A zsidóság története Magyarországon

A mohácsi vésztől Buda visszavételéig

 

A MOHÁCSI VÉSZT követő idők háromfelé szakították az addig egységes országot s e három terület politikai struktúrájának megfelelően különbözőképpen alakult a zsidóság sorsa is. A zsidók sorsa legsúlyosabb a nyugati részen, míg a legelviselhetőbb a török hódoltság alatt élőké. Budavár meghódítása után az ideiglenesnek látszó állapotok először vészt hozónak tűnnek a zsidók szemében, az ostrom következtében romba dőlt Budából a török tömegével hurcolja rabszolgaságba a házát és minden vagyonát elvesztett zsidóságot. Az ország tekintélyben és lélekszámban legnagyobb hitközsége annyira leapad, hogy a formális hitközségi élet megszűnik és egy hosszú évtized telik el, amíg lassan új élet költözik a város északnyugati részén fekvő kihalt gettóba. Az első évek zavarai után a török uralom előnyei fokozatosan megmutatkoznak. Az óriási méretű birodalomban a zsidók szabadon űzhetik kereskedésüket s valóban Budától Konstantinápolyig és Szalonikiig élénk kereskedelmi forgalom indul meg. A hódító hadjárat kezdetén nagyrészt Szófiába menekült zsidó családok lassanként visszaszivárognak magyar területekre s velük együtt fokozódva szivárognak be a Balkánon élő, túlnyomórészt Spanyolországból menekült zsidók is. A XVI. század vége felé Budán már két, sőt kevéssel utóbb három zsinagóga áll fenn, melyek közül egyik a szefárd rítusok szerint folytatja le istentiszteleteit. Ugyanebben az időben azonban Szalonikiben és a Balkán egyéb városaiban a magyarországi származású zsidók letelepedésének nyomai is felfedezhetők s így nyilvánvaló, hogy különösebb korlátok a zsidók szabad mozgása elé nem gördültek. A török uralom sem a nyelvi asszimilációra, sem a mohamedán vallás felvételére nem helyezett külön súlyt, az adófizetésen kívül semmilyen kötelezettséget nem rótt a hódoltsági terület alattvalóira. Természetesen hivatali intézkedéseiben nem mért egyforma mértékkel, lehetőség szerint igyekezett vitás esetekben a török fél igazát megvédeni s nem átallotta nyilvánvalóan hamis tanúzások alapján is a jogát védő zsidót elmarasztalni, de mindez fölszabadulásnak, emberi bánásmódnak tűnt az elmúlt száz esztendő határtalan szenvedéseihez képest.

Ugyanebben az időben a szabad területen a Zápolya-párt országgyűlési határozatot hoz, mely szerint a zsidókat kiüldözik Magyarországról.

„Elhatároztatott az is, hogy a zsidók ezen ország minden vidékéről, szabad királyi városaiból és helyiségeiből rögtön kiűzessenek.”

A törvényt azonban Ferdinánd király nem erősíti meg. A határozat meghozatala mégis jellemző arra a hangulatra, amely a zsidókkal szemben a királyi uralom alatt megmaradt területeken uralkodott s melyet a városi polgárság az egyre súlyosbodó gazdasági viszonyok hatása alatt természetesen csak erősíteni igyekezett. A király ugyan nem engedte meg a zsidók kiűzetését az országból, de nem is igyekezett meggátolni, hogy például a pozsonyi városi tanács kiűzze a zsidókat, aminthogy tétlenül tűrte a bazini, kolozsvári, nagyszombati stb., túlnyomórészt anyagi érdekek által motivált zsidómészárlásokat is.

Az állapotok híre természetesen keresztülhatolt a török hódoltsági terület határain is és nem csodálható, ha a Budán és a többi meghódolt városokban élő zsidóság rettegve gondolt arra a lehetőségre, hogy újból királyi uralom alá kerülhet. Mikor a Hosszú háború folyamán a XVI. század utolsó évtizedében, felszabadító császári seregek kétszer is megkísérelték Buda visszahódítását, a mai Bécsi-kapu közelében levő gettó zsidó lakossága körömszakadtáig védelmezte a török uralom alatt álló várost. A császári seregek sikertelen akcióját csak egy ponton koronázta siker: a gettó kapuját betörve, fél évszázadon belül immár másodszor változott romhalmazzá a budai gettó.

