A zsidóság története Magyarországon

Buda visszavételétől 1840-ig

BUDA ELESTE után gyors ütemben dőlt meg a török uralom Magyar- ország ‘területén s a királyság hatalmának helyreállításával egyidejűleg teljesem megváltozott a zsidóság helyzete is. I. Lipót császár buzgó és hithű katolikus, ki birodalmában polgári jogokat, viszonylagos sza­badságot kizárólag katolikus alatt­valói számára biztosított. Zsidók és törökök kisebb megszorítástól elte­kintve alig éltek nehezebb helyzetben, mint az ország protestáns lako­sai. Sem szabad vallásgyakorlatuk, sem szabad mozgási lehetőségük nem volt, nyilvános Iskolákat nem látogattak – üldözött és csak elke­rülhetetlen kényszerből megtűrt la­kói voltak az országnak. Kollonics bíboros részletes tervet dolgozott ki, hogy a császár birodalmát fokozato­san véglegesen megszabadítsa a zsi­dóktól.

Az olyan gyakran megfigyelhető, szinte periodikusan visszatérő kép megint megismétlődik: a zsidóság üldözése a nyugati szellemet jelentő államhatalom és a nyugatról betele­pített városlakó kereskedő és iparos polgárság irányítása alatt folyik, míg a zsidók védőiként csak a ki­váltságokkal rendelkező nagybirto­kos nemesség és a szellemükben császárellenes magyar vármegyék buzgólkodnak. Eddigi helyzetük lé­nyeges megváltoztatásával teljesen kiszorultak a kereskedelmi közpon­tokból, a szabad királyi városokból. A XVIII. század elején, III. Károly uralkodása idején végrehajtott zsidószámlálás mindössze Bártfa, Bu­da, Győr, Kőszeg, Modor, Szapolca, Szatmárnémeti, Szentgyörgy és Trencsén szabad királyi városokban talált zsidókat, míg Olyan jelentősé­gű városok, mint Pest, Pozsony, Sopron stb. stb. teljesen kiüldözték falaik közül őket. Néhány évvel ké­sőbb, Mária Terézia rendelkezése folytán, a legrégibb magyar városi hitközség a budai is, mintegy hat­van esztendőre megszűnik. Jellemző, hogy ugyanakkor Károlyi Sándor, a buzgón katolikus, hittérítő, egykori kuruc vezér 1724-ben külföldről ho­zat rabbit zsidói számára, akiknek kiváltságlevelet ad, birtokain szabad lakást és kereskedést engedélyez. Károlyihoz hasonló védelemben szá­mos magyar főnemesi család része­síti zsidóit, elsősorban a nyugati ha­tárokon fekvő birtokain az Esterházy-család. Ezekről a nemesi birto­kokról kerül ki az a magyar zsidó­ság, mely már a XVIII. század dere­kán sokszor nagyarányú gazdasági tervekkel igyekszik belekapcsolódni az ország életébe.

I. Lipót uralmától Mária Terézia uralkodásán keresztül egészen II. Józsefig a zsidóság sorsa mind anya­gi, mind minden egyéb tekintetben egyre súlyosbodik. Kereseti lehető­ségüket folyton szűkítik, a kereskedelmi gócpontok még csak átutazás­ra, egy éjszakára sem adnak zsidó­nak lakhatási engedélyt, királyi ren­deletek tiltják el őket a vámok bér­letétől, míg végre a hétéves háború óriási terheinek enyhítésére Mária Terézia elrendeli a türelmi ¡adó bevezetését. Ez a külön zsidó adó kez­detben évi 20000 forint, de tíz év múlva 30 000-re, további tíz év múl­va 50 000-re, majd további hat év múlva 80000 forintra emelkedik, s végül fis a zsidóság, minden igyeke­zete ellenére, képtelennek bizonyult a terhek viselésére.

