A XXI. század zsidó kultúrája

A XXI. század zsidó kultúrája

Pillanatfelvételek egy konferenciáról

Stanley Waterman tanulmánya szolgál vi­taalapul a rendezvény másfél tucat ország­ból összesereglett résztvevőinek. A meg­nyitóban a haifai egyetem szociológiapro­fesszora hangsúlyozza, örömteli esemény, hogy a szeminárium amerikai és izraeli se­gítség nélkül, önerőből jött létre.

Diana Pinto: Azt kellene definiálni, voltaképpen mi az európai zsidó kultúra ma, miben tér el az uralkodó zsidó narratíváktól, milyen feladatok állnak az eu­rópai zsidó kultúra előtt? Einsteinről szólva azt mondja: „Csak egy diaszpóra-­zsidó lehetett képes relativizálni a teret és az időt.”

Kovács András: Waterman definíció­ja a zsidó kultúráról problémás. Mi a zsi­dó kultúra? – normatív kérdés, ám a vá­lasz nem lehet normatív. Hermeneutikailag, diszkurzív módon kellene közelíte­ni: a zsidó közösségen belüli viták defi­niálják e kultúrát. A zsidó kultúra plura­lizmusa Waterman állításával szemben nem „párhuzamos zsidó kultúrák” plura­lizmusa. A zsidó kultúráról folytatott dis­kurzus maga a zsidó kultúra.

Göran Rosenberg: Etnikai azonosság él a fiatalabb nemzedék zsidóságában, nem a zsidó etika által keletkező azo­nosságtudat.

David Alexander (a jeruzsálemi Béth Hatfucot múzeum igazgatója): Az ultraor­todox világból csatornák nyílnak a szekuláris kultúra, az izraeli színház világá­ba. A három-négy éve tapasztalt folya­mat reménykeltő kulturális jelenség. Mo­ha férfiak és nők egyelőre csak külön előadásokban és csupán saját közössé­gük előtt szerepelnek, a törekvés bizo­nyosan szélesebb hullámokat vet a kö­zeljövőben.

Idith Zertal (történész, Héber Egye­tem): Izrael posztcionista korszakában könnyebb lesz a a zsidó kultúrák közötti kommunikáció, s ez talán ahhoz is hoz­zájárul, hogy az európai zsidó összejöve­teleken – mint amilyen a jelen szimpózi­um is – enyhüljön az Izraellel szembeni bizalmatlanság, a kirekesztő szellemi­ség. Izrael Európa része, s az ideologikus-normatív szemlélet és viszonyrend- szer helyét – amiben Izrael is bizonyosan ludas a diaszpóra közösségeivel szem­ben – át kell hogy vegye a dialógus. Nem érti az Izraellel szembeni ellenséges hangot és a zsidó állam negligálását sem, amikor a zsidó kultúra további fennmaradása a tét.

David Singer (American Jewish Committee, kutatási és kiadói igazgató, Washington): Hogyan örökíthető tovább a kul­túra? A judaizmus kialakult módszereit a szekuláris zsidóság nem tudja alkalmaz­ni. Egyáltalán: mi teszi azt a zsidó kultú­rát, mely nem nyelvében él? A zsidó kul­túrát csak kulturált zsidók művelhetik. Zsidó nyelv tudása, alapvető zsidó mű­veltség, a klasszikus zsidó szövegek, tör­téneti források ismerete nélkül (melyek megléte esetén sem haladják meg olykor egy lexikon-szócikk mélységét) nincs zsi­dó kultúra. Annak a törekvésnek a szelle­mében, mely minduntalan lehasítaná a zsidó kultúrát vallási gyökereiről, amely minduntalan csak Franz Kafkára, Walter Benjáminra, Hannah Arendtre hivatkozik, nincs teljes értékű zsidó kultúra.

Izraelen kívül ma nincs széles érte­lemben vett klasszikus és modem zsidó műveltség. Helytelennek tartja a zsidó kultúra centrumainak versengését: Izra­el kontra Egyesült Államok, s most az ehhez szintén a verseny szellemében felzárkózni próbáló európai centrum. A zsidó kultúra árnyalatait értelmetlen egy­mással szembeállítva definiálni.

Konsztanty Gebert (A Midrasz főszer­kesztője, Varsó): Asszimiláns család gyermekeként, zsidó tárgyú regények ál­tal jutott vissza a zsidó kultúrához és val­láshoz. Ismerősök voltak számára a sze­replők, a gesztusok, a gondolkodásmód, mint mondta: tudta előre, mi történik a következő lapon. Számára is az a kér­dés, hogyan örökíthető tovább a zsidó kultúra. Szekularizált világban ahhoz a kisebbséghez tartozik, mely fontosnak tartja a vallás gyakorlását. A zsidó fiata­lok között Lengyelországban terjed a val­lásgyakorlat. nem valamiféle rene­szánszról van szó, hanem a zsidó azo­nosságtudat praktikus kifejezési formá­járól, konkrét nyelvéről. Kisebb gyerme­ke már zsidó oktatásban részesült, tudá­sa, tudata ezért erősebb, mint idősebb gyermekének. A zsidó stúdiumok kérdé­se kulcskérdés.

