A zsidó és a német irodalom különbségeiről

Történelmet írni

Valahányszor egy német író meg akarja tudni tőlem, vajon miért csak zsidókról írok, ahelyett, hogy válaszolnék, vissza­kérdezek; no és az ő könyvei miért szólnak kizárólag németekről. Mit felel erre? Nem sokat, vagy hogy pontos le­gyek, az égvilágon semmit. Egy megle­pett pillantás, egy sértett grimasz után a beszélgetés a legtöbbször éppoly gyorsan le is zárul, mint ahogyan kez­dődött. A kérdés azonban marad. Ami­lyen blőd és alattomos a felvetés mód­ja, olyan jogos is egyben. Valójában itt az számít, milyen célzattal teszik fel a kérdést; kíváncsiságból, avagy türel­metlenségből.

Az igazat megvallva néha én is sze­retném tudni, miért mindenekelőtt a zsidók azok, akikre írói érdeklődésem irányul. Egy-két futó, figyelmetlen gon­dolatnál többet általában nem áldozok e témára, hiszen azok a történetek, me­lyeket szüleimtől, közeli barátaimtól, távoli rokonaimtól újra és újra hallok, túlságosan erősek és titokzatosak ah­hoz, hogy annak átgondolására paza­roljam az időm, vajon miért éppen ezen történeteket akarom átdolgozni és továbbmesélni. Az örök konfliktus zsidók és németek között sokkal na­gyobb és izgatóbb annál, mintsem egy másodpercig is haboznék irodalommá alakításán, hogy elsőként zsidó olvasói mondhassák: hisz ez rólunk ír.

A régi ellenszenv

Mégis, ha egyszer eltűnődöm azon, vajon miért nem tudom a zsidókat bé­kén hagyni, egészen egyszerűnek tűnik a válasz. Őket ismerem a legjobban, olyanok, mint én, és én olyan vagyok, mint ők. Ezért minden, amit szerelem­ről, életről és halálról mondani tudok, az elsősorban ránk tartozik. Természe­tesen, sőt szerencsére ez azért mégsincs így, mert már a legelső, nem zsidó olvasót feldúlja az íráshoz oly szük­séges intimitás és pontosan ő az, akire kezdettől fogva vártam. Végül is tu­dom, mint mindenki más, hogy az em­bernek íróként éppen azért kellene a lehető legártatlanabbul és minél indirektebb módon a saját világáról beszél­nie, hogy így olyan súlyt és hitelességet adjon neki, mely a kívülálló olvasó szá­mára lehetővé teszi a felismerést: ugyan­ez a helyzet az én világomban is.

Zsidó barátaim gyűlölnének ezért, amit itt mondok. Kinevetnének, és az­zal ugratnának, hogy teljesen bolond vagyok, mivel egyértelmű dolgokat aka­rok a gójoknak elmagyarázni. Biztos va­gyok benne, hogy az én kontómra elsü­tött viccek főként büszkeségről szólná­nak, vagy még inkább az önkéntes tár­sadalmi elkülönüléstől való régi zsidó idegenkedésről, melynek önigazoló megindoklása rengeteg energiába ke­rül, míg a nem zsidóktól egyszerűen csak jó idegeket kíván.

Miért nem ígéred meg mindjárt azt is nekik, hogy nem mérgezed meg többé a kútjaikat? – vetnék közbe zsidó bará­taim. Hogyhogy nem kérsz bocsánatot tőlük azért, hogy meggyilkoltad Jézust? No és miért nem mondod egyszerűen azt nekik, hogy te zsidóként zsidókról írsz, mert ebben az üzletben a német konkurencia igen gyenge.

Ez a hiányzó konkurencia egyébként nem is olyan hamis felvetés, csak egy kis pontosításra szorul: ma egy zsidó író, aki zsidókról ír, főleg a holocaust­ról ír, nemcsak azért, mert a nácik az európai zsidóság kiirtására tett kísérle­te ugyanannyi emberéletet követelt, mint ahány drámai helyzetet, hihetet­len kalandot teremtett. Nem beszélve arról a számtalan irodalmi ábrázolásról, melyek dramaturgiai ereje abban rejlik, hogy bennük a gonosz rendkívül gonoszként, a jó pedig rendkívül jóként jelenik meg, vagy ha ez mégsem így történik, akkor a konfliktusok még iz­galmasabbak és elképesztőbbek.

Nem csupán dramaturgia kérdése azonban, hogy egy olyan ember, mint én, írás közben szinte ösztönösen íjra és újra a holocaust felé fordul. Tulaj­donképpen nem is a holocaust maga érdekel, mozgat engem, sokkal inkább az, amit az emberekkel, de mindenek­előtt utódaikkal művelt, sőt még min­dig művel, mindegy, hogy tettesekről vagy áldozatokról beszélünk. Bizony, bizony az utódaikkal. Hiába idegesíti, untatja és terheli generációmat, mégis minden, amit manapság írunk, gondo­lunk és teszünk, minden, ami politikai­lag és intellektuálisan foglalkoztat ben­nünket, a vészkorszak visszhangja. Mi­vel anyáink és apáink a korszak termékei, világos, hogy mi is azon idők gyer­mekei vagyunk.

