A zsidó irodalom értelmezésének fő fordulópontjai a magyar zsidó sajtóban 1880-1944 között

Lasik figyelmeztetése ellenére

Mottó:

„Ha két zsidó egy talleszt talál – kié legyen a tallesz? Azé-e, aki először megpillantotta, vagy azé-e, aki felemel­te? Próbálják csak meg önök ezt a kér­dést megfejteni! (…) Lasik (…) már ré­gen elfeledte a tanító botját s ama két zsidó történetét, akik egy talleszt talál­tak, de megmaradt szokása: gondol­kodni olyasvalami felől, amelyről leg­jobb, ha egyáltalán nem gondolko­dunk.”1

A fenti mottó talán nem azon idéze­tek közül való, ahol az olvasónak vala­miféle távoli párhuzamot kell felkutat­nia, így jutván közelebb az egész szö­veg megfejtéséhez valamiféle spirituá­lis, allegorikus vagy szimbolikus kap­csolat által, sőt saját intencióimat sem rejtettem mögéjük. Mégis mindkét idé­zet telibe találja az igazságot. Ezzel a tanulmánnyal én is szeretnék hozzájá­rulni a majdani vaskos kötethez. Ennek a majdani könyvnek a vaskosságát nemcsak a téma sokszínűsége és a benne rejlő hatalmas, feldolgozásra vá­ró anyag, hanem emellett a téma fel- dolgozatlansága indokolja elsősorban. Erre a hiányra figyelmeztetett például Scheiber Sándor Zsidó tudományos tennivalók című írásában.2 Moshe Carmilly-Weinberger 1977-es Hebrew Poetry in Hungary című munkáját3 és egyéb szórványpublikációkat kivéve eleddig nem dolgozták fel, és nem is­mertették sem a magyarországi héber és jiddis nyelvű, sem pedig a magyar nyelvű „zsidó”-nak nevezhető irodalmi jelenséget. Az a nagyfokú óvatosság, amivel a kutatók ehhez a kérdéshez közelednek, igen sok e témával foglalko­zó tanulmány bevezetésében hangot kap. Ennek a jelenségnek tökéletes prototípusa Katona Ferenc dolgozata, aki elsőként keresi okát ennek a kü­lönös tünetnek. Bevezetésében idézi Riedl Frigyest: „Nagyon kényes. Nem őszinték. Senki nem akar hozzányúlni. Zsidók szerepe, száma, intelligenciája miatt. A zsidók hajlandók minden kriti­kában, megjegyzésben rosszakaratot, üldözést, felekezeti elfogultságot, pog­romra való uszítást látni. Legyünk igaz­ságosak: nem csoda, sokat szenved­tek,”4. Katona ehhez kapcsolódva a to­vábbiakban megállapítja: „…keskeny a palló, ami a kérdés szakadéka fölött át­vezet, (…) Sőt a ’pallón belül’ más tár­sadalmi, tradicionális, érzelmi, szerénységi tényezők szűkí­tik tovább a járható utat.”5 Mára talán már megvan a lehe­tőség arra, hogy e problémát,amennyire lehetsé­ges, pusztán irodalomtörténeti és irodalomelméleti jelen­ségként vizsgáljuk és értékeljük. És ma talán már nem járunk pórul Cholnoky Lászlóhoz hasonlóan, aki 1919-20-ban egész cikksorozatot közölt a Múlt és Jövőben ezzel kapcsolatban: „…hoz­zászólok még egyszer a zsidótlan ma­gyar irodalom kérdéséhez… egyszer már megtettem, de bár ne tettem vol­na, mert jóllehet, annak révén kiéltem darázsfészekben-kotorászók titkos lelki gyönyörűségeit, egy-kettő a lágyan-zümmögők közül megcsípett és én kis­sé feldagadtam.”6

Dolgozatomban, mint ahogy azt a cím is sejteti, azokat a zsidó sajtóban megjelent főbb polémiákat, nyílt levél­váltásokat, cikkeket tekintem át, me­lyeket kronologikusan feldolgozva, ki­rajzolódnak a magyar-zsidó irodalmi élet önértelmezésének fordulópontjai, ezzel összefüggésben pedig az alkotá­sok, életművek recepciója és értékelé­se is felmérhető a definíciós próbálko­zások mellett. Patai József félelme nem igazolódott be. Ezek az írások nem poros archeológiái emlékek vagy múzeumi régiségek.7 Általuk egy olyan irodalmi jelenség vizsgálható folyama­tában, amely kapcsán általános iroda­lomelméleti kérdésekre is választ kap­hatunk. Többek között például arra, mi­lyen szemléletre van szükség az irodalomtörténet-írás és irodalomelmélet ré­széről azon kijelentés elfogadásához, hogy létezik egy „zsidónak nevezhető” irodalom, s ez hogyan illeszthető be egy nyelv és/vagy a szerző nemzetisége által meghatározott irodalom rendszeré­be. Azt a tényt, hogy’ ezek megválaszolá­sára a héber illetve zsidó irodalomtörté­net miért különösen alkalmas, Ziva Ben-Porat a következőképpen fogalmazta meg: „A héber irodalomtörténet és annak historiográfiája izgalmas terü­letek, ahol megfigyelhetjük azokat a törvényeket, meghatározó tényezőket, melyek bármelyik nemzeti irodalom kialakulásában szerepet kapnak. A hé­ber irodalom abnormális története, és a rendkívüli sűrűsége azoknak az úgy­nevezett szociotörténeti fordulópon­toknak, melyek ennek az irodalomnak a 18. századi újjászületése óta bekö­vetkeztek – összekapcsolódva önmeghatározási válságokkal – szokatlan, de mindig rendkívül éles manifesztációi az irodalomtörténeti alaptételeknek. “8

A téma feldolgozatlansága az oka an­nak, hogy a kutatások kezdetén a mi­ért, mi okból, milyen következmények­kel járó kérdések helyett a ki, mikor, mit, hogyan, kivel – típusú kérdésekre adjak választ. A kutatásban vizsgált időszak kezdetét az 1880-as évekre tet­tem. Ennek az az oka, hogy a ma meg­szokott legkézenfekvőbb kutatási mód­szerek: levéltár, sajtó, szépirodalmi művek igencsak megsűrűsödtek zsidó szempontból, az Egyenlőség 1881-es megjelenése pedig ésszerű időhatárt kínál. Az áttekintésre váró sajtótermé­kek, írások köre igen nagyra tágítható, de első lépésben talán a legszerencsé­sebb azon lapokat megvizsgálni, me­lyek a legközelebb voltak a tűzhöz: a zsidó sajtó termékeit.