Ha az európai zsidó kulturális újjáépí­tés folyamatáról beszélünk, kelet-nyuga­ti kapcsolatépítést kellene folytatnunk, nem amerikai segítségre várni. A nyugat­-európai közösségeknek ösztöndíjakkal kellene segíteni a kelet-közép-európai zsidó kultúra újjáépítését.

Antony Lerman (a Jewish Policy Re­search igazgatója, London): Emlékezte­tett rá, hogy a két éve, Strasbourgban tartott, hasonló témájú konferencián már felmerült, miért az amerikai-izraeli dominanciájú World Jewish Restitution Organization képviseli jóvátételi ügyek­ben immár nemcsak a kelet-európai kö­zösségeket.

David Snyder (az Izrael Múzeum igaz­gatója, Jeruzsálem): Az amerikai zsidó­ság nem ortodox részének két nemzedé­ke nem részesült már komoly zsidó ok­tatásban. Amikor a kazahsztáni, vagy ör­mény zsidóság eltűnésének veszélyéről beszélünk és kiállítást szervezünk, ezzel együtt az észak-amerikai zsidóság beolva­dásával is számolnunk kell.

Valérie Monchi (a Prospect szerkesz­tője, London): Miért nincs európai zsidó kulturális alapítvány ösztöndíjakkal, pá­lyázatokkal; miért nincs különösképpen európai fordítói támogatási rendszer, zsidó témájú művek kiadását segítendő?

Richard Siegel (a National Foundation for Jewish Culture igazgatója, New York): A zsidó lapok, folyóiratok szerepét hang­súlyozza, mert ezek olyanokhoz is eljut­nak, akiknek ez az egyetlen kapcsolatuk a zsidó kultúrával és közösséggel.

Lars Dencik (szociálpszichológus, az Alef szerkesztője, Koppenhága): Saját, európai-zsidó tudatot kellene kialakítani, mert az európai közösségek immár nem véletlenül, vagy kényszerből élnek itt, és jövőjüket is helyben képzelik el. Defini­álni kellene az európai-zsidó kultúrát, örökséget és célképzetet: világképet, ön­képet, életmódot, értéktudatot, távlati elképzeléseket.

Jonathan Webber: Új vallás teljed a világon – fogalmaz ironikusan – „zsidó­ság” a neve, tartalma „zsidó kultúra”. Más a zsidó kultúra a közösséghez tarto­zó, s a nem szervezett zsidóság számá­ra, a vegyes házasságban élő számára, s természetesen egészen más a judaizmust cselekedet- és életmód-vallásként megélő számára. Különbség áll fenn a nyugat-európai és a posztkommunista országok zsidósága között. Kelet-Európában piszkos üzletet űztek-űznek a kö­zösségek maradványainak, zsidó teme­tők, kegytárgyak kiárusításából.

Párhuzamos diskurzusok határozzák meg a zsidóságról való gondolkodást: or­todox, cionista, szekuláris-kulturális narratíva. Utóbbi démonizálja az ortodoxiát. A zsidó múzeum idegenvezetőjét idézi, aki meglepetten fedezi fel, hogy akad, aki ma is gyakorolja a múzeumban ismer­tetett ősi vallást. A haszkala kétszáz éve az ortodoxia denunciálását jelenti. Az egyetemi judaizmus-oktatásban elenyé­szően csekély azok száma, akik a zsidó kultúrával élő kapcsolatot ápolnak. Az oxfordi egyetem a példája, Európa leg­nagyobb judaisztikai fakultása. Olyan ta­nárképző programokra van szükség, ahol történeti tudás kapcsolódik az élő zsidó civilizációhoz. Az európai zsidó tu­dományos oktatásról készült kimutatás szerint a diákok több mint ötven száza­léka nem zsidó. A zsidóság részint élő, részint holt kultúra. Az élő zsidó tudás és életmód s az akadémikus judaisztika oktatás nem érintkezik.

Kultúrát tervezni nem lehet, vallásos­ – nem vallásos párbeszédet ellenben foly­tatni kell: tanítsanak például közismereti tárgyakat szekuláris zsidók vallásos isko­lákban, ez is a párbeszéd egyik formája. Induljon európai zsidó évkönyv-sorozat.

Connie Webber (könyvkiadó, Ox­ford): Az egyetemi judaisztika progra­mok oktatói többnyire nem-zsidók, a szekuláris zsidóság távol tartja magát a zsidó kultúrától, az ortodoxia pedig nem keres akadémiai fórumot a judaizmus is­meretanyagának terjesztésére.