A zsidó anya a zsidó nép történelmében

AZ ÓKORI ZSIDÓSÁG törzsi és vallási élete e „föld” éle­tével és az anya szerepével volt szorosan egybefűzve. A zsidó anya heroikus alakja számtalanszor kiemelt és ki­fejezésre juttatott ideál nagy nemzeti élmények és ese­mények kapcsán, ők, a zsidó anyák központi szerepet kaptak e nép közösségi életének megalapozásában és egy­ségének megformálásában. Mert a zsidó anya látja el útravalóval szellemi és lelki táplálékkal a nemzedékek zászlóvivőjét. Már az ősanyák magatartásának döntő sze­repe volt történelmünk alakulásában.

Sára ősanyánk az ő imádott fiát – Jichakot – Izsákot szánta az eljövendő nemzedékek ősének. Azt akarva, hogy az ő magzatából nőjön ki Ábrahám ivadéka. És úgy is lett. Mert amikor észrevette Hágárnak, Ábrahám ágya­sa fiának, Izmaelnek azt a kedvtelését, hogy parittyájá­val játszadozva célba veszi Izsákot (Jichák), rávette urát és parancsolóját, Ábrahámot, hogy küldje el Hágárt fiá­val a távoli messze Párán síksága övezetébe, ahol azután megházasította őt a Moabita Ászjával.

Innen erednek az izmaeliták, és azóta szerepelnek a né­pek családjában. Belőlük nőttek ki az arab törzsek. Sára és Ábrahám ivadékai pedig a héberek lettek. Az „Akéda”, Izsák föláldozása világtörténelmi aktus volt. Az ak­kor ismert világ megejtő, hősi eposza. Mert Ábrahám nem fedte fel Sárának, hogy feláldozni viszi Izsákot. De anyai szíve megérezte és megszakadt, mielőtt Ábrahám visszatért (Jichakkal) Izsákkal az Akéda után. Tudjuk, hogy az Örökkévaló rászólt Ábrahámra: Ne nyúlj fiad­hoz! De Sára ekkor már halott volt.

Rebeka ősanya egészen más típus volt. Sőt lehetséges az is, hogy elmarasztalandó szerepet képvisel anyai mi­voltában. Mert Rebeka kivételt tett saját gyermekei kö­zött. Jákobot szerette és őt szánta a nemzedék továbbvivőjének. Félrevezette Jichakot, mert az elsőszülötti apai áldást Jákobnak akarta biztosítani. Ézsau és Jákob iker­gyermekei voltak Rebekának és Izsáknak, és az elsőszü­lött Ézsau volt. Később Jákob is hasonlóan viszonyult fiaihoz, akik Lea ősanya gyermekei voltak a Ráchel szülte Józseffel szemben. Ismerjük a csíkos köntös le­gendáját. Szép és megható meséje az Írásnak. De elgon­dolkoztató. Jákob kivételt tett nagy szerelmének, Ráchelnek gyermekeivel. Ráchel fiatalon meghalt. Anyai szíve nem volt részese az apai részrehajlás megnyilvánulásai­nak.

De nézzük meg Leát: az ősanyát, aki tíz fiút és egy leányt szült Jákobnak. Mind a tízen kiváló férfiúkká let­tek, de Jákob, az apa legjobban Józsefet szerette. A tíz férfiúból és Józsefből, s Benjáminból lett a tizenkét (12) törzs, a tizenkét törzsből pedig kihajtott a zsidó nép. Ők voltak a honfoglalók, Kánaán országának megszerzői és letelepedői. De vajon tudjuk-e, hol van Lea ősanya elte­metve? Mert Ráchel sírjához elzarándokolunk, amikor sok időnk van, vagy hangulatunk oda kívánkozik és jól kisírjuk magunkat.

Lea ősanya végigszenvedte életét és elnyomta fájdal­mát Jákobnak Ráchel iránti szerelmét látván. Tűrt meg­adással, mert tudta, hogy az ő szülötteiből lesznek Jákob nemzetségei.

Az Írás ismerteti a Tóraadás szánt aktusának története keretében Mózes intézkedését, amelyben a család- és törzsfők kötelesek voltak tájékoztatni és megkérdezni asszonyaikat is: tudják-e cselekedni azt, amit majd hal­lanak.

A sokkal későbbi Hasmoneus korszak harcosainak gi­gászi szellemét – amire a chanuka lángok emlékeztetnek bennünket – Chana-Hama alakjának fenköltsége sugá­rozza ránk. Mind e mai napig. Hanna anyai szivéről így szól a történet: „amikor a hetedik gyermekére került a sor, átölelte fiát, legzsengébbikét, így van megírva – s ezt mondta neki: Menj, fiam, Ábrahám atyánkhoz s azt mond neki: azt üzeni anyám: Te egy fiút áldoztál, én fel­áldoztam hetet. Te csak próbatétel voltál és én? Valóság, cselekedet!!”

