A zsidóság és a zsinagóga,

avagy hogy (nem) megy Glaser úr boltja

Glaser urat, a zsinagóga gabéját, rose kolját és sameszát egyszemélyben, már a nyár derekán – amikor az üdülési szezon miatt amúgyis nemegyszer előfordult, hogy a Tórát a hiányos létszám miatt nem lehet elővenni – menetrendszerűen elfogja a szorongás: vajon képes lesz-e egybeterelni ismét – legalább az őszi nagy ünnepekre – az egész Izrael népét megtestesítő tíz zsidó férfit? Legalább ilyenkor, amikor a szent tekercs és az azt őrző szekrény is fehér gyolcsba öltözik, ne kelljen idegeskedni, telefonálni, taxihoz rohangálni, elszalajtani valakiért a szomszéd zsinagógába (de ott sincs kölcsönadni való ember, mert épphogy „ki vannak”), vagy a villamosról leráncigálni egy arra utazó gyanútlan zsidót. A megbánás fohászai legalább most a szívből, s ne az aggodalomból repülhessenek föl az Örökkévaló szívét ostromlandó, hiszen a zsidóság e szerény, de annál fontosabb végvárából, a Teleki tér 22-es számú bérházának földszinti sarkából, s minden várakozás nélkül bele lehessen fogni a talán e helyen kissé eufémisztikus megállapításba, tudniillik, hogy „Mily szépek a sátraid, Jákob …”.

Ezekkel a sátrakkal, mint tudjuk, jó darab ideje baj van Magyarországon. A szépségükkel is, ma meg az Istennel történt küzdelme emlékére az Izrael nevet elnyert pásztornéppel is. Ezek a sátrak üresek, elhagyottak, vagy jó esetben foghíjasak. S egyre kevesebb van belőlük. Látogatók híján sorozatban kell bezárni őket, hogy a lakat ajtajukra kattanása után sietve emléktelen pusztulásba enyésszenek. Ha a népe elhagyja, akkor az Örökkévaló sem mentheti meg őket. De miért is tenné, ha e helyeken megszűnik a hajlandóság arra, hogy újabb nemzedékek nyilatkoztassák ki az Úrral kötött szövetség megújításának szándékát?

Glaser úr a nyár vége felé a lelkemre köti: „Ünnepekre hozzon két embert”, s amikor már itt kopogtatnak a nagy napok, már megelégedne eggyel is. De hiába nagy a szájam – hogy mennyi kitűnő, a zsidóságát visszaperlő fiatalembert ismerek, jövök össze velük hétközben –, még senkit sem sikerült rávennem, hogy átlépje végre ama sátor küszöbét. Végszükségben csak az MTK-pálya minjenjének oszlopos tagját; atyámat lehetett taxin riasztani, nem egészen szabályosan, vagy a még kilencéves ártatlan unokaöcsémet, akit négy héber betű felismerésével, szintén nem egészen szabályosan, be lehetett számítani, hogy azért a sáfár mégis megszólalhasson a Teleki téren.

Pedig gyülekezik, rajzik egy új nemzedék (jelenségét zsidó reneszánsznak mondják), amely Jákob népének vallja magát, kívánkozik a sátor melege, hagyománya után, sőt ha rákérdeznek, még hivatkozik is rá, de a sátor ajtaját mindeddig még nem lebbentette föl. Lemondva örökségükről, a sátrat csalódottan, hitevesztetten atyáik hagyták el, de fiaik úgy akarják visszaszerezni a Jákob elprédált örökségét, hogy hajléka küszöbét mégsem lépik át.

Lehetséges ez? Majd meglátjuk, mondatja a türelem, a kíváncsiság.

Nem lehet, mondja a logika. Hiszen nem lehet valamit örökbe venni, amit nem ismerünk, amihez nincs viszonyunk.

És még egyszer nem, mondatja az aggódás (Glaser úr szorongása), hogy eltűnik addigra minden birtokba vehető, míg rájövünk arra, hogy ama sátrak melege, hagyománya, közössége nélkül nem részesülhetünk abban a melegben, hagyományban, közösségben, ami felé a bennünk atavisztikusan dolgozó vágy hajt.