Amióta csak az eszünket tudjuk, szü­léink és nagyszüleink félelmeivel, ha­zugságaival, fájdalmaival és mentségei­vel küzdünk. Zsidóként neurotikusak, arrogánsak, moralizálóak, németként pedig zavartak, aggályoskodók és elutasítóak vagyunk. Ugyanakkor állan­dóan azzal vagyunk elfoglalva, hogy így vagy úgy megszabaduljunk a háború utáni, hatalmas erejű, mindent megha­tározó honszerző mítosztól. E ponton zsidó barátaim hangosan nevetve szegeznék nekem a kérdést: Te ezek sze­rint Auschwitzra gondolsz, amikor egy csinos, német nő után megfordulsz az utcán? Én is nevetnék, és azt kérdez­ném: ti talán nem? Ezzel persze hazud­nék, no de mit meg nem tesz az ember, ha egy találó viccet még találóbban akar elhárítani.

Komolyra fordítva a szót, természe­tesen nem hiszem azt, hogy a nácik, tetteik és eszméik máig is napi huszon­négy órán keresztül gyötörnek és fog­lalkoztatnak minket. Ez nemcsak rossz, hanem igen kellemetlen is len­ne. Néha azonban okozhatnak egypár nehéz órát… Lássunk csak egy revizio­nista gondolkodású professzort a tele­vízióban, aki dühösen nyilatkozik vala­melyik talkshowban, vagy vegyünk egy zsidó apát, aki fiának először mesél a táborokról, azzal indokolva eddigi hall­gatását, hogy saját apját látta annak idején meghalni, s mert ő túlélte, az­óta is bűnösnek érzi magát. De elég, ha egy német fiatal, ifjú zsidó barátjá­nak csak azért ismeri be, hogy első iz­raeli útjától jobban fél, mint egy komp­likált agyműtéttől, hogy a következő pillanatban a szemére vethesse, ő az oka mindennek, hisz állandóan előtér­be tolja zsidóságát. Avagy legyen szó egy öreg baloldali Adorno-tanítványról, aki húszévnyi, sziszifuszi munka után ősei előtt leteszi a fegyvert, és a nagy nyilvánosság szeme láttára kétségbee­setten egy második, konzervatív forra­dalomra szólít fel. így a múlt és a jelen oly vadul, dühöngve és visszavonhatat­lanul olvad össze, hogy rögtön, telje­sen automatikusan, egy új, egészen más jelen születik.

Alig valami eredetiség

Pontosan arról akarok írni, hogyan alakul jelenünk a mindig újabb válto­zások és hullámok hatására, milyen most és milyenné nem kéne válnia. Zsidó íróként? Nyilvánvalóan. Nem zsi­dó kollégáim könyveikben nem mutat­nak túl nagy érdeklődést közös törté­nelmünk, sem pedig a mai napig belő­le íródó történetek iránt. Vajon ez azért van, mert ők a tettesnéphez tartozókként tettesszüleik tetteiről, sor­sáról alig kaptak hiteles, autentikus in­formációt, vagy mert egészen egysze­rűen, csak úgy maguktól, mint a fékte­len lemmingek jó régi nemzeti szokást követve, megpróbálnak pontot tenni a dolog végére, nem tudom. Csak azt tu­dom, hogy ez az oka annak, hogy az ember zsidóként az én generációm­ban egy bizonyos fajtájú irodalommal meglehetősen egyedül van, más szóval ez indokolja, hogy miért is olyan na­gyon gyenge a német konkurencia eb­ben az üzletben.

Ha már úgyis többé-kevésbé gálád összehasonlításokba bonyolódtam, nem hagyom most itt abba, habár eb­ben az összefüggésben már csak egyet­ len dolgot kell megemlítenem. Mégpedig azt, hogy a németek által írt német kortárs irodalom mérhetetlen haloványsága és érdektelensége egyedül azzal függ össze, hogy benne a múlt, tanme­seként, vagy akár gyűlölve imádott er­kölcsi mutatóujjként alig fordul elő. Legfeljebb egyik-másik írónál találkoz­hatunk vele, akik fejre mért hatalmas ütésként, álmetafizikai kábultságként, erősen mámorító, kötelezettségtől men­tes, nagy szavakba öntött, romantikus, eufemisztikus fantáziálgatásként jelení­tik meg. Nem zsidó kollégáim legtöbb­je a német nyelvű zsidó írókkal ellen­tétben abszolút nem vesz tudomást sa­ját népük kollektív emlékezéséről. Hol jól, hol rosszul, sivár összejövetelekről, szép könyvekről, unalmas egyetemi vá­rosokról és izgalmas popkorszakokról írnak, s emellett úgy tesznek, mintha annak, amit az emberek ebben az or­szágban ma tesznek és gondolnak, a vi­lágon semmi köze nem lenne ahhoz, amit ötven éve tettek és gondoltak. Mindez oda vezet, hogy először is egy csomó remek sztorit szalasztónak el, másodszor szereplőik annyi szenved­élyt és életet sem hordoznak maguk­ban, mint a japán origami lányok.