Ma, kétezer év távlatában még mindig megszakad az ember szíve, ha fellapozza az írásban Hanna és hét fia történetét. Az anyáét, a zsidó anyáét, aki hét fiát vesz­tette el, de nem alázkodott meg a becstelenség és a tisztátalanság előtt, nem kért kegyelmet a római császártól, ehelyett a Gondviselés kegyelmét kérte, hogy fogadja be odafent gyermekeit. S aztán ő is utánuk ment, s akkor megszólalt az égi hang: „A fiúk anyja magdicsőült.” Han­na anyai mártíromsága után – amely az egyistenhitben való abszolút bizalom és önfeláldozás örök mintaképe, Bruria következik.

Klasszikus nemzeti eposzunkban, egy évszázaddal a szentély pusztulása után Bruria alakja világít történel­münk horizontján. Bruriát, az anyát, a feleséget művelt­sége prizmáján átvilágítva kell felfognunk és megéreznünk. Magatartása, tudása és anyai szíve a legmagasabb piedesztálra emelték őt a zsidó anyák panteonjában.

Bruria Rabbi Chananja ben Tradjon leánya és Rabbi Méir Bal Hanesz felesége volt, két fiúgyermek anyja. R-Chananja ben Tradjonról megemlékezünk a jomkipuri imánkban, R. Méir Bal Hanesz nevét pedig azokon a perselyeken találtuk, amelyekbe édesanyáink gyertyagyújtás előtt bedobták fillérjeiket.

Bruria volt az egyetlen zsidó nő, akinek szava és vé­leménye mértékadónak számított a talmudi bölcsek sze­mében. Csodákat meséltek éles és bölcs elméjéről, segítő­készségéről és az írás felfogásának, nyílt, világos és ért­hető magyarázatáról.

Gyermeki, anyai és asszonyi szívét a gondviselés ke­gyetlen próbáknak tette ki. Apját a rómaiak kivégezték, úgy, hogy előbb köré csavartak egy széfer-tórát. Egyike volt a nemzet tíz mártírjainak. Anyját is halálra ítélték és kivégezték. Két kiváló fiúgyermeke pedig egy napon, egy szombati napon halt meg természetes halállal.

Bruriának, az anyánák lelkét a maga teljes mélységé­ben megérthetjük a Talmud leírásában: „Ült R. Méir a tanházban szombat délután, s előtanult. Közben otthon meghalt a két fia. Az anya félt, ha fiai halála híre hirtelen éri apjukat, ott a templomban összeesik. Átvitte ha­lott fiait a külső szobába és leterítette őket fehér gyolcs­csal. Megjött R. Méir a templomból szombat kimenetelé­vel. Kérdezte Bruriát: hol vannak a fiaim? Ő felelte: el­mentek. Amikor befejezte a Havdalát, elválasztotta a szombatot a köznapoktól, evett és áldást mondott, Bruria mellé ült és kérdést tett fel neki: letétbe helyeztek nálam két nagy értéket, s most jötték, hogy adjam vissza a le­tétet, vajon visszaadjam-e neki, vagy ne? Én asszonyom – felelte R. Meir, akinél egy letét van, azt vissza kell, hogy adja. Bruria karonfogta férjét és a külső szobába vezette halott fiaihoz. R. Meir kitört nagy zokogó sírás­ba. Ezt mondta neki Bruria: Nem azt mondtad az előbb, hogy vissza kell adnom a letétet? És ebben találtak bele­nyugvást, mindketten.”

Bruria, az anya és feleség eposza egy bizonyos fokig már a zsidó társadalom történelmének egy fejezete is. Bruria egy olyan korszak szülötte, amelyben népünk fennmaradásának tartóoszlopait lerombolták, veszélyben volt maga a zsidó lét, a fennmaradás. A római birodalom végezni akart a Judea tartomány egyistenhitű lakosságával. Hitükhöz és parancsolataikhoz való makacs ragasz­kodásuk zavarta Hadrianus panteonista világrendjét.

Ennek a zsidó anyának egyénisége, erényeivel, hűségé­vel és kitűnő jártasságával az írásban, védőpajzsa volt az akkori fiatalság létfenntartó elszántságának. A talmud sokszor visszatér e kitételre: „Jól véli Bruria.”

Majd hosszú évszázadokon át, a zsidó nép számbeli megfogyatkozása után Erecban, vagy a nép galuti felfej­lődésében, a zsidó anya szerepe a parancsolatok betartá­sára és a tradíció továbbvitelének passzív szerepére szo­rítkozott. Szétszóratásról beszélek és nem szellemi meg­fogyatkozásról. Isten ments! Mert a babilóniai galut, a gaonok korszaka gazdag tanházaival, majd a Rambam és a Rasi korszaka, a spanyol és a Rajna menti nagy zsidó közösségek tudósai, majd a Vilnai Gaon egészen a Chatam Szoferig hatalmas szellemi tárházak bölcs alkotói voltak.

A talmudikus irodalom, e géniuszai a korszakok kapui­ban útmutatóul világították be a múltjához és teremtő­jéhez hűen kitartó zsidóság útját. De a zsidó anya szere­péről, alakjának motiválásáról nagyon keveset tudunk ezekből az évszázadokból. Amit tudunk, főleg képek, fest­mények tematikájából vesszük. Nem találtam a közép­kori költészet gyöngyei között a zsidó anya megéneklésére. Rembrandt, Oppenheimer, Libermann képei adják tudtunkra, hogy a zsidó családanya alakja a mindenkori zsidóság védőbástyája.