Az Örökkévaló és népe ma külön-külön él. A szövetséget mind a kettő fölbontotta. Ki kezdte? Erre senki nem adhat felelősen választ.

Viszont az már nem metafizikus tény, hogy a zsidóságot népként, a zsidó vallás, a zsinagóga (e görög szó a héber bét ha kneszet és a bét ha midras, azaz a gyülekezet, a tanulás házának a fordítása) tartotta fenn. A szövetség vagy a szövetség érvényébe vetett hit. Ez működött. Eredménye: mindaz az egész emberiséget meghatározó gazdagság, amit a zsidó kultúra létrehozott. De nincs annak egy olyan szegmentuma, amelyet elválaszthatnánk a zsinagógától, amely ne lenne vele élő, szerves kapcsolatban. Ha erről az alapról és evidenciáról lemondunk, minden belőle fakadó felszínessé sekélyesesedik-szürkül és előbb-utóbb elhal.

A zsidó vallás, és központja (vagy központi metaforája), az Örökkévaló, más vallásoktól eltérően egy meghatározott, önmagát meghatározó nép vallása. Az Örökkévaló és a vele kötött szövetség: maga a nép, a zsidó nép, amely örökkévalóságát sorsával, történelmével, küldetésével: létével – az európai kultúra egyetlen ókori népeként – látványosan is bebizonyította. Aki nem hisz benne, az nem Istenben, de a zsidó nép létében, fenntartása szükségességében nem hisz. S szintén más vallásoktól eltérően a zsidó vallás nagyon is evilági: cselekedetvallás. Nem a megváltás, a semmire sem kötelező kinyilatkozás, hanem a konkrét embert, a konkrét népet, s ezen keresztül az egész világot építő-jobbító (megváltó) cselekedet áll a központjában.

A cselekedet lehetősége és felelőssége most egy új nemzedék kezébe került. Egy nemzedékébe, amely újra zsidóként határozza meg önmagát. Ezt az új, felemelő és pozitív szándékot ma még beárnyékolja, hogy a zsidóként meghatározás zsidó fogalma mögött nem áll semmi, vagy nagyon kevés. (Vagy csak a külvilág negatívan diszkriminatív meghatározása, vagy a Holocaust több nemzedéket is megjelölő stigmája.) A tartalom a hit, az értékek nélküli önmeghatározás nem csak sekélyes, de veszélyes is. Véglegesen elcsenevészesít: nemcsak a népet, de az embert is. A közvetlen környezetét, a zsidó és magyar (a sorrend tetszőleges) népet, társadalmat és az egész világot felelősen a sorsával alkotó embert.

Akinek nincs múltja, annak jövője sincs. A múlt pedig a zsinagógában van. Nem biztos, hogy a ceremóniákban, az imák szövegében, a furcsa betűkben, az érthetetlen nyelvben, persze azokban is. Hanem az ott található, életük összegzésének idejébe jutott, elárvult emberekben. S a csak tőlük elsajátítható még élő történelemben, értékekben. S valami nehezen megragadható másban, mindemögött, amit kénytelen az ember metaforikusán Isten jelenléteként megfogalmazni, ha muszáj. De nem muszáj. De itt lenni, megállítani a pusztulás folyamatát: tehát cselekedni: muszáj. Átadni magunkat az érintésnek, a beavatásnak, a – lehet, metafizikus – szükségszerűségnek, hogy Jákob sátrainak a Messiás jöttéig kell állniuk.

Nélkülünk pedig nem fognak állni. Nélkülünk a múlt nem szolgálja a jövőt.

Addig Glaser úr szemében sem gyúl fel Jákob csillaga, nem fénylik föl a szívet melengető elégedettség, mint ősatyjáén, amikor nyájjá szaporodó juhait, kecskéit ás családja tagjait számolgatta, és nem dörzsölheti össze a kezét boldogan felsóhajtva az imaház félig telt padsorai láttán, hogy: „Jól megy a bolt.”