A magyar-zsidó irodalom eme kezdeti szakaszában a zsidó verselőknek és irodalmároknak eszébe sem jutott lep­lezni zsidóságukat, hiszen ez jelentette költészetük egyik alappillérét, művé­szetük teljes egészében a magyarság­hoz illetve a zsidósághoz való kettős kötődés jegyében állt.

A kettős irodalmi kötődés gondolatá­nak egy szép megfogalmazása Goldziher Ignáctól a következőképpen szól: „Valahányszor a zsidóság valamely ide­gen kultúrával bensőleg érintkezett, mindig gyarapítá az abban rejlő esz­mékkel saját eszméinek körét és ezt ál­landóan oly ritka kézséggel és oly meg­lepő fogékonysággal tette, hogy méltán látjuk ebben a zsidóság fejlődésének egyik legjellemzőbb mozzanatát. A zsi­dóság szellemének sajátos termékei teljes idegen eszmekörök által áthatva sem tagadták el az őket jellemző alapgondolatokat; sőt ezek, az idegen ele­mek által termékenyítve, de előlük el nem bukva, életképességüket folyton beigazolták.”9

Ezen elv lassanként a szakirodalom­ba is beszivárgott, ennek jegyében szü­letett meg a magyar-zsidó irodalomtörténet-írás könyv alakban is kiadott leg­nagyobb teljesítménye, Kecskeméti Ármin: A zsidó irodalom története cí­mű munkája.10 A mű az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat (IMIT) 1801-ben kiírt pályázatára született meg, kiadására pedig 1908-ban illetve 1909-ben került sor. Kecskeméti megközelítési módjá­nak alapvető jellegzetessége, hogy minden korban megvizsgálja a zsidó irodalmi és nyelvi tradíció, illetve az adott befogadó társadalom irodalmi ha­gyományainak kereszteződéséből, vagy egymásra való hatásából kialakult iro­dalmi műveket.11 Így teremti meg az arab-zsidó aranykor, a német-, spanyolországi-, provence-i zsidó irodalom, fo­galmát. Friedmann Dénes: A zsidó iro­dalom fő irányai című művét 1929-ben Kecskeméti ezen elv mellőzése miatt támadta. Friedman Bodnár Zsigmond ún. hullámvonal-elméletét adaptálta, hanyatlásként jelölve meg azokat a pe­riódusokat, mikor a zsidó irodalomra idegen irodalmi hagyományok tettek hatást. Kecskeméti ezeket is „produktív és zsidó” korszakok­nak nevezte: „Nem menekülés az idegen­be, hanem tudomá­nyos fejlődés. Hogy külső hatásra? De ez nem torzította, vagy sekélyesítette el az energiákat, sőt fokozott aktivitást jelen­tett: az eredeti készletnek új érzékkel való gazdagítását s ez által kultúrhistóriai életképességét.”12 A kettős kötődés elvét a zsidó sajtóban megjelent irodal­mi kritikák, beszámolók is tükrözték, szóhasználatukban toposszá emelve a „magyar irodalom törzsébe beoltott új hajtás vagy ág” hasonlatát.13 E gondolat jegyében összehasonlító tanulmányok sora vizsgálta a magyar irodalomban megjelenő zsidó illetve bibliai temati­kát. 14 A kettős kötődés elvének elméle­ti igazságát nem lehet kétségbe vonni, de e periódusban figyelmet érdemel az a tény, hogy ezt milyen célok érdeké­ben hangsúlyozzák. Valódi eltérést itt sem fedezhetünk fel az 1840 utáni évekkel összehasonlítva: „Minden ma­gyar zsidó ugyanis hivatva, sőt kötelez­ve van a legcsekélyebb pontokat is fel­kutatni, a hol a zsidó és a magyar szel­lem érintkezik, mindannyian kötelezve vagyunk a legkisebb közösségre is reá­mutatni, a mi csak a zsidó és a magyar nyelvben, irodalomban, észjárásban, felfogásban nyilatkozik.”15 A kettős iro­dalmi kötődés elve persze még nem adott választ ezen irodalmi jelenség ter­mészetére vonatkozólag. A hagyomá­nyos vallási illetve liturgikus, héber vagy jiddis nyelvű zsidó irodalmi hagyo­mány elképzelésén felnőtt, a terminu­sok és értelmezések útvesztőjében bo­lyongó kritikusok nem is igazán tudták a nemzeti nyelveken megszólaló, sőt egyre gyakrabban nem is zsidó temati­kájú irodalmi alkotásokat értékelni és értelmezni: „Az elvilágiasodás a kivétel és kérdés, hogy a legújabb héber és zsargon költészet valóban zsidó költé­szet-e? Nézetünk szerint genuin zsidó költészet – habár a környezet hatását többé-kevésbé magán viseli – a közép­kori és nem az újkori termékek.”16; „A héber nyelvű irodalom nagy hullámo­kat vet, melynek zúgása hozzánk is elhallatszik. nemzeti, nem vallásos iratok alkotják, mire a múltból nem találunk példát. (…) Az európai nyelveken megjelent, a zsidósággal kapcsolat­ban lévő irodalmi ter­mékek szintén vallásos vonatkozásúak voltak. (…) Az idegen nyelven éneklő zsidó poéta tal­mi nemzeti érzelmek tolmácsolója, a prózaíró is inkább politikus és zsurna­liszta, mintsem nemzeti.”17 Ezt jól tükrözi pl. a „népköltő”, a „zsidó népies irodalom” kifejezés használata. Ez eset­ben a műben fellelhető zsidósággal szembeni szolidaritás foka volt a mér­céje annak, hogy valaki a zsidó népi il­letve nemzeti költők sorába emelked­jék.18 Ezekben az értékelésekben a művészi színvonal igen csekély szere­pet játszott, és nem is merült fel az igény, hogy ezekre az írásokra az egyébként mindenkire és mindenre egyaránt érvényes kritikai mércét alkal­mazzák: „A héber költészetet a saját mértékkel kell mérni, nem a klasszikus és modem poézis mértékével.”19

