A zsidóság története Magyarországon

1840-től 1867-ig

Fönnmaradtak az elmúlt idők­ből olyan súlyos intézkedések, mint a türelmi adó – ami ebben az idő­ben már több milliós hátralékra ug­rott fel s kilátástalan volt, hogy a zsidóság valaha is meg tudja fizetni -, s érvényben volt még a különö­sen sérelmezett és megalázó „zsidó eskü” is; de ettől eltekintve az or­szág lakossága minden területen igyekezett utat nyitni a zsidóság ér­vényesülésének s ez a lehetőség nem is maradt kihasználatlanul. Az egy­re rohamosabban szaporodó zsidó­ság kebelén belül is erős asszimilá­ciós mozgalom indult meg, Pesten megalakult a „Magyarító Egyesü­let”, kialakult egy kulturáltabb ma­gyar érzelmű zsidó olvasóréteg, itt-ott zsidó írók neve tűnt fel, egyes hitközségek bevezették a magyar nyelvű prédikációt, úgyhogy a negy­venes évek nyugtalan és sorsdöntő eseményei már a magyar viszonyok­hoz meglehetősen áthasonult zsidó­ságot találtak.

Újabb lényeges változások a zsi­dók sorsában az 1839-40. évi országgyűlés határozatai révén következ­tek be. A követi tábla túlnyomó többsége teljes emancipációs tör­vényjavaslatot fogadott el. Ennek az emancipációs mozgalomnak élén a reformkorszak Magyarországának legkiválóbbjai: Deák Ferenc, Klau­zál Gábor, Szentkirályi Móric. Beö­thy Ödön stb. álltak. Az alsótábla teljes egyenjogúsító javaslatát a helytartótanács és a kamarilla irá­nyítása alatt álló felsőtábla nem fo­gadta el, ámbár maga is belátta, hogy a zsidókérdésben fokozott hala­dásra van szükség. A teljes egyenjo­gúsítást a felsőtábla korainak talál­ta – maga Széchenyi István is fél­reérthetetlenül ellene nyilatkozott, s így a két ház kompromisszuma révén jött létre az 1840. évi XXXIX. törvénycikk, mely a következő in­tézkedéseket tartalmazza:

„Addig is, míg a zsidók állapotá­ról a törvény bővebben rendelkezik, ezúttal határoztatik:

1. §. Mindazon zsidók, kik az or­szágban vagy kapcsolt részeiben szü­lettek, valamint szinte azok is, kik az itteni lakásra törvényes úton engedelmet nyertek, ha ellenük erköl­csi kifogás nincsen, az egész ország­ban és kapcsolt részeiben bárhol szabadon lakhatnak, kivévén egye­dül az 1790. évi XXXVIII. törvény­cikkben említett bányavárosokat, melyekből a bányák és bányászi in­tézetek tekintetéből törvényes régi szokás mellett jelenleg kizárva van­nak.

2. §. A fennálló feltételek mellett gyárakat zsidók is állíthatnak, keres­kedést és mesterségeket akár maguk kezükre, akár vallásukbeli legények segítségével is űzhetnek, ifjaikat azokban taníthatják, azon tudomá­nyokat pedig és szépmesterségeket, miknek gyakorlatában eddig is vol­tak, ezután is gyakorolhatják.

3. §. Egyéb iránt köteleztetnek, hogy állandó vezeték- és tulajdon nevekkel éljenek, a születendők pe­dig vallásuk papjai által vezetendő anyakönyvbe bejegyeztessenek.

4. §. Minden oklevelet és szerző­déseket a hazában és kapcsolt ré­szeiben divatozó élő nyelven kötele­sek szerkeszteni.

5. §. Amennyiben az izraeliták polgári telkeknek szabad szerezhetése gyakorlatában lennének, ezen gyakorlat jövendőre nézve is meg­állapítható.”

Az újabb intézkedések rövidesen maguk után vonták a két legsérelmezettebb intézmény: a türelmi adó és a zsidó eskü megszüntetését is. 1842-ben a zsidóság felségfolyamod­vánnyal fordult a bécsi udvarhoz, és kérte a türelmi adó megszüntetését és a hátralékok elengedését. Az ud­var hajlandónak mutatkozott a tü­relmi adó megszüntetésére, de a hát­ralék letörlesztését vagy megváltá­sát kívánta. Hosszas alkudozás után végre megállapodás jött létre a kor­mányzat és a zsidóság közt oly érte­lemben, hogy a türelmi adó megszű­nik, a hátralékot pedig évi részle­tekben törleszti az ország zsidósága. Ez a törlesztés csak megkezdődött, de befejezésig soha nem jutott el, mert a negyvenes évek megváltozott viszonyai hamarosan feloldották a zsidókat kötelezettségük alól. A zsi­dóság belső életében is megindult a reformmozgalom, mely a vallási szertartásokat a magyar viszonyok­hoz kívánta alkalmazni, s elősegítet­te az asszimilálódást.

