„A zsidóság nem sárga köves út, ami elvezet Ózhoz…”
Új arcok – új gondolatok?
Tempóváltás a zsidó közéletben
A Szombat e havi, majd nyári és szeptemberi számában összeállítást olvashatnak olyan zsidó fiatalokról, akik a zsidó közösség formálásában nemzedékük meghatározó szereplői.
„A zsidóság nem sárga köves út, ami elvezet Ózhoz…”
Interjú Radnóti Zoltánnal
-
Valószínűleg nem mindig rabbi szerettél volna lenni. A 80-as években, ha megkérdeztek egy fiatalt, valószínűbb volt, hogy autóversenyző akar lenni, mint rabbi.
-
Autóversenyző sosem akartam lenni, esetleg sebész igen. Aztán a 90-es évek elején, ahogy sok fiatal, elmentem Izraelbe, ott pedig elkerültem Bné-Brakba, ahol megláttam, mi az igazi zsidóság. Valószínűleg akkor határoztam el, hogy rabbi leszek.
-
Jól döntöttél?
-
Olyat szeretnék és szeretek csinálni, aminek minden részét élvezem, a rabbiság pedig az. Persze vannak ennek a pályának furcsa következményei is, ilyen például az, hogy ez magában egy visszavonhatatlan döntés. Ha belegondolsz abba, hogy ha mondjuk szakmát szeretnék váltani, és elküldeném a CV-met egy-két helyre, azzal, hogy rabbiképző, teológia doktorandusz, hét év rabbiság, akkor valószínűleg viccesen néznének rám. Vagyis az ember 18 évesen hoz egy borzasztó komoly döntést.
– Túl sok lemondással jár?
– Elég sokkal. Nagyon régen udvaroltam valakinek, akit azért beszéltek le rólam a szülei, mert rájöttek, mi mindennel jár, ha valaki rabbiné lesz, hova nem mehet, mit nem csinálhat. Persze a rabbiság presztízse régen más volt, mindig mosolyogva olvasom, amikor egy vidéki rabbi kinevezésekor a megyehatárig jöttek érte hintóval a város elöljárói. Ma a közéleti vagy médiaszereplőknek van, vagy volna respektje, mint László atya, vagy Kozma atya, a Hitközség viszont az ilyen szerepvállalásokat nem támogatja. A szerepekről csak annyit, hogy elvileg egy könyvet sem vehetek meg egyedül a világi vezetés jóváhagyása nélkül.
-
De nem bántad meg, hogy így alakult?
-
Nem. Persze voltak nehéz időszakok. Például amikor az előző helyen megkérdőjeleztek mindent, amit csináltam, és nem tehettem semmit. Az elején többször furcsa helyzetek adódtak, amikor például egy temetésen a hozzátartozók keresték a rabbit, és engem találtak. Az emberekben, zsidókban, nem zsidókban egyaránt él egy sztereotip kép a rabbikról, kaftán, szakáll, ilyesmi. Én meg szerettem farmerban járni. De mára már ez rendeződött, meg szerintem elfogadottabbá vált, hogy egy kipás ember megy az utcán. Persze, a rabbi mindig is egy különös „állatfajta” lesz az emberek szemében, aminek persze vannak jó oldalai is, például, hogy megnyílnak ajtók közéletben, politikában, de még a régi baráti körömben is sokan nagyon furán néztek rám, amikor kiderült, hogy rabbinak tanulok. El kellett magyarázni, hogy a rabbi is ember…
-
Csak foglalkozását tekintve zsidó.
-
Életvitelét tekintve zsidó.
-
Rabbiként mit képviselsz, hogyan éljen valaki, aki zsidónak tartja magát? Azzal valószínűleg minden rabbi küszködik, hogy a „normál” életstílus és a zsidó szokások tartása közötti ellentmondások nehéz döntés elé állíthatja az embereket. Mit tud mondani erre egy rabbi? Mit mond a karácsonyfára?
-
A karácsonyfa nem a mi ünnepünk, nekünk megvannak a saját ünnepeink. Én a 80-as évek derekán tizenévesen kiharcoltam, hogy ne legyen otthon karácsonyfánk Nehéz dolog, hogyan kell zsidóként élni. Azt hiszem, a legfontosabb, hogy az embernek legyen igénye tanulni, építeni magát. Bármelyik részét tartja meg a törvényeknek, az legyen őszinte. Ha meghal egy szerette, és csak két óra süvét tud ülni, mert nem engedik el szabadságra, akkor legyen annyi, de az legyen őszinte.
-
Vagyis ha megtalálja magának azt a „szabályrendszert”, amiben lelkiismeret-furdalás nélkül, őszintén zsidónak érezheti magát, az rendben van?
– Az nem elég. A lényeg, amit mondtam, hogy építse magát. Nem vagyok naiv, tudom, hogy a zsidó fiatalok nagy része nem úgy kerül ki otthonról, hogy tud mindent, hogy úgy tartja a szombatot, mint rabbi Akiba. De tanuljon. És ha tanul, és ha elkezdi őszintén tartani a vallást, akkor először „csak” gyertyát fog gyújtani szombaton, és aztán megtanulja a szokásokat mind, ahogy nagyapáink csinálták, és így fog ő a közösséghez tartozni. Induljon el, válasszon magának egy mestert, akit ha elakad, megkérdezhet. A zsidóság nem egy sárga téglás út, ami elvezet Ózhoz. Ez egy járom.
-
Mennyire van fogadókészség erre a saját zsinagógádban?
– Átvettem egy olyan közösséget, akiknek nem volt rabbijuk 50 éve. „Le-lejött” egy rabbi, de én voltam az első állandó. Nem volt széder ott ötven éve. Tavaly 180-an voltunk, az egyik legnagyobb széder volt a városban, és idén már ennél is többen voltunk. Nagyon nagy az igény az együttlétre. Vannak persze viták, de azok előremutatnak, legutóbb abból, hogy hol legyen hölgyek helye a most kibővített zsinagógában, mi felel meg a mai igényeknek. A feleségem, Anikó rengeteget segít, nélküle nem tartanánk itt. Ez nem egy one-man-show. Nagy segítségemre van Halmos Gábor elnök, a templom elöljárói és minden olyan lelkes tagja, aki hozzátesz egy építőkövet a közösségünk csodás épületéhez.
A zsinagógának központi helynek kell lennie, ahol az emberek élvezik az együttlétet, és együtt alakul ki bennük az igény a vallás gyakorlására is. Ma már 60-70-en vagyunk egy péntek este. Néhány hete eljött egy vendégkántor, aki teljesen elcsodálkozott azon, hogy itt a közösség együtt énekel és imádkozik. Persze, hiszen mindent együtt csinálunk, van talmudtóra, együtt tanulunk. És kitűztem magamnak, hogy minden hónapban új embert hozok a templomba. Ez eddig sikerült is.
Címkék:2006-05