A zsidóságot egyszerre éltem meg belülről és kívülről

Írta: Várnai Pál - Rovat: Archívum

A zsidóságot egyszerre éltem meg belülről és kívülről”

Dalos György íróval beszélget Várnai Pál

1962-től 1967-ig a moszk­vai egyetemen történel­met hallgatott. 1968-ban Budapesten államellenes összeesküvés vádjával felfüggesztett börtönre ítélték. Az 1970-es évek­ben fordítóként dolgo­zott. 1984-ben Berlinben ösztöndíjas. 1987-től 1995-ig Bécsben szabad közíró. 1995-től 1999-ig a berlini Magyar Ház igaz­gatója. Berlinben él. Ma­gyarul megjelent köny­vei: Szavaink születése (versek, 1964), Ezerkilenc száznyolcvanöt (utópikus regény, 1982), Előtörténetek (1983), Hosszú menetelés, rövid tanfolyam (1989), A körülmetélés (1990), A kulcsfi­gura (1995), Az istenkereső (1999), Vendég a jövőből (1998), Szahalin (2003).

– Könyveiből kiderül, hogy nehéz, hányatott gyerekkora volt, amely­ben nagymamája volt a biztos pont, szinte „óriás”, hogy József Attilával éljek. Mondana pár szót róla?

– Azt hiszem, ahogyan őt a Gyerek­kori anekdotákban vagy A körülmeté­lésben megpróbáltam felidézni, tulaj­donképpen minden lényegeset elmond róla. Összegezve: a bátorság nem merő férfierény, a bölcsesség nem az intellektuelek kizárólagos tulajdonsága, a szeretetnek pedig erősnek kell lennie ahhoz, hogy erőt adjon. Hogy egyálta­lán válhattam valakivé, neki köszönhe­tem.

  • 12 éves koromban befejeződött magyar zsidó pályafutásom, bár ta­lán csak akkor kezdődött.” Megma­gyarázná, mit ért ez alatt? Kisgye­rekként különböző gyermekottho­nokban, többek között zsidó árva­házban volt elhelyezve. Milyen volt ez az intézmény, és hogyan alakult ott az élete?

– A pesti Izraelita Hitközség Alapít­ványi Fiúárvaháza a Vilma királyné útján (utóbb Gorkij, ma Városligeti fa­sor) nagy múltú intézmény volt, főleg elárvult polgárgyerekek otthona. 1945 után a holokauszt árváinak adott he­lyet, akárcsak a Délibáb utcai leányárvaház (ma Hotel Délibáb). Voltakép­pen neológ internátus volt, a növendé­kek a közeli állami iskolákban tanul­tak. Ez a tananyag kiegészült a héber olvasással, zsidó történelemmel, és persze a vallásos gondozással. A fasor­nak saját zsinagógája volt, később, amikor az árvaház Óbudára költözött, az ottani régi imaházba jártunk, amely ma a tévé egyik műszaki létesítménye. Hogy én ezekben a gyermekotthonok­ban cseperedhettem, és végül kikerül­tem belőlük, ez életem meghatározó eseménye. A zsidóságot egyszerre él­tem meg belülről és kívülről, s ez a kettősség minden későbbi mozgalom­mal (KISZ, párt, illegális diákcsoport, demokratikus ellenzék, irodalmi élet) kialakult viszonyomat jellemzi. Az ál­talad idézett könyvben ezt metaforiku­sán meg is fogalmaztam: „Ki lehet zsi­dóbb annál, mint az, aki még oda se tartozik?”

  • Ön zsidóként ábrázolja gyermek- szereplőit, amit kevés zsidó író tesz. Szélsőbalos, maoista ellenzéki éveit szintén több könyvében leírja (A kulcsfigura, Hosszú menetelés, rövid tanfolyam). Mennyire önélet­rajziak ezek a könyvek? Hogyan ér­tékeli ma életének ezt az idősza­kát? A Hosszú menetelésben ezt ír­ja: „Megbánásom inkább erkölcsi, mint politikai természetű.”

– Életpályám szinte valamennyi könyvemben jelen van, de igazán csak A körülmetélés életrajzi. Egyébként az út – út. Enzensberger azt mondja, esz­méket nem, csak embereket lehet el­árulni. Ezt pedig nem tettem. Minthogy fizikailag azonos vagyok mindenkori önmagámmal, nem verhetem a melle­met azért, amiben valamikor hittem. Megbánni talán egyvalamit bántam meg, azt, hogy fiatal koromban a vilá­got akartam boldoggá tenni, pedig lett volna sepernivaló a saját portámon is. Meg magát a politizálást is sokallom utólag. Régi anekdota szerint a hithű Mojse kétségbeesetten ront be a rabbi­hoz: „Rebelében, Smüle fiam fel akart menni a padlásra, és leesett a létráról.” Mire a rabbi: „Milyen nap van ma, Mojse?” „Sábesz” – feleli az apa. „Úgy? – kérdi szigorúan a rabbi. – És mit keres egy zsidó sábeszkor a lét­rán?” Mit keres az író a világmegváltó politikában, egészíthetném ki a kérdést.