Bármennyire szorították is anya­gi érdekek, politikai és vallási elfo­gultságok a zsidóságat, a XVIII. szá­zad közepétől kezdve a felvilágosodott Európa szelleme, találkozva a szélesebb magyar néprétegeknek a zsidókérdésben mindenkor tanúsított türelmével, a szigorúbb rendeletek ellenére is megakadályozta azt, hogy a zsidó életben a XVI. és XVIII. század súlyos megpróbáltatásai ismétlődjenek meg. Bár Európában jóformán sehol nem ment végbe for­málisan a zsidók emancipációja és polgárjogotokat ebben a korban még Angliában sem rendelkeztek, a fel­világosodás korszakában észrevétle­nül elmosódtak az ellentétek, s bár­ba formálisan nem is töröltettek, el, érdemben már Nyugat-Európában alig voltak észrevehetők a városi életben meggazdagodott zsidóság s a város egyéb polgársága közt fenn­álló különbségek. Mikor a XVIII. század végén, II. József uralkodása alatt, a Habsburg Birodalomban in­tézményes enyhítések következtek be a zsidók sorsában, szórványosan tiltakozásoktól eltekintve, mondhat­ni ezek az intézkedések váltották ki a gyűlölt császári rendeletek közt Magyarországon a legkisebb ellentállást (1782).

II. József türelmi rendelete való­jában a protestánsokra vonatkozott, de bizonyos intézkedéseket kiterjesztett a zsidóságra is. Polgárjogot nyerni a zsidókérdésben túlhaladott kiváltságait, de sem az ország közkal ugyan nem ruházta fel őket, de biztosította szabad vallásgyakorlatukat, megnyitotta előttük a nyilvános iskolákat, lakhatást biztosított szá­mukra az eddig mereven elzárkózott szabad királyi városokban, megen­gedte bizonyos korlátok között a földbirtok bérletét – megnyitotta az útját a néhány évtizeddel később bekövetkezett egyenjogúsításnak. II. József uralkodása alatt telepszik le százötven éves megszakítás után elő­ször három zsidó család Pesten, s az egyszer megnyílt út II. József halála után, rendszerének összeomlása el­lenére is továbbra nyitva marad. A városi polgárság az ország különbö­ző részein még kisebb-nagyobb erő­feszítésekkel igyekszik újból vissza-hangulata, sem a kormányzat inten­ciói nem teszik lehetővé, hogy e te­kintetben komoly eredményeket ér­jenek el. Csak kisebb korlátozásokat tudnák kivívni, ami azonban nem akadályozhatja meg, hogy rövid há­rom évtized leforgása alatt a bete­lepülő három család ezerfőnyi zsi­dósággá növekedjék Pest városában, s már túllépve a mai Terézváros ha­tárait, a Lipótvárosban is kisebb te­rületekre terjeszkedjék ki.

A magyar reformkorszak kezdő éveiben kétirányú mozgalom indult meg: egyrészről egyre hangosabb és egyértelműbb kívánsága a törvény­hozó nemesség haladó szárnyának a zsidóság teljes egyenjogúsítása, s megszabadítása „szégyenletes közép­kori” állapotától, másrészről magá­ban a zsidóságban elementáris erejű asszimilációs hajlandóság mutatko­zik; a zsidó iskolákban magyarul tanulnak, egyre több helyen szerződ­tetnék magyar tanítókat, a templo­mokban itt-ott magyar prédikációk hangzanak el, a zsidóság óvatosan és félénken bár, de lassan igyekszik belekapcsolódni a magyar szellemi megújhodás munkájába. E kétirá­nyú kívánság találkozásaként elke­rülhetetlen szükségessé válik, hogy a XIX. század harmadik és negye­dik évtizedében minden országgyű­lésen szóba kerüljön a zsidó egyen­jogúsítás kérdése, is ez állandó ak­tualitás következtében lassan és óvatosan bár, de leépülnek a részint megszégyenítő, részint súlyos anyagi terheket jelentő korlátok, melyek a zsidók és az ország többi lakosa kö­zött fönnállnak. Ugyanebben a kor­szakban indul meg a városokban letelepedett s rohamosan szaporodó zsidóság intenzívebb bekapcsolódása az ország gazdasági vérkeringésébe, megindul az a folyamat, amelyik kitermeli magából a század második felében páratlan vehemenciával fel­lendülő, a nyugati államok gazdasá­gi struktúráját meghonosító, ipari és banktőkét jelentő nagyvárosi zsidó­ságot.

