A vörös sátor – az elkülönülésben rejlő erő

Esztertáska

E havi rovatunkban nem ragaszkodtunk szigorúan egy téma kibontásá­hoz. Hoztunk könyvismertetést, beszámolót egy női széderről, és egy későbbi témánk előzeteseként meghívjuk önöket egy előadásra, ami a zsidó házasság és válás terén a nők sorsát és emberi jogait tárgyalja.

Az itt összegyűjtött cikkek hátterében azért valami közös mégis meg­húzódik. A női narratívák, női közösségek fontossága, egyedisége. Ne felejtsük el, egy olyan országban-világban, ahol a kötelező olvasmányok túlnyomó többségét férfiak írták, és kisfiúk vagy férfiak közösségeiről, „hőstetteiről”, vagy éppen mindennapjairól, vágyairól szól. a gyereklá­nyokból felcseperedő nők számára kevés hely marad szerepmodelljeik, érzéseik kifinomítására, kifejezésére, jelentőségük elfogadására és elfo­gadtatására. Nemecsekért ejtett hajdani könnyeimet persze továbbra sem sajnálom, de azt igen, hogy női írók, költők (Szabó Magda, Janikovszky Éva, Doór Ágnes. Palotai Boris, Raffai Sarolta, Fehér Klára stb.) lányokról, nőkről is szóló művei kimaradtak a tananyagból, s e szokást fenntartva, többnyire a mai könyvesboltok kirakataiból is.

Itt tehát hozunk egy-két, a zsidóság szemszögéből is jelentős példát, az elveszett hagyományra…

Kuti Andrea

(Anita Diamant, The Red Tent, New York, A Wyatt Book for St Martin ‘s Press, 1997)

Egy magyarul sajnos még meg nem jelent könyv ihletett meg, mint remény szerinti majdani fordítót. A vörös sátor első regénye az elismert amerikai újság- írónőnek, Anita Diamantnak, aki előszeretettel foglalkozik zsidó témák­kal. Ez a könyve is a Tórához nyúl vis­sza, s egy mellékszereplőt emel hősnői rangra. Dina, aki Lea és Jákob lánya, s József féltestvére, a Biblia elején szere­pel (Dina meggyalázása Teremtés 34.1- 31), ám vérfagyasztó történetéből alig tudunk meg róla valamit, csak annyit, hogy a hivvita Sechem város fejedelmé­nek fia elrabolta, és erőszakot követett el rajta. Azonban a nőrabló „szíve von­zódott Dinához”, s így tisztességgel fel­eségül kérte Jákobtól a lányát. A nászt azonban horrorisztikus körülmények között meghiúsította két báty (akit „csigáz” a kíváncsiság, üsse fel a Bibliát!), s Dinát „kihozták Sechem házából”. Töb­bet nem is tudunk meg róla. Érdekes részlet még, hogy mikor Jákob családjá­nak hitszegő viselkedése miatt mene­külnie kell a környék haragja elől, a pát­riárka megparancsolja háza népének, hogy távolítsák el az idegen isteneket, amelyeket őriznek. így kezdődik el az a hosszú vándorlás, melynek során Jákob elveszíti kedvenc feleségét, Ráchelt, s ő maga új nevet kap az Úrtól: az Izrael ne­vet.

Ebből a szűkös anyagból építi fel Di­amant izgalmas nőtörténeti regényét, melynek főszereplője Dina, a fenti trau­mát átélt fiatal lány, aki első személy­ben meséli el az ő és anyái elképzelt történetét, majd a szichemi mészárlás utáni saját életét, mikor Egyiptomban mint híres nőgyógyász és bába műkö­dik, hosszú kort ér meg, és békesség­ben hal meg. Az új, nőközpontú „Dina narratíva” úgy értelmezi a bibliai soro­kat, mintha az az elképzelt eredeti tör­ténet erősen cenzúrázott patriarchális átírása lenne (vagyis történelemhamisí­tás). A szerelmes Dina „meggyalázott” áldozattá változtatása például a bátyok álszent demagógiája, mellyel alantas tettüket igazolják apjuk előtt. Az „ide­gen istenek” pedig, amelyeket Jákob elkoboz a táborától, és egy tölgyfa alá temeti el őket, nem mások, mint a zsi­dók monoteizmus előtti apróbb isten­szobrai, a Nagy Istennő helyi változatai: a fogantatás, szülés, családi béke, egészség, és halál kis istennői. Ebben az értelmezésben Jákob új neve, Izra­el, azt a fordulópontot jelzi, mikor a fér­fiközpontú egyistenhit végleg kiszorí­totta helyéből az ősi Anyaistennő kultu­szát*, ami még csonkított változatában is több mozgásteret biztosított a társa­dalmilag már régen patriarchátusban élő pásztortörzsek asszonyainak.