  • Groteszk látásmódja különösen érvényesül remek szatírájában, az 1985-ben. Ez az orwelli vagy zamjatyini hangvételű regény ma is aktu­ális lenne? Könyvével kapcsolatban megjegyezte, hogy nyugati olvasói nem akarták elhinni, hogy Kelet- Európáról szól.

  • Nyugaton az Orwell-évben (1984) erősen elterjedt az a felfogás, hogy a nagy antiutópia a média zsarnoksága ellen irányul. Az, hogy „a Nagy Test­vér figyel téged”, ottani szemmel az elektronikus korszak fenyegetésének látszott. Én persze a Sztálin utáni keleti rendszerek paródiájának szántam a könyvet, ám a produktív félreértés kö­vetkeztében ez lett legnagyobb nemzet­közi sikerem: tizenegy nyelven jelent meg. Ma már inkább akkori gondolko­dásom foglalatának érzem, a benne foglalt bírálat időszerűségét vesztette.

  • Nemrég egy ismert szélsőjobbol­dali közszereplő azt nyilatkozta, hogy elege van már a zsidózásból (megjegyzem, nekünk is!). A kontex­tust figyelembe véve, antiszemitázásra gondolhatott. Mit gondol erről?

  • A zsidózásból nekem is elegem van, és én sem csak az antiszemitiz­must értem ezen. Úgy gondolom, hogy a zsidó kultúra és tradíció más és több, mint a holokauszt felidézése. Helyte­lennek tartom azt a magatartást, amikor valaki addig olvas egy könyvet vagy szöveget, míg nem talál benne antisze­mita utalást. (Márpedig aki keres, az ta­lál.) Nem szabad, hogy a zsidóság az antiszemitizmus ellentételeként hatá­rozza meg magát. Pogromok mindig voltak, de Moses Mendelssohn, Modigliani, Radnóti Miklós – hogy csak néhány nevet említsek – önmagukért fontosak, és azért, amit a nem zsidó vi­lágnak is adtak. Ha már úgyis olyan ne­héz kijutni a gettóból, legalább belülről ne forgassuk rá a kulcsot.

– Milyennek látja mai szemmel a Kádár-korszakot? Azt hiszem, Konrád György idéz valakit azzal kap­csolatban, hogy aki nem élt a kádá­rizmus éveiben, nem tudhatja, milyen édes volt akkor az élet. Igaz, manapság divat annak a korszak­nak csak a rossz oldalait látni.

  • Kár volna tagadni, hogy a Kádár­érának voltak kellemes vonásai. Me­lyik demokrácia tud például akkora örömöt szerezni, mint egy diktatúra, amikor egy hónapra kiutazási enge­délyt ad polgárának? Mindamellett a Kádár-kori értelmiségi közegre is nosz­talgiával gondolok. Egyszerűbbek vol­tak az érintkezési formák, mérhetet­lenül soknak tűnt az idő, viszonylag könnyen szét lehetett választani a ha­zugságot, ha nem is az igazságtól, de legalább a tényéktől. A nosztalgiával azonban vigyázni kell, mert egy bizo­nyos koron túl automatikus reflex: visszanézve még a szerelmi csalódás is szépnek tűnik.

  • Budapest-Moszkva-Bécs-Berlin. Irigylésre méltó ez a valóságos és szellemi utazás. Szerencsésnek érzi magát? Vagy ezt egy kényszerpá­lyának tekinti?

  • Hatvanévesen már nem lehet kény­szerpályáról beszélni, bár nyilvánvaló, hogy erősen eltértem az eredeti tervtől, miszerint az egyenlőség nemzetközi társadalmában, Budapesten élvezem majd megérdemelt nyugdíjamat. A fia­talon megélt ötévi moszkvai tartózko­dás abban mindenesetre segített, hogy könnyen viselem a külföldi létezést. A többféle kultúra pedig mindenképpen nyereség, mert összehasonlítási alapot ad, és megkímél a nemzeti köldöknézéstől.

  • Jó néhány könyve németül, vagy németül is megjelent. Minek tartja magát, külföldön élő magyar író­nak?

  • Magyar író vagyok, szépirodalmat csakis anyanyelvemen, esszét viszont németül is írok. Úgy gondolom, hogy a földrajzi tartózkodási hely nem azonos a szellemivel, valamint hogy a nemzeti hovatartozás sem pozitív, sem negatív értelemben nem értékmérő. Bizonyos azonban, hogy semmi sem érdekel annyira, mint Magyarország, a magyar irodalom és történelem – csak ez a té­ma érinti a vérnyomásomat.