Az eddigi áttekintésből is kitűnik, hogy a századforduló előtt csupán könyvkritikákban, rövid hírek formájá­ban foglalkoztak a magyar-zsidó iroda­lom kérdéseivel, de valódi elméleti vi­ták nem bontakoztak ki. E tekintetben is változást jelentett a Múlt és Jövő iro­dalmi és művészeti lap indulása, illetve ennek mintegy a próbaszámának te­kinthető Magyar Zsidó Almanach egy évvel korábban. Ezen kiadványok programadó írásaiban merül fel az igény ar­ra, hogy a magyar-zsidó irodalom fogal­ma tisztázódjék.20 Elsőként a „zsidó” szó fogalmát tisztázza egy irodalmi je­lenség esetében. A zsidó szó jelzőként e területre alkalmazva jelölheti a szer­ző származását, a nyelvet, illetve a mű tartalmát vagy annak szellemét. A jelző különféle értelmezéséből eredő meg­különböztetések egyben a zsidó iroda­lom értelmezésének egy-egy lehetősé­gét is magukban rejtik. Bacher Vil­mos, Levynek egy párizsi tudósnak a Jewish Quarterly Review-ban megjelent írására hivatkozva elutasítja azt a néze­tet, hogy csak az a mű zsidó, melyet hé­ber nyelven vagy héber betűkkel írtak. Itt felcserélődik a „zsidó” és a „hé­ber” irodalom fo­galma. írásának legnagyobb érde­me az, hogy felfi­gyel arra, a zsidó irodalom kutatásá­nak eszközei, meg­határozásának kri­tériumai merőben eltérnek a nemzeti irodalmak vizsgálata esetén alkalmazott irodalomtörténeti módszerektől, hiszen minden más nemzeti irodalom esetén az adott nemzet irodalmához tartozás­nak a kritériuma a nemzeti nyelv. Ez azonban a soknyelvű, eltérő kultúrkö­rökhöz tartozó zsidó irodalom esetében nem lehetséges: „az alaptévedés abban a körülményben rejlik, hogy a fogalom meghatározásánál más népek nemzeti irodalmából indul ki, amelynek fő ismer­tető jele a nemzeti nyelv (…) a zsidó szel­lem kétezer év óta sok nyelven nyilatko­zott meg és hogy létrehozott egy sok­nyelvű irodalmat, amelyet azonban a soknyelvűség miatt a zsidó irodalom egységes megjelölésétől megfosztani nem szabad.”21

E kijelentésből is érzékelhető, hogy számára a szerző származása és a mű tematikája a meghatározó, nem pedig a nyelv. Így bármely nyelven írott mű, ha az „a zsidó közösséghez tartozóknak szellemi törekvéseit, irányait tükrözi” a zsidó irodalom körébe sorolható. Ezen utóbbi definícióval azonban újra a ho­vatartozásukban legkétségesebb szer­zők és írások rekesztődnek ki a vizsgá­lódás köréből, hiszen mit tegyünk azokkal akik, zsidó írók, de esetleg né­mely művük nem áll semmilyen kap­csolatban a zsidósággal. Ekkor vajon az életmű egy része a zsidó irodalomhoz tartozónak tekinthető, némely része pedig nem?

Bacher megközelítése nagymérték­ben elterjedt, de definíciója mégis ha­gyott fehér foltokat a kutató számára. A Múlt és Jövő hasábjain Patai József hitet tett Bacher nézete mellett22 és valóban e szellemben szerkesztette lapját a későbbiekben. Továbbvive a századfordulót megelőző éveket meghatározó kettős irodalmi kötődés elvét, kijelenti, hogy a magyar nyelvű zsidó irodalom a nemzeti irodalom része.

A fentebb ismer­tetett programadó Bacher-cikk, illetve Múlt és Jövő folyó­irat indulását alig választja el néhány év az 1919-20-as évektől, ami két­ségtelenül cezúrát jelent a magyarországi zsidó irodalom értelmezésének történetében. Bármiféle történeti, társadalomszociológiai vagy pszichológiai okfejtés helyett néhány villanásban vá­zolom fel a légkört. Komor András a Zsidó Szabadegyetemen 1935-ben tar­tott előadássorozatában cezúraként je­lölte meg a háború utáni éveket, ami­kor is az irodalom illetve irodalomkriti­ka első nyíltan zsidóellenes megnyilat­kozásaival találkozunk: „…a zs. író, aki számára lehet, hogy egy évtizeddel ko­rábban a zsidósága még közömbös volt, de most már nem lehetett közöm­bös, élete minden megnyilatkozásába belejátszott, bármit tett, bárhová in­dult.”23 Egy Schöpflin Aladárnak tulajdonított, majd szájhagyomány útján terjedő megfigyelés szerint a háború előtt úriember nem ült le olyan asztal­hoz, ahol „zsidóztak”, ezzel szemben a háború után ez a zsidóellenesség gya­korivá vált, úton-útfélen belebotlott az ember. Az alábbi kis anekdota igen lát­ványosan mutatja a helyzet abszurditá­sát, egyben érzékelteti a zsidóság véde­kezését az antiszemitizmus ellen: 1912-ben az Akadémia a Nádasdy-díjat magyar nemzeti hőseposzra kiírt pályá­zat során adta ki, melyre 43 mű érke­zett. A bírálóbizottság tagjai: Bedics Ferenc, Hegedűs István és Voinovich Géza voltak, akik értékelésükben a kö­vetkezőt hangsúlyozták: „különösen ki kell emelnünk a gyöngéd fajszeretetet és a nemzeti fölény érzését, mint a mű jellemző vonásait.” A jeligés levél fel­bontása után derült ki, hogy írója „Palágyi Lajos, az ismert zsidó poéta“,24 Azonban ebben az időben sem szűnt meg a zsidó irodalom mivoltáról folyó elmélkedés, sőt még nagyobb lendüle­tet kapott. A korszak első vitája Job­bágy Jenő és Bolgár Mózes között ját­szódott le a Múlt és Jövő hasábjain.25 Cikkében Jobbágy cáfolja azokat a vá­dakat, miszerint a mai magyar irodalom – elsősorban a Nyugat irodalma – elzsidósodott volna. Ő ezt teljességgel büsz­kén felvállalja. Nyilvánvalóan eszébe sem jutnak a zsidó irodalom fogalmá­ról folyó elméleti viták, ő csak az anti­szemita támadásokra akar megfelelni. Bolgár válaszában a „zsidó irodalmon” a zsidó tematikát kéri számon. Számára pusztán a zsidó származás nem elegen­dő kritérium ahhoz, hogy valaki zsidó irodalmat műveljen: „Igaz ugyan, hogy az inkriminált modem magyar irodal­mat nagyrészt zsidók írták, hogy zsidók voltak, (…) de én mégis azt mondom, hogy aki akár vádként, akár dicséret­képpen azt állítja, hogy az zsidó iroda­lom, az optikai és akusztikai csalódás­ban szenved.”26 Emellett visszatér a zsidó szolidaritásnak az az igénye, mely megkövetelné a zsidó művekben a „jó zsidók” ábrázolását, ami persze együtt­ jár minden, eredendően és természe­tes módon emberi negatívum eltünteté­sével is. Ez a kérdés – a zsidóság kritikátlan ábrázolásának az igénye – valódi polémiát indít majd el Komor András Fischmann S. utódai című műve kap­csán27. A vitához olyan nevek szóltak hozzá 1930-ban, mint Schöpflin Aladár vagy Móricz Zsigmond. Bolgár konklú­ziója így hangzik: „De hát száz szónak is egy a vége: a modern magyar írók- nem zsidók, nem a zsidó lélek tolmá­csai, hanem többnyire a zsidó szellem dezertőrjei és következésképp amit ír­nak, nem zsidó irodalom.”28 A Múlt és Jövő természetesen megadta Jobbágy Jenőnek a válaszadás lehetőségét. Cikkének két sarkalatos pontja van, me­lyeket azért is érdemes idézni, mert a későbbi polémiákban is felfedezhetőek lesznek gondolati párhuzamaik: „Mert nem szükséges föltétlenül és csakis a berdicsevi gainról írni, ahhoz, hogy va­laki zsidó író lehessen. A nagy és örök emberi problémák gyakorta irodalmib­bak és nagyobb látóhatásúak”29; „Meg­jegyezni való: a világirodalom egyetlen nagy alkotása se festi drága tiszta jó­szágnak az embert.”30