II. JÓZSEF halála után az 1790-91-es országgyűlés törvényiben ren­delkezett a megváltozott viszonyok­nak megfelelően a zsidóság sorsáról. Az 1791. január tizedikén szentesí­tett törvény a következőket írja:

„Hogy a zsidók állapotáról azalatt is gondoskodva legyen, míg ügyük és némely szabad királyi városoknak rájuk vonatkozó privilégiumai egy országos bizottság által, mely a jövő országgyűlésen jelentést tészen, tár­gyaltatnának és a zsidók állapotáról őfelsége és a Karok és Rendek közös akarattal határozni fognak, a Karok és Rendek őfelsége jóváhagyásával elhatározták, hogy a Magyarország és kapcsolt részek határai közt lakó zsidók az összes szabad királyi vá­rosokban és a többi helyeken (ide nem értve a többi királyi bányavá­rosokat), abban az állapotban tar­tassanak meg, melyben 1790. január elsején voltak, és ha netán kizavar­tatnának, abba visszahelyeztesse­nek.”

Ez a „De Judaeis” néven ismert törvény, ámbár provizóriumnak volt szánva, a (következő ötven esztendő­re érvényben maradt a magyar impérium alatt élő zsidók számára. A törvényben előrelátott bizottság ugyan megkezdte működését, és gróf Haller vezetésével igen liberális egyenjogúsító javaslatokat dolgozott tó, az országgyűlés összehívásának évtizedes halogatása folytán azon­ban érdembeli tárgyalásokra nem került a sor.

De a magyar közéletben gróf Hal­ler javaslata után röpiratokban, saj­tóban, megyegyűléseiken egyre sű­rűbben hangzik fel a zsidók egyen­jogúsításának követelése. A magyar gazdasági élet első komoly rendsze­res kutatója, Széchenyi eszméinek és programjának előfutára, Berzeviczy Gergely már a XVIII. század utolsó éveiben nyíltan és határozot­tan a zsidók mellé áll. Az ő írásai nyomán terjed az a felfogás, hogy mindazon hibák és vétkek, melyeket az elmúlt korszakaik a zsidóság ter­hére róttak fel, nagyrészt igaztalan és kíméletlen elkülönítettségük kö­vetkezménye, s nem kétséges, hogy a speciális rendszabályok felfüggesz­tése a zsidóság beolvadását, az or­szág többi lakosaihoz való közeledé­sét, minden irányban hasznos, köz­érdekű munkásságát fogja maga után vonni. A közhangulat változása természetesen erősen éreztette hatá­sát s az egyes szabad királyi váro­sok – különösen Pest és Pozsony – német polgárainak egyre ritkáb­ban fölhangzó kérelmei, hogy a zsi­dókat városuk falai közül kiűzhessék, eredménytelenek maradtak.

A XIX. század első évtizedeinek abszolutisztikus uralkodórendszere nem minden vonatkozásban volt ká­ros a zsidóságra. A bécsi központi kormány a magyar területéken, el­sősorban a liberális és szabadelvű hajlandóságot eláruló, alkotmányos jogait makacsul követelő köznemes­séggel állott szemben és uralmának biztosítása érdekében lehetőség sze­rint igyekezett ellenük az ország elnyomottait és jogtalanjait támogat­ni. Ebben a küzdelemben természe­tesen elsősorban azok számára kí­nálkozik előny, akiknek nem volt közvetlen befolyásúk a harcokra, de akiket akár vagyoni állásuk (mint a zsidók), akár nagy népességszámuk (a jobbágyság) következtében egyik vagy másik fél a maga oldalára kí­vánt állítani.

Ámbár 1840-ig a zsidók sorsán törvényes intézkedéssel újabb válto­zásokat nem eszközöltek, ez az ötven esztendő mégis olyan állapoto­kat teremtett, amelyek a zsidóság jogkiterjesztését elkerülhetetlen szük­séggé tették. A zsidóság nagyrészt levetkőzve minden formai megkö­töttséget, beleolvadt a magyar vá­rosi életbe. Csak polgári jogokat nem gyakorolhatott s egyes elszórt intézkedésekkel szemben volt kény­telen speciális nehézségeikkel meg­küzdeni.

(Folytatjuk)