„Nem ismered a nevem. Emlékem por és hamu”, szólítja meg az olvasót Dina az előszóban. Ezzel a nőtörténe­lem alapkérdését teszi fel ihletett for­mában. Mivel az írott és tanított történe­lem (feminista filozófia szerint ez „az apák története”) lapjairól hiányoznak a nők, ezért emlékük sincs. Akinek nincs emléke, az pedig nem is létezett soha. Ezt a csöndet töri meg Dina-Diamant, hogy megkeresse a „nincs” nyomát, el­mesélje az anyák történeteit. Regénye katalógusként is olvasható, mely szám­ba veszi a nagy feminista témákat: az anya-leány viszonyt, a női közösségek erejét, a női test rehabilitálását (a ser­dülőkor, a női vágy, a menstruáció, a szülés tabu alól felszabadított beszédté­mája), a feltételezett matriarchátus összetett hitéletének mítoszait, a patri­archátus társadalmi rendszerének elem­zését (mintegy szójátékként is, ez a rendszer a pátriárkák idejében szilárdul meg), s felidéz egy fontos nőtörténeti vi­tát is. Vajon csak vesztenek a nők azzal, ha a férfiak elkülönítik őket a család és háztartás női tevékenységeinek fullasztó szobácskájába, más nőkkel összezár­va (szélsőséges esetben: gineceum, há­rem), vagy nyernek is, mivel kialakul egy speciális „női kultúra”, ahol bizton­sággal, úrnőként mozoghatnak?

A kislány Dinát körülvevő család ren­geteg nőtaggal rendelkezik, hiszen az ősapák többnejűek voltak. Rebekka Dina nagyanyja, Lea az anyja, Rachel a nagynénje. A szoros közösségben élő nőkre mind Újholdkor jön rá a „havi baj”, ami az ő világukban egyáltalán nem „baj”. Sőt, büszkeség tárgya, hisz testüket a természet, a teremtés része­ként élik meg, mely havonta megújul. A nők ilyenkor elvonulnak a tábor szélén álló vörös sátorba, amelyet a férfiak nem közelíthetnek meg. A sátor három nap bensőséges ünnepet és pihenést jelent a kemény munkában robotoló nőknek. Ilyenkor szimbolikus három­szögletű süteményeket esznek, mesél­nek, énekelnek, édes bort isznak. A fér­fiak felügyelete alól kikerülve itt adják át a következő nemzedéknek az anyák történeteit. A menstruációs sátor, amit korunk antropológusai nyomán az elkü­lönítés barbár szokásának tartunk, itt, mint a nők spirituális hatalmának jelké­pe jelenik meg, egy olyan korból, mikor a nők még békében éltek a testükkel, s büszkék voltak annak minden megnyil­vánulására. (A regény annyi szülés le­írással van teli, hogy minden nőgyógyá­szati klinikán ajándékba kaphatna egyet a sikeresen vizsgázott szülésznő tanítvány!)

Hozzánk, XXI. századi nőkhöz, akik legfeljebb ha egy sötét nyári éjszakán vesszük észre az Újholdat, szól-e vajon A vörös sátor? „S lám most eljöttök hoz­zám, asszonyok. Talpatok bőre lágy, mint a királynéké, annyi főzőedényetek van, hogy azt sem tudjátok, hova tegyé­tek őket, a gyermekágyban nem lesel­kedik rátok a halál, nyelvetek oly sza­bad. S ím, éheztek az elfelejtett szóra. Szavak után vágyakoztok, hogy megtör­je valami a nagy csendet, ami felzabált engem is, s előttem anyáimat, nagya­nyáimat is,” kezdi el Dina történetét…

Addig is, amíg a magyar közönség nem olvashatja a folytatást, ajánlok két másik könyvet, mely érinti az itt felve­tett kérdéseket:

Szeretettel ajánlott irodalom:

● André Brink (férfi, de mintha Diamant ikertestvére lenne): Homokba írt történet (Budapest, Magvető, 1998) dél-afrikai regény a nagyanyák történe­teiről

● Rosalind Miles (provokatív feminis­ta): Az idő leányai (Budapest, Balassi, 2000) A nők világtörténetének kereté­ben beszél a nagy Istennőről.

Juhász Borbála

*Valójában az egyistenhitből sem lett kiszorít­va a nőiség. Noha Istent se nőnek se férfinak nem tartják, női attribútuma a Sekhina gyak­ran szerepel a kabbalisztikus irodalomban, s a mai modern női rituálékon is gyakran megem­lítik. Ismerete és használata pusztán a társadal­mi viszonyokhoz igazodóan a „király”, „úr” gyakori említése mögött háttérbe került.