1926-ban Eisler Mátyás A zsidó iro­dalom határkérdései címmel írott tanul­mánya a kérdés mindmáig legalapo­sabb áttekintése Komlós Aladár esszéi mellett, akinél azonban a történeti vizs­gálatoknak nagyobb szerep jut.31 Eisler áttekinti a zsidó irodalom fogalmáról eddig kialakított nézeteket, megfogal­mazása már mentes az 1919-20-as évek éles hangú, néhol szélsőséges vé­leménynyilvánításaitól. A fél évtizednyi idő alatt a tudományosság, az irodalomtörténet-írás is lecsendesült a viha­rok után, ezáltal objektívebb hangot üt­hetett meg, ami a valódi és pontos ér­tékeléshez elkerülhetetlen volt – mint ahogy ma is az. Nála már természetes­sé válik a korábbi tanulmányok azon felismerése, hogy a zsidó irodalmat természeténél fogva nem lehet a nemzeti irodalmak esetén alkalmazott módsze­rekkel vizsgálni. Ezt megakadályozza a diaszpóra-lét alapvető természete. Egy­részről a zsidóság mindig két különbö­ző nyelvvel élt e létformájában: a hé­berrel, mint hieratikus nyelvvel és egy másikkal, általában az adott terület nemzeti nyelvével mint anyanyelvvel. Másrészről már a nyelv kapcsán is ter­mészetes, hogy a zsidóság bizonyos irodalmi elemeket, értékeket és jelenségeket vett át a befogadó ország nem­zeti irodalmából és ezeket beolvasztot­ta a saját alkotásaiba. Eisler megfogal­mazásában: „ezt a kérdést a maga bo­nyolultságában más irodalmak nem is­merik. (…) A zsidó irodalom problémá­ját épp az teszi oly bonyolulttá, hogy több mint háromezer éves története fo­lyamán az emberi szellem életformái­nak minden változását tükrözteti.”32 Ezután nincs mit csodálkoznunk azon, hogy későbbi konklúziójában elutasítja azt a nézetet, hogy a zsidó irodalomhoz csak azok a művek tartoznak, amelyek héberül íródtak. Definíciója szerint: „a zsidó irodalom körébe csak az a mű so­rozható, mely a zsidó szellemiségből fakadt, tehát amely zsidó tárgyú, és amelynek szerzője zsidó vallású, a mű nyelve pedig nem jő számításba. Ellen­ben nem zsidó író műve nem lehet ré­sze a zsidó irodalomnak, még ha zsidó tárgyú is, még ha héber nyelven van is írva.”33 Eisler valóban nem marad adósunk a zsidó irodalom határkérdéseivel – illet­ve határjelenségeivel sem, melyekre írásának címében utal. Értelmezésé­ben az első ilyen terület, amikor a zsi­dó szerzőnek zsidó tárgyú műve nem héber nyelvű, ekkor ugyanis az adott mű egyszerre két irodalomhoz is tarto­zik: szerzőjénél és tár­gyánál fogva a zsidó, de nyelvénél fogva ahhoz az irodalomhoz is, amelynek nyelvén író­dott. Eisler itt a kettős kötődés a magyar iroda­lomban nagy múltra visszatekintő elvét viszi tovább. „Nagy múltra visszatekintő elvét” – e kifejezés érde­kes módon nem egyedülállóan a zsidó-­magyar irodalom kapcsolatára érvé­nyes, hanem pl. a középkori magyar latinságra is: „A középkori latin irodalom analógiájára kell utalnunk, amelynek szintén kettős polgárjoga van: egyszer a latinság és aztán annak a nemzetnek irodalmában, melyből a szerző kike­rült… – az efféle irodalom egyre inkább nemzetközi jelleget vet fel.” E jelenség­gel állítja párhuzamba a zsidó irodalom és egy nemzeti nyelv szimbiózisából kia­lakult irodalmi jelenségeket. A magyarországi latin nyelvű irodalom bekapcso­lása e kérdéskörbe olyan telitalálat volt Eisler részéről, mely igen kifinomult iro­dalomértést fed fel. A későbbiekben mások is alkalmazták e példát a magyarországi irodalom, illetve az exkluzív-inkluzív tendenciájú irodalomtörténet-írás­ról szólva. Klaniczay Tibor a régi ma­gyar irodalomra vonatkoztatva tárta fel e jelenség mibenlétét. Érdekes egy passzust hosszabban idézni munkájá­ból, mert szemléletmódja példát és ér­telmezési kulcsot adhat a magyar-zsidó irodalommal foglalkozó irodalmárok­nak: „Egy nép, egy nemzet irodalma nem azonosítható ama nép, illetve nemzet nyelvén irt irodalmi alkotások összességével. Ugyanaz a nyelv több nép irodalmának is lehet a nyelve, s egyazon ország társadalma több nyel­ven is kifejthet irodalmi tevékenységet (….) a régi Magyarország soknemzetisé­gű állam volt, (így – T. P.) (….) létezik egy magyarországi irodalom, mely kö­zös produktuma a régi Magyarországon élt népeknek, közös elődje, kulturális öröksége az egykori állam területén ki­sarjadó nemzeti irodalmaknak. Egy ilyen magyarországi irodalom létét kü­lönösen alátámasztotta az a tény, hogy a latin révén közös nyelve is volt, me­lyen bár különböző nemzetiségű írók írtak, az e nyelven született alkotások mégis ugyanazt a ma­gyar állami, rendi hungarus tudatot képviselték. Sőt nemcsak hazai nem­zetiségek, de egyes kül­földről ideköltöző írók is szervesen beleilleszked­tek latin nyelvű munkás­ságukkal e magyarorszá­gi irodalom kereteibe. De az anyanyelvűség sem jelent min­den esetben nemzeti elkülönülést, hi­szen az anyanyelven író literátorok is sokszor több nyelven dolgoztak. A pol­gári nemzeti mozgalmak kialakulásáig, vagyis a barokk kor végéig, ezért a magyar irodalomnak a többi magyarorszá­gi egykorú irodalommal való ilyenfajta összefonódottságára, kölcsönhatására s azok eredményeire állandóan rá kell mutatnunk. “34