– Németország, elsősorban Berlin ma számos magyar író második ott­hona. Ez új keletű jelenség, vagy en­nek hagyománya van? Szembeötlő az is, hogy mennyire vonzza Berlin a zsidó származású írókat. Holott a „kozmopolita” kifejezés megint rossz csengésű lett sok hazánkfia számára. Mit mondana erről a jelen­ségről?

  • Berlin már a 20. század elején von­zotta a magyar írókat és művészeket – gondoljunk Karinthy Frigyesre, Balázs Bélára, vagy Füst Milánra. Ezen belül a zsidó származású alkotók szinte termé­szetesen kötődtek a német kultúrához, hiszen legtöbbjük anyanyelvi szinten beszélt németül. (Egyébként nem csak a zsidók: Márai a húszas években a Frankfurter Zeitung tárcarovatának rendszeres szerzője volt.) A kozmopolitizmus vádja egyébként egyidejű a magyar kultúra urbanizálódásával és Nyugat felé fordulásával. A modern­ségtől való félelem kitermelt nálunk egy parlagi nacionalizmust, amelynek szemében a külföldi siker mindig gya­nús volt, a Nobel-díj pedig egyenesen botrányízűnek számított, lett légyen szó akár a C-vitamin felfedezéséről. Mindez, megspékelve némi szakmai irigységgel, olyasféle konstrukciókhoz vezet, mint Erkel és Liszt, Kodály és Bartók hamis szembeállítása, amely akár egy világnézet része is lehetne, de szerintem önálló hülyeség.

  • Tulajdonképpen mivel foglalko­zik Berlinben? Közvetítő szerepe a magyar irodalom ottani népszerűsí­tésében közismert: Frankfurt, Ma­gyar Ház stb. Mivel magyarázza a magyar irodalom ottani pozitív fo­gadtatását?

– Berlinben a német kollégákhoz ha­sonlóan íróként próbálom fenntartani magam, vagyis nem a könyveimből, hanem előadásokból, felolvasásokból és alkalmi cikkírásból élek, úgy is mondhatnám, hogy euróban vagyok szegény. A magyar irodalmat immár magánszemélyként próbálom népszerű­síteni – a helyzet azonban a kilencvenes évekhez képest megváltozott. Németor­szágban recesszió van, a kulturális in­tézményeket fokozatosan leépítik, meg­csappant a kiadók vállalkozó kedve, és ez a folyamat a legderűlátóbb feltevés szerint is hosszadalmasnak ígérkezik. A magyar irodalom furcsamód mégis si­keresebb, mint valaha. Márai után most Szerb Antalt kezdik felfedezni, a kortárs szerzők közül Darvasi Lászlónak volt igen kedvező fogadtatása, és hama­rosan megjelenik Vámos Miklós, Pol­gár Lea és Parti Nagy Lajos első német nyelvű könyve. Mielőtt elfelejteném, ezekben a napokban kerül nyomdába Rejtő Jenő örökbecsű alkotása, a Pisz­kos Fred, a kapitány.

  • Berlinben ma megint sok zsidó él. Tükröződik ez az ottani kulturá­lis életben?

– Egészen pontosan, Berlinben és ál­talában német földön százezerre tehető a volt Szovjetunióból áttelepült zsidók száma. Ez a lakosságréteg – szemben például a nagyobb számú volt jugoszlávval vagy lengyellel – elég gyen­gén integrálódik. Erre utal, hogy saját üzlethálózata van, és tucatnyi itteni orosz nyelvű lapja. Emigrációnak nem fogható fel, hiszen többségük orosz passzussal rendelkezik, az alijától pe­dig nyilván az izraeli helyzet rettenti el őket. Zenés összejöveteleiken a hatva­nas-hetvenes évek szovjet slágereire táncolnak, jeles alkalmakra orosz élel­miszerboltokban veszik a vodkát és a szibériai húsos derelyét (pelmenyit). Komoly kulturális jelenlétük nem mu­tatható ki, hacsaknem az olyan üstökösi pályát vesszük alapul, amilyen Vla­gyimir Kamineré,* akinek könyvei bestsellerlistán vannak, ő maga pedig Berlin belvárosában diszkót tart fenn. Azt hiszem azonban, hogy itt inkább a németek sajátos igénye nyilvánul meg a fanyar zsidó humor iránt, amely igénynek eddig, az újrakiadásokkal együtt, félezer könyvével Efraim Kis­hon – Kishont Ferenc – tett eleget.

* „Orosz diszkó”. In: Szombat, 2002. október, 23-26.

támogatás
Pop up banner

Címkék:2004-09

ad joint40 ad dutch40 ad mazsok40 mti_hirfelhasznalo