„A zsidóság nem sárga köves út, ami elvezet Ózhoz…”

Új arcok – új gondolatok?

Tempóváltás a zsidó közéletben

A Szombat e havi, majd nyári és szeptemberi számában összeállítást ol­vashatnak olyan zsidó fiatalokról, akik a zsidó közösség formálásában nemzedékük meghatározó szereplői.

„A zsidóság nem sárga köves út, ami elvezet Ózhoz…”

Interjú Radnóti Zoltánnal

Valószínűleg nem mindig rabbi szerettél volna lenni. A 80-as évek­ben, ha megkérdeztek egy fiatalt, valószínűbb volt, hogy autóver­senyző akar lenni, mint rabbi.

Autóversenyző sosem akartam len­ni, esetleg sebész igen. Aztán a 90-es évek elején, ahogy sok fiatal, elmentem Izraelbe, ott pedig elkerültem Bné-Brakba, ahol megláttam, mi az igazi zsidóság. Valószínűleg akkor határoz­tam el, hogy rabbi leszek.

Jól döntöttél?

Olyat szeretnék és szeretek csinál­ni, aminek minden részét élvezem, a rabbiság pedig az. Persze vannak en­nek a pályának furcsa következmé­nyei is, ilyen például az, hogy ez ma­gában egy visszavonhatatlan döntés. Ha belegondolsz abba, hogy ha mond­juk szakmát szeretnék váltani, és el­küldeném a CV-met egy-két helyre, azzal, hogy rabbiképző, teológia doktorandusz, hét év rabbiság, akkor va­lószínűleg viccesen néznének rám. Vagyis az ember 18 évesen hoz egy borzasztó komoly döntést.

– Túl sok lemondással jár?

– Elég sokkal. Nagyon régen udva­roltam valakinek, akit azért beszéltek le rólam a szülei, mert rájöttek, mi min­dennel jár, ha valaki rabbiné lesz, hova nem mehet, mit nem csinálhat. Persze a rabbiság presztízse régen más volt, mindig mosolyogva olvasom, amikor egy vidéki rabbi kinevezésekor a me­gyehatárig jöttek érte hintóval a város elöljárói. Ma a közéleti vagy médiasze­replőknek van, vagy volna respektje, mint László atya, vagy Kozma atya, a Hitközség viszont az ilyen szerepválla­lásokat nem támogatja. A szerepekről csak annyit, hogy elvileg egy könyvet sem vehetek meg egyedül a világi veze­tés jóváhagyása nélkül.

De nem bántad meg, hogy így alakult?

Nem. Persze voltak nehéz idősza­kok. Például amikor az előző helyen megkérdőjeleztek mindent, amit csinál­tam, és nem tehettem semmit. Az elején többször furcsa helyzetek adódtak, ami­kor például egy temetésen a hozzátarto­zók keresték a rabbit, és engem találtak. Az emberekben, zsidókban, nem zsi­dókban egyaránt él egy sztereotip kép a rabbikról, kaftán, szakáll, ilyesmi. Én meg szerettem farmerban járni. De má­ra már ez rendeződött, meg szerintem elfogadottabbá vált, hogy egy kipás em­ber megy az utcán. Persze, a rabbi min­dig is egy különös „állatfajta” lesz az emberek szemében, aminek persze van­nak jó oldalai is, például, hogy meg­nyílnak ajtók közéletben, politikában, de még a régi baráti körömben is sokan nagyon furán néztek rám, amikor kide­rült, hogy rabbinak tanulok. El kellett magyarázni, hogy a rabbi is ember…

Csak foglalkozását tekintve zsidó.

Életvitelét tekintve zsidó.

Rabbiként mit képviselsz, ho­gyan éljen valaki, aki zsidónak tart­ja magát? Azzal valószínűleg min­den rabbi küszködik, hogy a „nor­mál” életstílus és a zsidó szokások tartása közötti ellentmondások ne­héz döntés elé állíthatja az embere­ket. Mit tud mondani erre egy rabbi? Mit mond a karácsonyfára?

A karácsonyfa nem a mi ünnepünk, nekünk megvannak a saját ünnepeink. Én a 80-as évek derekán tizenévesen ki­harcoltam, hogy ne legyen otthon kará­csonyfánk Nehéz dolog, hogyan kell zsidóként élni. Azt hiszem, a legfonto­sabb, hogy az embernek legyen igénye tanulni, építeni magát. Bármelyik részét tartja meg a törvényeknek, az legyen őszinte. Ha meghal egy szerette, és csak két óra süvét tud ülni, mert nem enge­dik el szabadságra, akkor legyen annyi, de az legyen őszinte.

Vagyis ha megtalálja magának azt a „szabályrendszert”, amiben lelkiismeret-furdalás nélkül, őszintén zsidónak érezheti magát, az rend­ben van?

– Az nem elég. A lényeg, amit mond­tam, hogy építse magát. Nem vagyok na­iv, tudom, hogy a zsidó fiatalok nagy része nem úgy kerül ki otthonról, hogy tud mindent, hogy úgy tartja a szombatot, mint rabbi Akiba. De tanuljon. És ha ta­nul, és ha elkezdi őszintén tartani a val­lást, akkor először „csak” gyertyát fog gyújtani szombaton, és aztán megtanulja a szokásokat mind, ahogy nagyapáink csinálták, és így fog ő a közösséghez tar­tozni. Induljon el, válasszon magának egy mestert, akit ha elakad, megkérdez­het. A zsidóság nem egy sárga téglás út, ami elvezet Ózhoz. Ez egy járom.

Mennyire van fogadókészség er­re a saját zsinagógádban?

– Átvettem egy olyan közösséget, akiknek nem volt rabbijuk 50 éve. „Le-­lejött” egy rabbi, de én voltam az első állandó. Nem volt széder ott ötven éve. Tavaly 180-an voltunk, az egyik legna­gyobb széder volt a városban, és idén már ennél is többen voltunk. Nagyon nagy az igény az együttlétre. Vannak persze viták, de azok előremutatnak, legutóbb abból, hogy hol legyen höl­gyek helye a most kibővített zsinagógá­ban, mi felel meg a mai igényeknek. A feleségem, Anikó rengeteget segít, nél­küle nem tartanánk itt. Ez nem egy one-man-show. Nagy segítségemre van Halmos Gábor elnök, a templom elöljá­rói és minden olyan lelkes tagja, aki hozzátesz egy építőkövet a közössé­günk csodás épületéhez.

A zsinagógának központi helynek kell lennie, ahol az emberek élvezik az együttlétet, és együtt alakul ki bennük az igény a vallás gyakorlására is. Ma már 60-70-en vagyunk egy péntek este. Néhány hete eljött egy vendégkántor, aki teljesen elcsodálkozott azon, hogy itt a közösség együtt énekel és imádko­zik. Persze, hiszen mindent együtt csi­nálunk, van talmudtóra, együtt tanu­lunk. És kitűztem magamnak, hogy minden hónapban új embert hozok a templomba. Ez eddig sikerült is.