A KIRÁLYI URALOM alatt levő területek lakossága a budai zsidók állásfoglalását dühödten igyekezett érvként kihasználni arra, hogy a még szabad területek amúgy is erősen apadóban levő zsidóságát kiüldözze, de Rudolf király, aki egyébként számos intézkedésében igen szigorú és konok zsidóüldözőnek bizonyult, ezzel az érveléssel szemben elutasító álláspontot foglalt el. Úgy vélte, hogy az uralma alatt élő zsidók adott esetben szintén nem gondolkoznának rajta, hogy megvédjék-e azt a várost, amelyben családjuk él s egész vagyonuk fekszik. A XVII. század első éveitől kezdve a török uralom gyengüléséig változatlan békés nyugalomban telt el a hódoltsági területek zsidóságának élete, míg a szabadon maradt területeken teljes szabadsággal tombolt a középkori antiszemitizmus szelleme. Ezeken a területeken a zsidóság száma minimumra csökkent ugyanakkor, amikor a hódoltsági területeken sokszorosára szaporodott a zsidó lakosság. Nem csak a királyság uralma alól menekültek a toleránsabb török területekre, hanem a Balkánon át is jelentős bevándorlás indult meg, úgyhogy a XVII. század derekán az alföldi városokban jelentékeny számú, a száz évvel korábbi számnak sokszorosát kitevő zsidó lakosság helyezkedett el. Ezek alatt az évtizedek alatt a területek magyar és zsidó lakossága között, mintha újból föltámadt volna a magyar királyság első évszázadainak ideje, megint zavartalan érintkezés és barátság hangja alakult ki. Mindketten háttérbe szorított alattvalói voltak a hódoltsági területeknek, bizonyos jogtalanságokkal szemben közös védekezésre szorultak s ez helyreállította a tulajdonképpen nem néplélekből fakadó, hanem felülről irányított antiszemitizmus helyébe a harmonikus együttműködést. S mivel a mohamedán törökök szemében a zsidó vallás követői egy fokkal enyhébb elbírálásban részesültek a keresztényeknél, igen gyakori eset volt, hogy a rabszolgasorban élő keresztények, különösen nők, önként áttértek a zsidó hitre. Hetven-nyolcvan esztendő elegendő volt arra, hogy a zsidóság a háborús időkben megsemmisült vagyonát újból rekonstruálja, helyreállítsa s így természetes, hogy részint elkeseredett félelemtől vezéreltetve, részint vagyonának s helyzetének védelmében a török uralom megdöntésére indult császári seregekkel szemben minden rendelkezésre álló eszközzel a török uralmat igyekezett védeni. 1686-ban, Budavár ostrománál a gettó lakói teljes számban, mondhatni utolsó leheletükig védték a várat s a császári seregek diadala után nem is maradt el a megfelelő megtorlás.

*

A TÖRÖK hódoltsági időkből a magyarok számára túlnyomórészt kínos emlékek fűződtek a zsidókérdéshez. A XVII. század végén néhány évvel Budavár visszavétele előtt még török részről állandó reklamációk érkeznek a magyar királyokhoz a „török területről” származó zsidók bántalmazása és elrablása miatt. Élénk emlékezetben élt nem egy, a hódoltsági idők kezdetéről származó, egészen élessé vált ellentét, amely zsidók körül keletkezett az időközönként egymással békében élő törökök és a magyar királyság között. Takács Sándor „A régi Magyarország jókedve” című könyvében írja le a következő eseteket: „A török idők diplomáciai iratai szerint a szultánt a legnagyobb harag fogta el, ha egy-egy zsidót a végbeliek megkárosítottak vagy bántalmaztak. Jaj volt ilyenkor a török fogságban sínylődő magyar vitézeknek”. Szőcs Gergely nevű huszár és Forgács Simon egri főkapitány, később ország hadnagya, 1527-ben formális szerződést kötöttek Kaufmann Mózes nevű gazdag budai zsidó elrablására és a raj­ta veendő sarc megosztására. A török annyira fölháborodik a rabláson, hogy a bécsi kormányhoz fordul panaszával, mikor Mózest elrabolják Ráckevéról a huszárok, de kiderül, hogy Forgács Simon rablási tervéről már előzetesen értesítette a bécsi udvart, ahonnan nem emeltek külön kifogást a végrehajtás ellen. Kaufmann Mózest Egerbe hurcolják és harmadfél éven át fogva tartják. Musztafa budai pasa minden sürgetése hasztalan. Végre mintegy tízezer forintnyi sarc ellenében engedték szabadon – az összeget a jászberényi bíró vállalta érte. Ebből 6500 forint Forgácsé, 2500 forint Szőcsé – és ezer forint a bécsi haditanácsé lett. Musztafa hiába követeli a sarc visszatérítését, annak ellenére, hogy az emberrablás békében történt.

Egy más alkalommal három budai zsidót fognak el újból a végbeli huszárok; ezeket a kassai kapitány veti fogságra. A budai basa bosszúból három keresztényt karóba húzat és további hat keresztény fogoly kivégzésével fenyegetőzik, ha zsidóit nem engedik azonnal szabadon. A Kassán fogságban sínylődő zsidók ügyében külön szultáni leirat utasítja a budai basát kíméletlen eljárásra. Végül a három fogoly úgy szabadul, hogy kétszáz keresztény foglyot cserélnek ki ellenükben.

Érthető, hogy ilyen védelem tudatában a zsidóság igyekezett hálásnak mutatkozni a török uralom iránt, míg a királyságbeliek egyre fokozódó türelmetlenséggel álltak szemben a rettegő zsidókkal. A zsidóság törökhűsége annyira közismertté lett, hogy mikor 1684-ben híre járt Európában Buda visszavételének, Európa számos városában újból föllángolt – különösen ismert a páduai pogrom – a zsidóüldözés és sok helyen hadsereget kellett igénybe venni a gettót fosztogató tömeg lecsendesítésére. Buda visszavételének híre nem bizonyult igaznak s csak két esztendővel később következett be, de valóság, hogy Buda megvívásánál a zsidók minden erejükkel védelmezték otthonukat a hatalmas túlerőben levő császári seregekkel szemben. A török védőrség különösen akkor vette igénybe a zsidók segítségét, amikor nyilvánvaló lett, hogy a szultán kisegítő csapatai nem érkeznek meg idejében s ettől az időponttól kezdve a zsidók nemcsak jelentékeny pénzáldozattal igyekeztek a török védőseregben tartani a lelket, hanem maguk is részt vettek a védelmi munkában, sánchordásban s az ütközetekben is. 1686-ban a császári seregek először a gettóba törtek be s pillanatok alatt romhalmazzá változtatták a mintegy száz házból álló negyedet. Buda zsidó lakossága – amennyiben túlélte az ostromot, megmenekült a mészárlástól s nem követett el öngyilkosságot – nagyrészt fogságba került, míg a kisebb rész szétszóródott Cseh- és Morvaországba, hogy ott a fogságba esett zsidók számára összegyűjtse a váltságdíjat.