Nem, náluk nem olvashatunk a fiatal színésznőről, aki gyűlöli a kisbabáját, és nem érti, hogy miért, mígnem végre rájön, hogy anyja egy Lebensborn ott­honban esett teherbe, és ezért nevelte őt oly sok dühvel és hidegséggel. Írá­saikból nem tudunk meg semmit a jobboldali radikális történészről, akit fiatalemberként azért utasított el a Wehrmacht, mert nyomorék volt a ke­ze, s aki, hogy a fronton elesett, egyko­ri iskolatársai miatt érzett rossz lelkiis­meretén enyhítsen, nagyszabású be­szédeket tart a hatalmasabb Németor­szágról. És egy szó sem esik a 68-as mozgalom egyik hűséges tagjáról, aki apja vadásznaplójában annak halála után az élete során leterített őzek, vad­kacsák és nyulak felsorolása mellett egy 1943. november 12-i dátum alatt a következő bejegyzést találja: „Ma sem­mi, csak három orosz”, ám ennek el­lenére mégsem képes felhagyni a gyásszal. Hogy honnan veszem ezeket a történeteket? Hallottam őket, mind­egyik megtörtént, s ha én német író lennék, rögtön nekilátnék, hogy iroda­lommá alakítsam őket.

Elkülönült emberek

Vége a gálád összehasonlításoknak. Vagy nem, mégsem egészen. Azt, hogy a németek a németekről ugyanúgy imák, mint a zsidók a zsidókról, már a beveze­tőben elmondtam, de természetesen nem gondoltam komolyan. Végered­ményben már akkor is tudtam, hogy napjaink német íróinak történet és törté­nelem nélküli könyvei semmi közöset nem tudnak felmutatni zsidó kollégáik munkáival. Most viszont még valami egészen másra is rájöttem. Hirtelen me­gértettem, hogy német íróként az em­bernek nincs feltétlenül szüksége történelemre és történelmi tudatra, legalább­is azért biztosan nincs, hogy magát úgy definiálja, és úgy értse meg, mint valami teljesen különleges, de ugyanakkor a közösség által körülvett individuumot. Tudni azt, hogy az ember egy nap garan­táltan abba a földbe temettetik, melyen egész életében járt, vagyis biztosnak lenni egy állandó hazában, több mint elég az intellektuális lelki béke biztosítá­sához – ha az intellektuális lelki béke elegendő az ember számára.

De egy zsidónak, aki azzal a tudattal él, hogy valójában a világ egyetlen he­lyéhez sem kötődik, mind szükségből, mind szórakozásból népe történelme az egyetlen otthona. Ami nemcsak azt jelenti, hogy az ember zsidó íróként ön­magát keresve szakadatlanul kószál, botladozik és rohan át e történelmen, hanem ugyanakkor azt is, hogy újra és újra megkísérli a keresési folyamat le­írásán keresztül létrehozni az otthont. Beismerem, valójában ez az egyetlen oka annak, hogy miért mindenekelőtt a zsidók azok, akik felé teljes írói érdeklődésem irányul.

Tudom, mit mondanának most zsidó barátaim: Amit csinálsz, az mind rend­ben van, de túl megalkuvóan visel­kedsz velük. Erre én azt válaszolnám: Barátaim, a megalkuvóan itt rossz szó, mivel remélem és hiszem, hogy eddig ennyire világosan még senki nem adta a németek tudtára, hogy a német iroda­lom soha nem válhat a zsidó irodalom szinonimájává. Velük élünk, dolgozunk és nevetünk, de mindig tőlük elkülö­nült emberek maradunk. És ez tetszik neked? – kérdeznék zsidó barátaim, mire én: Talán nektek nem?

Balogh Zsuzsa fordítása

Maxim Biller orosz zsidó szülők gyermekeként 1960-ban Prágában született. 1970-ben a család Münchenbe emigrált, Biller azóta is ott él. 1985-1990 a Tempo című folyóirat munkatár­sa. Két novelláskötete (Wenn ich einmal reich und tot bin, Kiepenhauer & Witsch Kiadó, 1990; Land der Väter und Verräter, Kiepen­hauer & Witsch, 1994) és egy esszéket és ripor­tokat tartalmazó kötete (Die Tempojahre, dtv, 1991) jelent meg. Lapunk 1992. januári száma közölte Horwitz megtanítja Lubint kesztyűbe dudálni című novelláját.