A 48-as rendszerváltozás alapjá­ban megváltoztatta a zsidók helyze­tét Magyarországon. Már a legelső napokban, 1848 márciusában hallat­szott az országgyűlésen a zsidók; emancipációjára vonatkozó követelés – hiszen Kossuth, az 1847-48-as országgyűlés alsótáblájának vezére, egész újságírói működése során fél­re nem érthető egyértelműséggel vallotta magát a zsidó egyenjogúsítás hívének. A felsőtábla liberális ellenzéke, de elsősorban a centralista báró Eötvös József messzemenően exponálta magát a zsidóság egyenjogúsításáért, s ezúttal már nemcsak gyakorlati érdekek mérlegelése ve­zetett ebbe az irányba, hanem – és ez ismét különösen Eötvös Józsefig érvényes – a humánus és emberit szempontok szem előtt tartása is. Az ország s a bécsi kormányzati kezdő ellentétei mégis már 1841 márciusában néhány szabad királyi városban, elsősorban Pesten, vad zsidóüldözésbe hajszolták a szabadságukkal még élni nem tudó, kenyerüket a zsidóktól féltő városi polgárokat. Mikor Szemere Bertalan, a Batthyány-kormány éppen kinevezett belügyminisztere március 25-én Pestre érkezett, fölháborodva vette tudomásul, hogy az előző éjszakán Pesten szinte pogromnak beillő zsidóüldözések törtek ki, az iparoslegények a zsidónegyedben agyba-főbe vertek egy sereg embert s üzleteiket kifosztották. Az iparukat féltő pestit polgárok olyan vehemenciával fordultak szembe a zsidósággal, hogy az emancipáció ismert és egy értelmű híve, gróf Batthyány Lajos Pestre érkezte után minden meggyőződése s Szemere heves tiltakozása ellenére kénytelen volt a hangulat lecsillapítására bizonyos megszorításokat koncedálni. Nyilatkozataiban félreérthetetlenül helytelenítette a polgárság eljárását, s megvallotta, hogy Petőfivel egyetért, amikor a szabadság mozgalmára szégyenfoltnak érzi a zsidókkal szemben jelentkező kicsapongásokat, mégis elrendelte, hogy a gyors szervezésnek indult nemzetőrségből a zsidók kizárassanak, de egyidejűleg a legszigorúbb büntetés terhe mellett tiltotta el a további zsidóüldözéseket.

Kevéssel utóbb annyira kiéleződött a magyar kormány és a lábra kapó bécsi kamarilla közt az ellentét, hogy a zsidókérdésről elterelődött az ország lakosságának figyelme, de még így sem kerülhetett rá sor, hogy a szabadságreformokat megvalósító első parlamentáris magyar országgyűlés a szabadságharc formális megindulása előtt letárgyalja a zsidó emancipáció kérdését.

A pillanatnyi incidens a zsidóságot nem térítette el asszimilációs útjáról – 1848 őszén, 1849 elején minden gazdasági erejével a szabadságharc mellé állt, ifjúsága pedig számará­nyát messze túlhaladó mértékben je­lentkezett a függetlenségi kormány zászlaja alá. A magyar jegybank megalakításához a pesti hitközség első helyen a legnagyobb összeggel járult hozzá, egymaga ötvenezer fo­rintot adott át Kossuthnak a jegy­bank alapítására s a hitközség tagjai közt további mintegy 30 000 forintot gyűjtött össze a nemzeti célra. Az ország legtöbb hitközsége értéktár­gyait, ezüstjeit templomaiból elvitte s a kormány rendelkezésére bocsá­totta, az ország legkiválóbb rabbija, Löw Lipót szegedi főrabbi a hadsereg tábori lelkésze lett – a magyarországi zsidóság minden erejével a szabadságot, liberalizmust, egyenjo­gúsítást jelentő forradalmi kor­mányzat oldalára állt.

A szabadságharc leveretése az or­szággal együtt sújtotta a zsidóságot, melynek legföljebb az a benső elég­tétele maradt meg, hogy a forradal­mi kormány utolsó pillanataiban, 1849. július végén, szegedi ülésezésén megszavazta a zsidó egyenjogúsítás törvényét, Szemere Bertalan minisz­terelnök aláírásával ki is hirdette – de már sem hatalma, sem ideje nem volt arra, hogy e törvényt a gyakorlatban akár csak időlegesen is megvalósítsa.

A szabadságharc leverése után a bécsi kormány kemény bosszút állt a zsidóságon – Haynau másfél millió forint hadisarcot vetett ki a ma­gyarországi hitközségekre, s intézke­déseiben a magyarokkal egyenlő, kemény és kíméletlen elbánásban részesítette az ország zsidó lakossá­gát.