Eisler határkérdéseire adott válaszai közül a nem zsidó író héber nyelvű mű­vének igen sajátos jelenségéről a végső szava: „De hát akkor hová tartozik a nem zsidó írónak héber nyelvű műve? (….) Kíséreljünk meg analógia útján fe­leletet nyerni a kérdésre. Analógiát a nagy terjedelmű középkori latin iroda­lom szolgáltat, amelynek termékeit nem sorozhatjuk máshová, mint azon nemzetek irodalmába, amelynek köré­ben keletkeztek. Így pl. Janus Panno­nius latin nyelvű versei tagadhatatlanul a magyar nemzeti irodalomhoz tartoz­nak. “ Eisler minden e kérdéskört érintő válasza főbb vonalaiban elfogadható a mai kutatók számára is, ellentétben egy másik határkérdéssel, a zsidó tematika szükségszerű meglétével egy szépirodalmi műben. Kétségtelen, hogy Eisler magyar-zsidó írónak tartja Kiss Józsefet, mégis a következő meg­jegyzést teszi: „a zsidó irodalomba csak olyan mű tartozhat, melynek szer­zőjének zsidósága mellett a témája is zsidó, például Kiss József Mese a varró­gépről nem zsidó irodalom, vagy Eins­tein, vagy Bergson általános érdekű művei nem részei a zsidó tudományos irodalomnak – ahhoz az irodalomhoz tartoznak, melynek nyelvén megjelen­tek, de például ha lefordítják őket hé­berre, már a zsidó irodalom részei lesz­nek.” Ha azzal a módszerrel élnénk, amit ezek a mondatok sugallnak, ha minden egyes irodalmi mű esetében mérlegelnénk a zsidó tematika mélysé­gét, akkor sohasem alakulhat ki egy – bár elkerülhetetlenül egységesítő – konszenzus arról, hogy miféle életművek sorolhatók a ma­gyar-zsidó irodalom rendszerébe. Ha mégis ezzel a lehe­tőséggel élnénk, akkor a magyar-zsi­dó irodalmat nem alkotói életművek, hanem a szerzők­nek csak egyes, sajátos mérlegelés után kiválasztott, művei alkotnák. Ez gyakorlatilag kivihetetlen módszer, bár lehet, hogy alapvetően igaz ez a fajta szemlélet is.

Eisler már 1926-ban sok évvel a zsi­dókat veszélyeztető erő megjelenése előtt talán egyszerű tárgyilagosságában, vagy a cionizmusban való hite miatt, de számunkra mindenképpen hátborzon­gatóan, ezzel a gondolattal zárja írását: „azonban biztosra lehet venni, hogy ezek a jelenségek csak epizódok fog­nak maradni a zsidó irodalom nagy összefüggésekkel teljes történetében, mert Kelet-Európában a zsidóknak nem lesz tartósan maradása.”

Néhány évvel később Avigdor Hameiri a befogadó nemzetre nem túl hí­zelgő módon csak azoknak a magyar­-zsidó irodalmi műveknek a sorsát és fennmaradását látja biztosítottnak, amiket héberre fordítottak le. Ez a né­zet magában rejti azt a kétségtelenül téves meggyőződést, hogy a magyar­-zsidó irodalom alkotásai csupán a ma­gyarországi zsidóság számára jelente­nek bármiféle értéket. 1928-29-ben Komlós Aladár a Múlt és Jövőben meg­jelenteti a Hatvanéves magyar-zsidó költészetről című cikkét. Talán nem is sejtette még akkor, hogy ezzel a publi­kációval – melynek apropójául Kiss Jó­zsef Zsidó dalok című 1866-os kötete megjelenésének 60. évfordulója szol­gált – kirobbantja a majd később „a hat­vanéves magyar-zsidó irodalom pőré­nek” nevezett polémiát. A vita több hó­napon át zajlott a lap hasábjain. Kom­lós cikkében a magyar-zsidó irodalom periodizációjával foglalkozik, visszaem­lékezik ezen irodalmi jelenség kezde­teire. A Kiss József porondra lépését követő két évtizedben nem jelentkezik új magyar-zsidó költő – állapítja meg. Néhány kivételt említ csak, úgymint Somlyó Zoltánt, Várnai Zsenit, Peterdi Andort vagy Ernőd Tamást. Per­sze már ebből is gyanítható, hogy a polémiához ezek a megjegyzések csak apropóul szolgál­tak. Mintegy fél év­század telt el az­óta, hogy a magyar­-zsidó irodalom kér­désköre nyílt színre léphetett zsidó saj­tótermékek, illetve szépirodalmi köte­tek nagyszámú megjelenésével. A szá­zadforduló után elterjedt – tanulmá­nyomban ismertetett – magyar-zsidó irodalom fogalom-meghatározás érvényét vesztette, így revíziója elkerülhetetlen­né vált Az asszimiláció, a zsidó társa­dalom egyes rétegei közti szegmentált­ság kialakulásával párhuzamosan kér­dőjelessé vált, hogy ehhez a szétforgácsolódott, különböző életformákat kö­vető zsidósághoz vajon kapcsolható-e egy egységes, a megváltozott helyzet­hez igazodó zsidó irodalmi fogalom. Er­re most is, akárcsak 1929-30-ban nem­mel válaszolhatunk. A magyarországi zsidóság spektruma a 30-as években a teljes asszimiláltságtól a legszigorúbb, nemritkán nem is magyar nyelvű ortodoxiáig terjedt. Mindeközben létezett a zsidó irodalom, de termékei alapve­tően eltértek egymástól, így ma is lehe­tetlenné teszik a műveknek egységes fogalommal való meghatározását. E korban már régen nem szemlélhetjük a zsidóságot aránylag egységes „művelő­dési egységként”.

Ez a Komlós dolgozata keltette reak­ciók mélyén meghúzódó új definíciós igény, a zsidó irodalmiság különböző társadalmi pólusán megjelenő írók és életművek vezetnek el egy olyan kér­déskörhöz, amely egészen 1944-ig az írások középpontjában áll majd – ez az asszimiláltak, ill. a felekezeti írók mi­voltának kérdése, illetve a két csoport szembeállítása és vitája arról, hogy me­lyik képviseli az autentikus zsidó irodal­mat. E kérdéskörrel részletesen dolgo­zatom későbbi részében foglalkozom majd.