Népünk újjáéledésével a kép megváltozott. A zsidó anya képmása, alakja az ősanyák ideáljának és a „jidische mame” fogalmának aktív szintézisévé lett. Szere­pét és feladatát önfeláldozó anyasága mellett a teremtő munka, a kezdeti alkotás determinálja.

A zsidó anyák Erecben és a Galutban egyaránt érző és cselekvő zsidó anyák, akik a történelem terheit magukon érzik, akiknek alapvető lelki aktusuk az ösztönzés. Inten­zív és termékeny erők ösztönzése. És a cél: a zsidóság legdrágább örökségének, Cionnak újbóli feltámasztása és megvédése.

Az ősanyáknak tehát népformáló szerep jutott – hogy Ábrahám ivadékai Izsák leszármazottai legyenek, és hogy Jákob kapja meg az áldást, ne pedig Ézsau – Cion anyái pedig magukra vették az ígéret földjének, az Atyák örök­ségének újraépítésével járó intenciót. Más szóval: a cio­nista forradalom üzenete és Izrael létrejötte egy új tí­pusú anyát teremtett.

A zsidó anya és Cion kapcsolatából kibontakozott egy fogékony lelkű és tudatos szellemű cselekvő egyéniség, „a jidische mame” és a „chaluca” szubstanciája, aki nem csak saját szülöttének, de szélesebb, kiterjedtebb közössé­gének is zsidó anyja.

Két anyáról szólok még az újkori zsidó történelemből, akik a chaluci szellem ötvözetének legmagasabb régió­jába tartoznak. Ezeknek az anyáknak a frigye nemzeti újjászületésünkhöz kötődött, de életük még nem kapott megfelelő visszhangot, hogy történelmünkben tudatosít­va legyenek. De a zsidó anyák panteonjának csarnokai­ban már itt, ott, helyet kapnak portrék, jegyzetek.

Az első Sara Ita Pelman, az ereci narancstermelés meghonosítója, Dov Dávid Pelman hitvese, élettársa, majd özvegye, 32 éves korától, hűséges folytatója férje ideáljának.

1833-ban a Baal Sém Tov tanítványának megbízásából Dávid Pelman feleségével, hét gyermekével s egy melameddal megérkezett Mezeritsből Jaffába, vásárolt 40 du- nányi homokot, égő napsütést és maláriát, amibe azután bele is halt. Felesége, Sara Ita ittmaradt hét gyermeké­vel, a homoksivataggal és az arab betörőkkel, szomszé­daival.

Nagy és szent emberek próbálták rábírni a visszavo­nulásra. Hogy térjen vissza szülővárosába, Mezeritsbe. Fiatal, szép asszony volt, hét gyermek édesanyja. Gazdag szülők jólétben felnevelt leánya. De nem moccant. Felne­velte gyermekeit, mind az öt fiát, narancsosok művelé­sére taníttatta, saját maga a citrom termesztését tanulta meg. „A lelkemet adom a szent föld megműveléséért.” Virágzó narancsligetet varázsolt a forró homoktengerből.

Helytállása legendás hírű lett. Aki ismeri az ereci le­telepedés kezdeti korszakában a múlt század végén, a te­lepeseik mindennapi életének küzdelmét, hozzászokott a majdnem leküzdhetetlen nehézségek áthidalásának haj­meresztő történeteihez.

Sara Pelman élete, anyai és asszonyi helytállása le­gendás hírű lett még annak idején. Egy nagy, gyönyörű márványtömböt, narancs formájút avattak nemrég em­lékére.

A másik zsidó anya, akinek élete népünk újjáéledésé­vel forrott egybe, Rivka Gruber, aki két fiút adott Izrael szabadságharcának kivívásához. És az anya folytatta éle­tét töretlenül. Falut alapított, a „Fiúk faluját”. Gyerme­kei emlékére. Írt, tanított, segített és vigasztalt. Amíg csak bírta.

Csak egy dolgot kért tőlünk: ha elfogy az ereje és tá­vozni kíván a földi élet kötelékeiből, önszántából, ne lás­sunk ebben menekülést. És mi a második nemzedék, ott Izraelben harcunk és küzdelmünk glóriával övezett meg­testesítőjét látjuk Rivka Gruber alakjában.

E kor krónikásai, akik ötven, száz év múlva felidézik a zsidó anya lelkületét Auschwitzban és az Auschwitz utáni galutban; Izrael létfenntartó küzdelmében, e győz­tes háborúkat kísérő lelki tusában, a mi korunk zsidó anyája, a legmagasabb szférákba kerül.

(Miron Eszter az MTA Judaisztikai Kutatócsoportjának meg­hívására tartózkodik Budapesten. Az ismertetett előadás el­hangzott 1990. június 12-én, a Gál György Sándor Kultúrközpont évadzáró ünnepélyén.)