A zsidó nők változásai
Esztertáska
Eszter hamarosan bevonul Ahasveros palotájába. Csendben, származásának jeleit félretéve, Vástit, az öntudatos királynét – saját példaképét – gyászolva s történetén felbőszülve, hogy hamarosan saját népéért emeljen majd szót.
Vástit, aki nem vetette le ruháit, hogy a hatalommal bírók kénye és kedve szerint táncoljon, mi éppúgy hősünknek tartjuk, mint Esztert, aki titokban tartotta származását, érzéseit, s engedelmességet álcázva irányította az események folyását.
A két nő viselkedése közti különbség sok szempontból megfontolásra érdemes. Egyikük leveti személyiségét, őseire vonatkozó jegyeit, hogy megmeneküljön, s megmentsen másokat is – másikuk őszinte és harcos marad, és elpusztul. Vajon mit akar ezzel a szöveg tanítani? Hogyan értelmezzük, ha a zsidó nép történetének a szemszögéből olvassuk? És hogyan, ha a nők általános tapasztalataival vetjük össze?
Eszter táskájában – az identitás szimbólumain, azok megtartásán, illetve félretevésén gondolkodva – ezúttal egy alaposan összehajtogatott, megtépázott-összeborzolt parókát találtunk. Hogy hogyan is került oda? Mi Eszter – az Eszterek – viszonya ezzel a tárggyal? Mi kihajtogattuk, és nagyító alá tettük. Ebben a számunkban – ígéretünkhöz híven a sokszínűség elvét megtartva – különböző szempontokból és megközelítésekkel a parókán keresztül próbálunk Eszterről, az Eszterekről többet megtudni.
Máig se felejtem el a döbbenetemet, ami néhány évvel ezelőtt New Yorkban, egy barátom gyerekének a bar micvóján ért. A barát francia származású, értelmiségi és hagyományos zsidó életét egyensúlyozó bal tsuva, a feleség szintén egyetemet végzett, ám ortodox rabbicsaládban nőtt fel. Otthonukban sose láttam másképp, mint szép, hosszú haját hátul lazán lecsüngő kendővel eltakarva. Gondot okozott, hogy a zsinagógában mit tegyek én, a külföldi és nem ortodox vendég a fejemre. A kendő szóba se jött, jó kalap nem volt velem, a sapkák között kerestem tehát egy elfogadhatót. Némileg gátlásosán, mintegy jelmezben éreztem végül magam, amikor frissen vásárolt, lila, horgolt fejfedőmben beléptem a nők termébe. Ahogy itthon is szokás, minden fej vizslatóan az újonnan érkező felé fordult – s a legnagyobb elképedésemre ezeken a fejeken nem láttam se sapkát, se kalapot, se kendőt, se csipkedarabkát a szebbnél szebb, divatosan vágott, avagy csábosán hosszú és dús frizurájukon… Én lennék itt az egyetlen „ortodox”? – próbáltam kiviccelődni magamból a feszengést, ami persze csak fokozódott a szertartás alatt… A rejtélyt végül az ünnepelt gyerek apja oldotta meg, aki nevetve világosított fel, hogy felesége éppen úgy, ahogy minden más asszony is: parókát visel, hogy kellőképpen szép legyen ezen a jeles napon.
A másik parókás élményem is New Yorkhoz kötődik: hitetlenkedve néztem a metróban a kaftános-pajeszos férfiakhoz tartozó feleségek haját: mindnek egyenes, mértani pontossággal vágott, félhosszú frizurája volt. Itthon aztán, a 90-es évek elején viszontláttam ezt a frizurát a Wesselényi utcai iskolába érkező, izraeli vallástanárnők és tanárfeleségek fején. Azóta már tudom, hogy a szögegyenesre fodrászolt frizura a 60-as évek óta tartja lázban a zsidó nőket, azóta, amióta Jackie Kennedy lett az amerikai nők szépségideálja. Elérte az ortodoxok parókadivatját is.
A New York-i Zsidó Múzeum 1996-ban érdekes kiállítást szervezett Too Jewish? címen. (Magyarul erre külön szavunk is van: zsidós – mondjuk, ha túlzottnak, mondhatni szégyellnivalónak tartjuk a zsidóságunkat.) Deborah Kass képzőművész nagyméretű művet állított itt ki, melyen Barbara Streisand színésznő profilja látható négy színváltozatban és megsokszorozva. A színésznő haja egyenes, és a mű címe: A zsidó Jackie (Kennedy – a szerk.) sorozat. A zsidó nők problematikus önképével foglalkozik a kiállítás egy másik műve is: fiatal lány egyenes haját fodrászolja éppen egy másik, és még két másik nő tesz-vesz körülöttük. Mind nagyon divatosnak látszik, a 60-as évek Amerikájának az ízlése szerint. A képen szöveg is van: „A lány most jött haza a nyári táborból, és rettenetesen szégyelli, hogy göndör a haja. Az összes többi lánynak hosszú, egyenes haja volt, mint Joan Baeznak. Vásárol ezért egy haj kiegyenesítő szert, ami borzasztóan csíp és büdös. Ráadásul csak egy darabig használ. Kipróbálja az óriás hajcsavarókat is, amik szörnyen nyomják a fejét alvás közben, végül az unokatestvére megtanítja őt, hogy kell sütővassal egyenesre kihúznia a haját. Az égett haj szaga valami kimondhatatlanul rettenetes emlékeket idéz fel benne…” (Hm. Valami rémlik a 60-70-es évek Budapestjéről is, amikor egy-egy fontos buli előtt mi, nem egyenes hajú lányok is Kleopátra-frizurát varázsoltattunk magunknak, ám az első eső visszarendezte a göndör fürtöket…)
Ami érdekes mindebben, az az, hogy a paróka a vallási feladatokon túl valamiféle kibúvónak is számít a zsidó nőknek: szépnek, divatosnak, sőt másnak látszani, mint amik. Tudtommal még se kulturális antropológus, se szociológus nem vizsgálta szisztematikusan a kérdést: mikor és kinek akartak látszani a zsidó nők a paróka segítségével? A csinos és karizmatikus Jackie Kennedy előtt vajon ki volt a női mintakép?
A fiatal, első kötetes amerikai-izraeli novellista, Nathan Englander jól megfigyelt „női szempontokkal” és felejthetetlen lélekrajzzal egészíti ki az itt felvetett témát. E hasábokon terjedelmi korlátok miatt nem közölhetjük A paróka című novelláját, csupán melegen ajánljuk kedves olvasóinknak. (Elviselhetetlen gerjedelmek enyhítésére; Ulpius-ház, 2000)
Pécsi Katalin
Szerkesztőbizottság: Juhász Borbála, Pécsi Katalin, Pető Andrea, Sándor Mónika, Wirth Judit, Toronyi Zsuzsanna. Rovatszerkesztő: Kuti Andrea
Címkék:2001-02