Komlós Aladár cikkére az első észre­vételek – ez esetben támadások – Som­lyó Zoltántól érkeztek. Személyeske­dést sem mellőző írásában Somlyó szá­mon kéri Komlóson, hogy miért foglal­kozik a rossz – éppenséggel kitért – zsi­dó írókkal34, majd cikkének hátralévő részében számon kéri az általa zsidó íróknak tartott szerzőket, akikről nem esik említés. Komlós „A kitért és ’rossz’ zsidók beletartoznak-e a zsidó iroda­lomba?” alcímű cikkében válaszolt Somlyó vádjaira. Ebben az írásában körvonalazódik saját zsidó irodalom definíciója és azon kritikai felfogása, hogy az irodalomtörténészeknek csak az irodalmi teljesítmények és nem más, külső tényezők alapján kell ítéle­tet alkotniuk. Megfogalmazása egyértel­mű: „Megmondom, ki tartozik a zsidó irodalomtörténethez: minden zsidó származású író, aki jó író.”35

Parázs vitákra ad alkalmat, és ko­moly etikai kérdéseket vet fel egy har­madik problémakör, ami a polémia kapcsán felszínre került: mitévők le­gyünk a zsidóságukat nyíltan megtaga­dó, netán elhallgató írókkal, vagy azok­kal, akik számára ez a tény egyszerűen jelentéktelenné vált? Talán jogos e kér­dés kapcsán a „parázs” vita kifejezés, gondoljunk csak azokra az indulatokra, amelyet Radnóti Miklós magyar-zsidó költőként való aposztrofálása, illetőleg vizsgálata vált ki egészen a mai napig (főképpen azóta, hogy Radnóti 1942-ben Komlóshoz írott levele publikálás­ra került). Ezt a vitatható nézetet – vitat­ható, mert „fajspecifikus” jellegzetessé­geket alkalmaz, például az életművek­ben eredendően jelenlévő, származás által meghatározott, elpusztíthatatlan elemek jelenlétét tételezi fel, megte­remtve az öntudatlan zsidó író mítoszát – Komlós a következőképpen fejti ki: „Még szűkkeblűbb és tarthatatlanabb persze az a Felfogás, hogy a zsidó mű­vészethez, csak zsidó tendenciájú mű­vek tartoznak. (…) De a mondottakból az következik, hogy az asszimiláns zsi­dóság költői, Ignotus, tleltai. Szilágyi, Gellért, Szép, Füst, Balázs általában nemcsak jobb költők a felekezeti köl­tőknél, hanem talán akaratuk ellenére még zsidóbbak is. Mert egyénibb és eredetibb költők; egyéniségüket és ere­detiségüket pedig csak zsidó létük ön­tudatlan mélyei táplálják,”36 „Minda­mellett kevéssé érdekelne a magyar­-zsidó irodalomtörténet, ha tárgya csak ez a rokonszenves, de nem nagyon iz­galmas írócsoport volna. Azt tartom azonban, hogy hozzátartozik minden zsidó származású magyar író, azok is, akik talán egész életükben a legszívó­sabb igyekezettel kerülték népük prob­lémáit. (…) mindegy, ha egy író zsidó­nak született, nem függ többé az elha­tározásától, hogy zsidó író lesz-e s a zsi­dó lélek és szellemtörténet kifejezője lesz-e vagy sem. Görcsös félrenézéseivel, bujkáló hallgatásaival és magára erőltetett közömbösségével is jellemző tünete marad a zsidó életnek. Nem baj, ha ő nem is sejti alakjainak és azok problémáinak zsidó voltát! Ettől talán csak még bátrabban és teljesebben éli ki zsidó ösztöneit.”37

A polémia, mint azt Patai József cikk­sorozatát záró írásában megjegyezte: „a zsidó irodalom fogalmának megha­tározási problémájává nemesült.”38

Az 1930-as évekre a magyar-zsidó irodalom kettészakadt. Egyrészről ki­alakul az asszimiláltaknak a korabeli mércével mérve is magasrendű irodal­ma, mely teljesen a magyar irodalom korabeli tendenciáit és normáit követi, művészi értékében egy lépéssel sem maradva le azok mögött. A másik irány­zat a felekezeti költészet „gyakran lesaj­nált”39 irodalma. Ennek a máig definiálatlan és definiálhatatlan fogalomnak: felekezeti költő, csak a sajátosságait tudjuk felsorolni. Ezek a költők voltak azok, akik tipikusan a zsidó témákat dolgozták fel, de sajnálatos módon mindeközben nem adaptálták az új iro­dalmi formákat, nem tudtak egyszerre zsidók és modernek lenni. Legfőbb ér­tékként azt hangoztatták az asszimilált réteg íróival szemben, hogy ők még mindig „zsidóul éreznek”40, és büsz­kén negligálták a kritikát, mely egyéb­ként sem igen vett tudomást róluk: „Az irodalomtörténet sosem becézte ked­venceiként a magyar-zsidó írók műveit. Csak kelletlenül s ímmel-ámmal foglal­kozik velük. De végképp nem érdeklő­dik zsidó tárgyú művek iránt. Miért is tenné? Problémáikhoz nincs köze s esztétikai értékük ritkán akkora, hogy magára vonná a Figyelmet.”41 „A zsidó felekezeti irodalommal nem foglalkozik Schöpflin Aladár. Erre a felekezeti iro­dalomnak sem partikuláris szelleme, sem értékei nem nagyon kötelezik.”42 Mindeközben nem lehet elkerülni egy talán nem is irodalmi kérdést: mennyi­ben tekinthető értéknek az a hűség, melyet ezek a költők képviseltek a zsi­dóság körein belül, és amely jelenséget Schönberg így fogal­mazta meg: „a művé­szeti alkotás folyamatá­nak inkább etikai, mint esztétikai jellege van.”43 Ez a szempont érdekes lehet, ha a zsidóságnak az asszimilációval kapcsolatos magatartását, szociológiai és társadalmi reakcióit vizsgáljuk – de nem művészi szempontból. Komlós ezen álláspontját teljes mértékben elfo­gadhatónak tartom. Komlós egyrészt a kulturális és nyelvi fejlődés nagyobb fo­kában látja annak magyarázatát, hogy az asszimilált rétegek irodalma (ide so­rolja Ignotust, Heltait, Szilágyit, Gellértet. Szép Ernőt, Füst Milánt vagy Balázs Bélát) művészileg értékesebb, másrészt ezek nagyobb számát pedig azzal magyarázza, hogy a valódi irodal­mi ambíciókat dédelgető írók elkerül­ték a zsidó témákat, attól tartva, hogy a felekezeti költő bélyegét ragasztják rá­juk44. Ezt a félelmet Patai horror judaicusnak nevezte. Irodalomtörténetileg ezen egymással párhuzamosan futó, néhol mégis ellentétes irányokat Pintér Jenő értelmezi a legtoleránsabban. Ő a zsidóságon belül megkülönbözteti a neológ, ortodox és a cionista irányza­tot. Az asszimilált – általa áthasonultnak nevezett – szerzők műveit is a zsi­dó irodalom körébe sorolja azzal az indoklással, hogy az asszimiláció a zsidó­ságnak egyik szellemi iránya.45

1942-ben részben a felekezeti és az asszimilált költők közti minőségi kü­lönbségre hivatkozva utasítja el Radnó­ti Miklós Komlós Aladárnak a felkéré­sét, hogy adjon verset egy készülő zsi­dó költészeti antológiába.

