“A zsidóság olyan vallás, ahol a nőknek sok szerep jut”

Hogyan jött létre a Rosh Chodesh női kör? Milyen igény hívta létre?

P.Á.: Elaine állt elő ezzel az ötlettel, hogy jöjjünk össze, és tanuljunk együtt, és csináljunk olyan dolgokat, ami ben­nünket, zsidó nőket érdekel. (Elaine Röhrig Amerikából települt át ide – a szerk.) Így aztán ketten megszerveztük a jelenleg alapítványi formában működő BINA klu­bot, ami a zsidó nők klubja. A Bálint Ház­ban találkozunk havonta egyszer, vasár­naponként. Mindig azon a vasárnapon, ami a Rosh Chodesh-hez közelebb esik. A minket bármilyen szinten érdeklő, zsi­dó témákról beszélgetünk.

Mikor tartottátok az első összejöve­telt?

E.R.: 1996-ban, Ros Hasanán, a mi la­kásunkban. Az első időkben mindig kü­lönböző lakásokban találkoztunk. Hama­rosan kiderült: túl sokan vagyunk ahhoz, hogy egy kis lakásban szorongjunk; más­részt kinőttük a kezdeti „baráti kört” is, és nyitottak akartunk lenni mindenki számá­ra. A Bálint Házba bárki nyugodtan eljö­het, a „zsidó hozzáállásától” függetlenül; továbbá így megjelenünk Hírlevelében, ami nagyon sok emberhez eljut.

Miért éreztétek szükségét, hogy le­gyen egy, kizárólag a nemek alapján el­különülő klub? Van ennek hagyománya a zsidóságban?

P.Á.: Igen. Rosh Chodesh eleve a zsi­dó nők ünnepe: ezen a napon a nők a ha­gyomány szerint nem dolgoztak – a sza­bály úgy szól, hogy nem moshatnak, és más házi munkát sem végezhetnek. A Biblia szerint azért kapták ezt az ünnepet, mert amikor a bálványt építették Áron pappal a sivatagban, akkor a nők nem ad­ták oda az ékszereiket „építőanyagnak”, vagyis ők voltak azok, amik igazán meg­őrizték a hitet. Később, az évszázadok so­rán ez az ünnep némileg feledésbe me­rült, de az elmúlt ötven évben sok helyen a világon – például Amerikában, Brazíliá­ban, Izraelben – újra éledt, és megalakul­tak az ilyen, a Rosh Chodesh-hez kötődő női körök, ahol mindenféle női témákról lehet beszélgetni.

Melyek a speciálisan zsidó női témák?

P.Á.: Az egyik probléma az, hogy a zsi­dó férfiak és nők – a reform irányzatokat leszámítva – nem tanulhatnak együtt. Ez azt jelenti, hogy tradicionálisan a zsidó nőknek kevés lehetőségük volt a tanulás­ra, jobban mondva csak magukban tanul­hattak. Ma Izraelben is van olyan irányzat, hogy ortodox nők összeülnek, és a Tórát tanulmányozzák, a saját szellemi szük­ségleteik miatt. Mi ezt a tanulást külön tartjuk, szerda esténként A vasárnap esti találkozóinkon pedig a hónaphoz kapcso­lódó híres, bibliai nőkről beszélgetünk, vagy bármilyen más, ide illő témáról.

Kifejezetten a női témákra koncent­ráltok?

P.Á:. Igen. Például ennek a hónapnak (január – a szerk.) a jele és az eszmerend­szere a víz körül forog, ehhez a mikve is hozzátartozik, így erről beszélgetünk. És Miriamról, aki a csodaforrást őrizte a siva­tagban a vándorlás alatt, hogy a zsidók­nak legyen mit inniuk.

Ki vezeti a beszélgetéseket? Van-e a csoportnak képzettebb tagja, „szellemi vezetője”?

