A zsidó nők változásai

Írta: Pécsi Katalin - Rovat: Archívum

Esztertáska

Eszter hamarosan bevonul Ahasveros palotájába. Csendben, származásának jeleit félretéve, Vástit, az öntudatos királynét – saját példaképét – gyászolva s történetén felbőszülve, hogy hamarosan saját népéért emeljen majd szót.

Vástit, aki nem vetette le ruháit, hogy a hatalommal bírók kénye és kedve szerint táncoljon, mi éppúgy hősünknek tartjuk, mint Esztert, aki titokban tartotta származását, érzéseit, s engedelmességet álcázva irá­nyította az események folyását.

A két nő viselkedése közti különbség sok szempontból megfontolásra érdemes. Egyikük leveti személyiségét, őseire vonatkozó jegyeit, hogy megmeneküljön, s megmentsen másokat is – másikuk őszinte és harcos marad, és elpusztul. Vajon mit akar ezzel a szöveg tanítani? Hogyan ér­telmezzük, ha a zsidó nép történetének a szemszögéből olvassuk? És ho­gyan, ha a nők általános tapasztalataival vetjük össze?

Eszter táskájában – az identitás szimbólumain, azok megtartásán, illetve félretevésén gondolkodva – ezúttal egy alaposan összehajtogatott, megtépázott-összeborzolt parókát találtunk. Hogy hogyan is került oda? Mi Esz­ter – az Eszterek – viszonya ezzel a tárggyal? Mi kihajtogattuk, és nagyító alá tettük. Ebben a számunkban – ígéretünkhöz híven a sokszínűség elvét megtartva – különböző szempontokból és megközelítésekkel a parókán keresztül próbálunk Eszterről, az Eszterekről többet megtudni.

Kuti Andrea

Máig se felejtem el a döbbenetemet, ami néhány évvel ezelőtt New Yorkban, egy barátom gyerekének a bar micvóján ért. A barát francia származású, értelmi­ségi és hagyományos zsidó életét egyen­súlyozó bal tsuva, a feleség szintén egyetemet végzett, ám ortodox rabbi­családban nőtt fel. Otthonukban sose láttam másképp, mint szép, hosszú ha­ját hátul lazán lecsüngő kendővel elta­karva. Gondot okozott, hogy a zsinagó­gában mit tegyek én, a külföldi és nem ortodox vendég a fejemre. A kendő szó­ba se jött, jó kalap nem volt velem, a sapkák között kerestem tehát egy elfo­gadhatót. Némileg gátlásosán, mintegy jelmezben éreztem végül magam, ami­kor frissen vásárolt, lila, horgolt fej­fedőmben beléptem a nők termébe. Ahogy itthon is szokás, minden fej vizslatóan az újonnan érkező felé fordult – s a legnagyobb elképedésemre ezeken a fejeken nem láttam se sapkát, se kala­pot, se kendőt, se csipkedarabkát a szebbnél szebb, divatosan vágott, avagy csábosán hosszú és dús frizurájukon… Én lennék itt az egyetlen „ortodox”? – próbáltam kiviccelődni magamból a feszengést, ami persze csak fokozódott a szertartás alatt… A rejtélyt végül az ün­nepelt gyerek apja oldotta meg, aki ne­vetve világosított fel, hogy felesége ép­pen úgy, ahogy minden más asszony is: parókát visel, hogy kellőképpen szép le­gyen ezen a jeles napon.

A másik parókás élményem is New Yorkhoz kötődik: hitetlenkedve néztem a metróban a kaftános-pajeszos férfiak­hoz tartozó feleségek haját: mindnek egyenes, mértani pontossággal vágott, félhosszú frizurája volt. Itthon aztán, a 90-es évek elején viszontláttam ezt a fri­zurát a Wesselényi utcai iskolába ér­kező, izraeli vallástanárnők és tanárfele­ségek fején. Azóta már tudom, hogy a szögegyenesre fodrászolt frizura a 60-as évek óta tartja lázban a zsidó nőket, az­óta, amióta Jackie Kennedy lett az amerikai nők szépségideálja. Elérte az ortodoxok parókadivatját is.

A New York-i Zsidó Múzeum 1996-ban érdekes kiállítást szervezett Too Jewish? címen. (Magyarul erre külön szavunk is van: zsidós – mondjuk, ha túlzottnak, mondhatni szégyellnivalónak tartjuk a zsidóságunkat.) Deborah Kass képzőművész nagyméretű művet állított itt ki, melyen Barbara Streisand szí­nésznő profilja látható négy színváltozat­ban és megsokszorozva. A színésznő haja egyenes, és a mű címe: A zsidó Jac­kie (Kennedy – a szerk.) sorozat. A zsidó nők problematikus önképével foglalko­zik a kiállítás egy másik műve is: fiatal lány egyenes haját fodrászolja éppen egy másik, és még két másik nő tesz-vesz körülöttük. Mind nagyon divatos­nak látszik, a 60-as évek Amerikájának az ízlése szerint. A képen szöveg is van: „A lány most jött haza a nyári táborból, és rettenetesen szégyelli, hogy göndör a haja. Az összes többi lánynak hosszú, egyenes haja volt, mint Joan Baeznak. Vásárol ezért egy haj kiegyenesítő szert, ami borzasztóan csíp és büdös. Ráadá­sul csak egy darabig használ. Kipróbálja az óriás hajcsavarókat is, amik szörnyen nyomják a fejét alvás közben, végül az unokatestvére megtanítja őt, hogy kell sütővassal egyenesre kihúznia a haját. Az égett haj szaga valami kimondhatatla­nul rettenetes emlékeket idéz fel ben­ne…” (Hm. Valami rémlik a 60-70-es évek Budapestjéről is, amikor egy-egy fontos buli előtt mi, nem egyenes hajú lányok is Kleopátra-frizurát varázsoltattunk magunknak, ám az első eső vissza­rendezte a göndör fürtöket…)

Ami érdekes mindebben, az az, hogy a paróka a vallási feladatokon túl vala­miféle kibúvónak is számít a zsidó nőknek: szépnek, divatosnak, sőt más­nak látszani, mint amik. Tudtommal még se kulturális antropológus, se szoci­ológus nem vizsgálta szisztematikusan a kérdést: mikor és kinek akartak látszani a zsidó nők a paróka segítségével? A csi­nos és karizmatikus Jackie Kennedy előtt vajon ki volt a női mintakép?

A fiatal, első kötetes amerikai-izraeli novellista, Nathan Englander jól megfi­gyelt „női szempontokkal” és felejthetet­len lélekrajzzal egészíti ki az itt felvetett témát. E hasábokon terjedelmi korlátok miatt nem közölhetjük A paróka című novelláját, csupán melegen ajánljuk ked­ves olvasóinknak. (Elviselhetetlen gerjedelmek enyhítésére; Ulpius-ház, 2000)

Pécsi Katalin

Szerkesztőbizottság: Juhász Borbála, Pécsi Katalin, Pető Andrea, Sándor Mónika, Wirth Judit, Toronyi Zsuzsanna. Rovatszerkesztő: Kuti Andrea

Címkék:2001-02

[popup][/popup]