1932-ben Nyíri Tibor fogalmazta meg az elképzeléseit arról, hogy milyen magyar-zsidó irodalomnak lehet jövője. Ezeket az elképzeléseket programszerűleg Sass Irén fogalmazta meg 1943-ban a Múlt és Jövő hasábjain.46 Cikke igen nagy visszhangot váltott ki, a kérdéskörhöz hozzászólt Sós Endre, Peterdi Andor, Gervai Sándor és Mohá­csi Jenő. A vita fokozatosan arra a kér­désre összpontosult, hogy ki a zsidó író. Gervai Sándor a következőket ál­lapítja meg: „Nincs és nem is lehet: fe­lekezeti író, csakis: zsidó író, aki nem köteles más hagyományok, törvények, szokásnak engedelmeskedni, mint az irodaloménak. De en­nek már feltétel nélkül. Eszményei csak költői eszmények lehetnek, nem pedig egy közös­ségi elöljáró elképzelései, ami világo­sabban kifejezve így hangzik: a költő hű marad közösségéhez, elveihez min­den körülmények között.”47 Mohácsi Jenő pedig a zsidó írók típusait próbál­ta meghatározni. A következő kategóri­ákat állítja fel: zsidó vallású magyar írók, akikről ez sohasem derül ki (pl. Karácsony Benő), zsidó vallású és zsi­dó szellemű írók (pl. Pap Károly) és a zsidó vallású magyar írók, akik jó zsi­dók és jó magyarok.48 Az igazságra a kérdés többféle, egymástól eltérő értelmezésének nyitjára Abádi Imre adja meg a választ: „Lehet, hogy a fogalmak felcserélésében nem kis része van an­nak a tévhitnek is, hogy a zsidó írás kri­tériuma a vallásos élet kellékei nélkül maradéktalan nem is lehetne.”49 Meg­állapítása egyben megelőlegezi Sass Irén programjának lényegét is. Hogyan lehet egy olyan irodalmat teremteni, ami bár magyar-zsidó irodalom, de nem a vallásos tematika határozza meg? Miről írjon a magyar-zsidó író, ha zsidó, de nem vallásos? A társadalom­ban fokozatosan végbemenő szekulari­záció elkerülhetetlen kérdései ezek az írók számára is. Ironikusan támadja az egy témájú zsidó felekezeti irodalmat, ami „csoda, hogy egyáltalán szusszal bírta eddig….annyira lélek nélküli és banális”. A bajok kritikus áttekintése után a program könnyen megfogalmaz­ható: „Zsidó irodalom kell, mely egy­ben egyetemesen emberi is, duzzadó- an teli, vérbő és színes. Másképp látja és érzi a szerelmet, az életet, halált, örömet, bánatot, pénzt, pénztelensé­get, kívánatost és nem kívánatost a norvég és török, a portugál, vagy a ma­cedón. Megint másképp a zsidó. Ezt a ’másképpent’ kellene kifejeznie a zsi­dó irodalomnak.”50 Ezek az elképzelé­sek nem voltak egyedülállóak a kor­ban, a magyar-zsidó reneszánszba ve­tett hit Tábor Bélának is alaptételei kö­zé tartozott: „Zsidó újjászületésről csak akkor lehet szó, ha a zsidóság ki tudja elégíteni ezt a szomjúságot – ha nem a kegyelet mankójára támaszkodik, ha­nem saját eszmei tartalmának erejére, egyetemességére, aktualitására. Ha lé­tezik zsidó világnézet.”51

Ennek megvalósítására abban a hát­ralévő néhány hónapban, míg a ma­gyar zsidóságnak még megmaradt töredékét nem fenyegette a fizikai megsemmisülés, semmi reményük nem lehetett.

Azért, hogy elképzelésük ne csak re­mény maradjon, hogy a magyar-zsidó irodalom kérdése és ügye tisztázásra kerüljön, hogy megtörjük a csendet – segítsen hozzá ez a dolgozat is.

Jegyzetek:

1 Ilja Ehrenburg: Lasik Roitschwantz mozgal­mas élete, Bp. 1988 21-22.1.

2 Scheiber Sándor: Zsidó tudományos tenni­valók Magyarországon. In: Szolgaságból szabadságba Bp. 1947. 4-5. I.

3 Moshe-Carmilly-Weinberger: Hebrew Poetry in Hungary, New York 1977, Hungarian-Jewish Studies I. kötet 1966.

4 Riedl Frigyes: Zsidókérdés (R. F. hagyatéká­ból) Minerva 1922 129-136. Idézi: Katona Ferenc: Zsidó problémák a modern magyar iro­dalomban. (Komor András előadásai a Goldmark-teremben 1935-ben) MIOK Évkönyve 1975-76 218 l.

5 Uo. 219. I.

6 Cholnoky László: Irodalom zsidó nélkül. In. Múlt és jövő 1920 3. szám 5.1.

7 Patai József: A pesti hitközség sorvadása, In: Múlt és Jövő 1937. július 199.1.

8 Ziva Ben-Porat: Universals of Literary History, In: Comparative Literary History as Discourse 1992 122.1.

9 Goldziher Ignác: Abuvalíd MZSSZ 1886 1.1.

10 Azért fogalmazok ilyen óvatosan, mert ha valaha összegyűjtésre és kiadásra kerülnének Komlós Aladárnak e tárgykörben írott dolgo­zatai, akkor hasonló alaposságú tudományos munkával gazdagodna a magyar irodalomtörténet.

11 Nemcsak a szépirodalmi, hanem a zsidó tu­dományos, liturgikus irodalom termékeit is feldolgozta, hiszen ebben az időben az iroda­lom szó még nem korlátozódott azokra a te­rületekre, melyekre ma vonatkoztatjuk, ha­nem minden tudományos vagy vallási írásmű megjelölésére használták. A kérdésről: Simonfi János: Az irodalom szó története, MNYŐr 1913 49.1.