P.Á.: Bár van közöttünk olyan, aki kép­zettebb, mint a többiek, mi inkább azt az utat választottuk, hogy minden alkalom­mal más vezeti a beszélgetést – képzett­ségtől függetlenül. Ebben segítségünkre van néhány könyv, ami kifejezetten nők számára, illetve a Rosh Chodesh körökről íródott. Mindenki maga dönti el, hogy ezekre a forrásokra támaszkodik, vagy maga dolgozza fel otthon a témát

Sokszínű a társaság?

P.Á.: nagyon is, itt tényleg mindenki megtalálható: az egészen vallásos, parókás hölgyektől kezdve a vegyes házasság­ban élő és az ateista zsidó nőig…

E.R.: Egyébként magyarok, itt élő ame­rikaiak és izraeliek is látogatják az össze­jöveteleinket.

Miért járnak a nők a klubba? Minden­kit vonz a tanulás és a társas élet egy­aránt?

P.Á.: Ebből a szempontból is különbö­zőek vagyunk. Vannak, akik aktívan be­kapcsolódnak a Tóraszakaszhoz kapcso­lódó beszélgetésekbe, és vannak, akik szívesebben diskurálnak a családjukról, a gyerekeikről, az élet apróbb dolgairól… De mind a kettő fontos, és mi egyaránt szeretnénk mind a két igényt kiszolgálni.

E.R.: A zsidó tudatosságunkat erősítő beszélgetéseken és a tanuláson kívül van­nak más, szintén nagyon fontos feladata­ink is: rendbe akarjuk hozni a női mikvét, készülünk lefordítani és kiadni néhány – a zsidó nő témájával foglalkozó, illetve zsi­dó gyerekeknek szóló – könyvet E terve­inkhez jelenleg szponzorokat keresünk.

Felmerült-e már bennetek, hogy job­ban szeretnétek például a férjetekkel együtt tanulni és imádkozni, mint a női körrel? Olvastam róla, hogy a Siratófalnál több női csoport próbálkozott már „be­törni” a férfiak helyére…

P.Á. Igen, én is hallottam erről, de ezek a nők biztosan nem ortodoxok voltak. Én személy szerint elégnek tartom azt, ha a saját körömben, csendesen olvasgatom, amit éppen kell; nem hiszem, hogy annak jelentősége volna, hogy engem mások lát­nak-e közben, avagy sem; mi azért járunk össze, mert bennünket ez érdekel. Azt hi­szem, egyikünk se érzi szükségét, hogy demonstrálnunk kellene…

Elképzelhetetlen lenne számotokra, hogy férfiak és nők vegyesen járjanak a klubotokba?

E.R.: Egy-egy alkalomra szívesen látunk érdeklődő férfiakat is. De fontosnak tart­juk, hogy női kör legyünk Nemcsak a té­máink miatt, hanem azért is, mert a ta­pasztalat azt mutatja, hogy demokratiku­sabb a légkör ott, ahol csak nők vannak. A férfiak túl gyakran ragadják magukhoz a szót és az irányítást, ezért a nők – udva­riasságból vagy félénkségből – megmarad­nának a puszta „hallgató” szerepében.

Tudtok valamit az „elődeitekről”, a háború előtti számos nőegyletről?

P.Á.: Igen, tudjuk, hogy sok nőegylet volt Magyarországon. Nem véletlenül: a zsidóság olyan vallás, ahol a nőknek fon­tos szerep jut; a nők is hozzá tudták ten­ni a magukét a szociális vagy a társadal­mi élethez és struktúrához. Ezeknek a ré­gi mozgalmaknak a munkáját talán a WIZO vette át manapság. Régen a templo­mok mellett is voltak nőegyletek, talán formailag még ma is létezik ilyen valahol. Ebből is látszik, hogy a nőknek mindig is voltak ilyen igényeik. Sokan ránk sütik a „feminista” bélyeget: én úgy gondolom, hogy a zsidóság mindig is egy „feminista” irányzat volt… Mi nem egy új, a Nyugaton virágzó feminista mozgalom sarjadéká­nak tekintjük magunkat, hanem folytat­juk a mindig is meglévő hagyományt.