Ezt a hadisarcot 1850. szeptember huszadikán császári rendelet elen­gedte ugyan, ehelyett azonban köte­lezte a zsidóságot, hogy egymillió fo­rint befizetéssel zsidó iskolai és tanügyi alapítvány létesíttessék. A ma is fönnálló Országos Izraelita Ta­nítóképző, az Országos Rabbiképző Intézet és számos egyéb kitűnő tanintézmény ebből az alapítványból létesült. Haynau elbocsátása után a bécsi kormány rendeleti úton meg­alakítja a magyarországi hitközsége­ket, s élükre hivatalból nevez ki vezetőket. A kormányzat iránya a szükség szerint ingadozó – hol védi, hol megszorítja a zsidóságot, de ál­talában felekezetre való tekintet nélkül hajlandó mindenütt a jogok megszorítására.

Bach belügyminiszter 1852-ben ki­tiltja Magyarországról a héber nyel­vű imakönyveket s a zsidó vallási iratokat. Magyarázhatatlan módon fölújítja a zsidók által oly megalá­zónak érzett zsidó eskü intézményét is, amely aztán egészen 1868-ig, az új büntetőtörvény életbelépéséig ér­vényben is marad. Megszorítják a zsidó házasságjogokat is; 1853-ban pedig betetőzi a megpróbáltatásokat az a császári pátens, amely a zsidó­kat újból eltiltja az ingatlanszerzés­től. Így néhány év alatt az emanci­páció ügye annyira megakadt, hogy a zsidóság állapota a reformkorsza­kot megelőző, megalázott és megszo­rított helyzethez lett hasonlóvá, öt éven keresztül tart ez a teljes hát­térbe szorítottság, amikor lassan enyhülni kezdett a helyzet. 1859-ben először megengedik a zsidóknak ke­resztény inasok és cselédek foglal­koztatását, alig néhány nappal ké­sőbb a zsidó házasság megkötő in­tézkedései is megszűnnek, 1859. de­cember huszadikán osztrák biro­dalmi ipartörvény jelenik meg, amely minden felekezet említése nélkül minden ipargyakorlást sza­badnak nyilvánít a birodalom terü­letén.

1860 januárjában a foglalkozási ágakban (gyógyszerészség, italmérés, szeszégetés stb.) fönnálló tilalmakat helyezi hatályon kívül egy császári rendelet, míg 1860. február 18-án végre újból kimondják a zsidók bir­tokképességét is.

1861-ben közeledő lépés történik a magyarság és Bécs között, s bárha ez a közeledés közvetlenül nem is vezet kibékülésre, a magyarországi zsidóság utolsó évének sorsa már a 61-es évben eldőltnek tekinthető. A rövid hat hónap folyamán az újabb felszabadító rendelkezések egész so­ra, ha az emancipációt formálisan nem mondta is ki, valójában minden korlátozást eltakarított a magyaror­szági zsidóság útjából; maga az emancipáció tulajdonképpen csak politikai jogok szerzésére adott vol­na módot, de az abszolutisztikus uralkodási rendszeren belül politi­kai jogok gyakorlása felekezetre va­ló tekintet nélkül amúgy is illuzóri­kus volt.

A korlátok eltűntek tehát, de az elnyomatás tizenkét esztendeje a zsidóságot lélekben még közelebb vitte a sorsközösségben szenvedő or­szág lakosságához. Ugyanakkor az Európában nyugattól keletig megin­duló konjunktúra eleddig ismeretlen lehetőségeket nyit meg a kereskede­lemben, pénzgazdálkodásban az or­szág többi lakosánál jelentősen jára­tosabb zsidóság előtt. A birtokképes­ség kimondása még az évszázadok óta elzárt területeket is megnyitja a zsidóság előtt, amely példátlan vehemenciával veti rá magát a meg­nyílt területekre, s hihetetlen gyor­sasággal növeli vagyoni erejét, fej­leszti önmaga s önmagán keresztül az ország kereskedelmi és ipari gaz­dálkodását. A rövid néhány évtized­del előbb még teljesen német ajkú magyarországi zsidóság bámulatos gyorsasággal sajátítja el a magyar nyelvet, felveszi magába a legutolsó évtizedek magyar kultúrájának szel­lemét, s módját ejti, hogy részint gazdasági erejével, részint az addig modern szellemben ki nem használt úton: a sajtó útján mennél közvetle­nebb kapcsolatot létesítsen önmaga és az ország szellemi élete között. Néhány esztendő elegendő rá, hogy a zsidóság túlnyomó része teljesen magyarnak érezze magát, s egész természetes, hogy a kiegyezés létrejötte után, 1867 novemberében már meg­születik a fél évszázad óta esedékes emancipációs törvény, melyet a kép­viselőház vita nélkül, a főrendiház négy szavazat ellenében 64 szóval fogadott el.

(A szerző jogutódjának engedélyével.)