A volt szovjet tábornok héberül tanul

Egy lojális állampolgár

A 62 esztendős Vlagyiszlav Mihajlovics Lubanov nyugalmazott szovjet tábornok. Édesapja az ötvenes években honvédelmi miniszterhelyettes volt. Fia egy éve alijázott családjával és Lavira változtatta családnevét. Lubanov tavaly márciusban turistavízummal érkezett Izraelbe zsidó feleségével fiuk meglátogatására, s mivel kiábrándult a Szovjetunióból, ott maradt, és ezen a nyáron telepessé vált a szamariai Arielben, a Jordán folyó megszállt nyugati partján.

Az ifjú Lubanov eleinte nem vonzódott a katonai pályához. Édesapja – aki magasrangú tisztként a radartechnológia szakértője volt – a nácik ellen harcolt, Vlagyiszlav jelentkezett a Moszkvai Művészeti Akadémiára. De azokban az időkben, a Lubanov családban a művészet fényűzésnek számított. Ezért Vlagyiszlav inkább apját követte a szovjet hadseregbe, á moszkvai Zsukov Haditechnikai Akadémia rádiósiskolájának hallgatója lett.

Lubanov harminchat éven keresztül hűen szolgálta a szovjet birodalmat.

Rendjeleit, vállapjait, számos kitüntetését kicsempészte a Szovjetunióból, ugyanígy párttagsági könyvét is (egy éve lépett ki a pártból). Valamelyest bizonyítani akarva vonzódását a művészethez, szovjet lapok számára politikai karikatúrákat készített. Ma már mosolyogva meséli, hogy rajzaiban éhínséget jósolt Nyugat-Európában.

״Más idők voltak azok – teszi hozzá. – Akkoriban a Szovjetunió lojális és engedelmes állampolgára voltam. Jólétben éltem. Apám az elithez tartozott. A moszkvai társadalom krémjével érintkeztünk, fényűző fekete-tengeri nyaralásokon és külföldi utakon vettem részt, hivatali autó járt értünk.” Lubanov a légierőnél dolgozott; az amerikai Patriot típushoz hasonló rakétaelhárító rakéták kifejlesztése terén ért el eredménye­ket. 1970-ben megalapította az Acus Intézetet, amely a szovjetek válasza az amerikai Rand Corporation agytrösztjére. A szovjet hadsereg radarfejlesztési igazgatójaként ment – korengedménnyel – nyugdíjba.

Ma úgy emlékszik: egyre inkább kiábrándult, egyre inkább tudatosultak benne a szovjet rendszer szembeszökő ellentmondásai és önpusztító természete. Két bőrönddel érkezett Izraelbe: az egyikben voltak a ruhái és kitüntetései, a másikban az írógépe és a kéziratai. Öt éve gyűjti az anyagot könyvéhez, amely a szovjet rendszer összeomlásáról, az utolsó évekről szól.

Ma is kötődik volt hazájához és elszomorítja az ottani helyzet. ״Oroszországot ma is hazámnak tekintem. Ott él anyám, és ott van apám sírja is. Az összes barátom otthon maradt.” – mondja. Biztonsági okokból kifolyólag szinte biztos, hogy nem ajánlja fel szolgálatait Izraelnek. De reméli, hogy segítségére lehet a szovjet bevándorlóknak a beilleszkedésben. ״Remélem, hogy találkozhatom Natan Saranszkival és Eduard Kuznyecovval: sokat hallottam róluk otthon és mindig szerettem volna megszorítani e bátor férfiúk kezét.”

A volt tábornok most héberül tanul. Szeretett volt hazája, a Szovjetunió határozottan tiltakozik a megszállt területek, Judea és Szamaria betelepítése ellen. Miért költözik akkor a szamariai Arielbe?

״Először is, most már izraeli állampolgár vagyok. Fiamat és a családját követem. Kibírhatatlan a gondolat is, hogy távol éljek tőlük. Másodszor, bízom országom vezetésében: ha az izraeli kormány elhatározta, hogy zsidókkal telepíti be a megszállt területeket, ki vagyok én, hogy akadékoskodjam.

Daniel Stukalin

The Jerusalem Report

Fordította: Rajki András