érdekei úgy kívánták, szemrebbenés nélkül elővehette az antiszemitizmust. Nem kis elégtétellel értesültem a könyv olvasása közben arról, hogy az 56-os forradalom értékelésénél a párt vezetői, elsősorban Marosán, de még Kádár is, tettek olyan kijelentéseket, amelyekben a zsidóságra hárítják a felelősséget. Miért is lettek volna ők kivételek? Miért gondoljuk, hogy az antiszemitizmus csak a jobboldalon található? Vajon elfelejthetjük mindazt, ami a Szovjetunióban történt?

Izgalmas, jól megírt és tanulságos könyv a Rettegés. Miközben az a sztereotíp vélekedés jár a fejemben, hogy „a zsidók túlérzékenyek”, nem tudom elnyomni magamban azt a feltevést, hogy a szerző zsidósága miatt többet rettegett, mint szükséges és, ennek következtében, több sérelem is érte.

Fontos szükségletet elégít ki a Múlt és Jövő kiadó az ehhez hasonló önéletrajzok és memoárok megjelentetésével. Hézagpótló könyv a Rettegés. Kell, hogy a fiatalabb nemzedékek megismerjék a magyar történelemnek ezeket a, sajnos igen gyakori, sötét korszakait.   
 

Domán István: Rettegés, Múlt és Jövő, 2006, 179 oldal, 2300Ft.