12 Kecskeméti Ármin: Friedmann Dénes: A zsi­dó irodalom fő irányai című könyvéről 1929 80.1. MZSSZ

13 PL: MZSSZ 1908 297. I., 1907 380. I., 1908 299. I.

14 PL: Zsoldos Jenő: Zsidó népéleti vonatkozá­sok Csokonai költészetében (MZSSZ 1928),Uő: Bibliai vonatkozások Csokonai költészetében (MZSSZ 1929), Vidor Pál: A szabadságharc zsidó hősei a magyar irodalomban (MZSSZ 1929), Uő: Adalékok Jókai Mór zsidó vonatko­zásaihoz (MZSSZ 1929), Friedmann Dénes: Az Ember tragédiája formai tartalmához (MZSSZ 1929), Kecskeméti Ármin: A zsidó a magyar regényirodalomban (MZSSZ 1897), Uő: A zsi­dó a magyar színműirodalomban, Blau Lajos: Néhány észrevétel a középkori zsidó és keresz­tény irodalom párhuzamosságáról (MZSSZ 1911), Kardos Albert: Zsidó mondák és a ma­gyar irodalom (MZSSZ 1891), Csetényi Imre: Zsidó vonatkozások a reformkor szépirodalmi sajtójában (MZSSZ 1926), Herzog Manó: A Bib­lia befolyása a magyar irodalomra a XVI-XVII. században, Farkas József: A Biblia hatása a Zri- nyiászra (MZSSZ 1895).

15 Kardos Albert: Zsidó mondák és a magyar irodalom, MZSSZ 1891 191-194.1.

16 Héber költők (Szerkesztette és fordította: Patai József. I. kötet Bp. 1910) című kötetről szóló recenzió MZSSZ 1910 236.1.

17 Irodalmi Szemle egyik tudósítása In: 1903 IV. sz. MZSSZ 375.1.

18 Pl. Kiss Arnold: Morris Rosenfeldről, MZSSZ 1908 30. I., és recenzió Újvári Péter: Legendák és krónikák című könyvéről MZSSZ 1908 303.1.

19 Héber költőkről közölt már idézett recen­zió. MZSSZ 1910 236. I.

20 Bacher Vilmos: A zsidó irodalom fogalmá­ról, Magyar Zsidó Almanach 1911 193-194.1.

21 Bacher Vilmos i. m. 193.1.

22 Múlt és jövő 1912 1-2.1.

23 Komor András előadása OSZK Kézirattár fond 29

24 Palágyi Lajos és az anyaföld címmel In: Múlt és jövő 1920 41. szám 6.1

25 Múlt és Jövő 1919. okt. 144-5.1., 1919. nov. 7. 6-7.1. és 1919. nov. 14 6.1.

26 i. m. 1919. nov 7. 6.1.

27 Komor András regénye 1929-ben jelent meg. A Nyugatban a vitához hozzászólt: Illyés Gyula (1929 I. 831-33), Komlós Aladár (1930 II. 499-501), Móricz Zsigmond (1930 II. 421-22) és Schöpflin Aladár (1930 II. 497-99)

28 i. m. MJ 1919. nov. 7. 7. I.

29 MJ 1919. nov. 14. 6. I.

30 ua.

31 Eisler Mátyás: A zsidó irodalom határkérdé­seid: MZSSZ 1926 142-152.1.

32 Eisler 1926 i. m. 142.1.

33 ua. 145.1.

34 Szili József: A nemzeti irodalomtörténet­írás elméletei In: Literatura 1990. 2. 135.1.

„Amit a Kiss József után következő zsidó költőkről ír, azt oly módon teszi, hogy nem le­het tudni, mily szempontot jelent szerinte az a körülmény, hogy: magyar-zsidó költő?! Váj­jon csupán azt a külső tényt, hogy az illető zsidónak született, vagy azt-e, hogy az illető verseiben, írásaiban megnyilvánul-e a zsidó hang? Gellért Oszkár költészetét veszi sorra, aki életében le nem írt egy zsidó érzést tükrö­ző sort. (…) terjedelmes tabellát is mellékelhe­tett volna a szerző a cikkéhez – a legutóbbi hatvan év alatt kitértekről… A példából kiin­dulva, a legjobb költő lehet valaki, ha nincse­nek is zsidó érzései (mint ahogy Gellért Osz­kár az is!), de akkor nem indokolt egy ilyen témájú cikkben a vele való foglalkozás!” – In: Somlyó Zoltán: Hogy is vagyunk azzal a „hat­vanéves magyar-zsidó költészet”-tel? Pörbeszállás Komlós Aladár cikkével Múlt és Jövő 1929. jan 20.1.

35 Komlós Aladár: A hatvanéves magyar-zsidó irodalom pöréhez, In: Múlt és Jövő 1929. feb. 64.1.

36 ua. 64-65. I.

37 Komlós Aladár: i. m. 1936. jan.-febr. Libanon

38 Patai József: Bezárom a vitát… In: Múlt és jövő 1929. feb. 65. I.

39 E kifejezést Schweitzer József használta egy kerekasztal-beszélgetés során. In: Hit -illúziókkal Szombat 1994/2

40 In: Kaczér Illés: Kiss József a költő, In: MJ 1919 1. 11-13.1.

41 Komlós Aladár: Költőink és a zsidóság, In: IMIT 1942 300-302.1.

42 Keszi Imre: A zsidóság irodalmi szerepe a XX. században, In: Libanon 1937. szept.-okt. 109. I.

43 Enrico Fibini: Schönberg, a dodekafónia és a zsidó hagyomány, In: MJ 1993 I. szám 81.1.

44 Komlós Aladár: Zsidó költők a magyar iro­dalomban, In: Ararát 1942 163-169. I.

45 Pintér Jenő: Magyar irodalomtörténet, VIII. kötet II. rész 1941 965.1.

46 Sass Irén: Író, irodalom, ifjúság, In: MJ 1943 Júl. 101-102.1.

47 In: MJ 1943 120. I.

48 uo. 154.1.

49 Felekezeti író vagy zsidó író – reflexiók Sass Irén a MJ 1943. júliusi számában megjelent „Író, irodalom, ifjúság” című cikkére Hozzá­szólások: Mohácsi Jenő és Abádi Imre 154.1.

50 Sass i. m. 102.1.

51 Tábor Béla: Szakzsidóság vagy zsidó világ­nézet, In: Ararát Évkönyv 1943 86.1.

A szerző az ELTE Bölcsészettudományi Karának hallgatója. Fenti előadása 1996. január 8-án hangzott el a Szombat Szerkesztősége és a Yahalom Zsidó Szabadegyetem közös rendezésé­ben lezajlott A magyar-zsidó irodalom létfor­mái című konferencián. A konferencia előadásai a közeljövőben önálló kötetben jelennek meg.