A varsói gettó – kör­hintáról nézve

Andrzej Wajda filmet forgat a varsói gettó végnapjairól. A filmben részletesen kíván foglalkozni a lengyel lakosság reakcióival is, akik – a gettó falának túloldaláról – közvetlen szemlélői lehettek a zsidók pusztulásának.

Mivel az SS végső rohama ép­pen 1943 húsvétjára esett, a Lengyelországban ilyen­kor szokásos mulatozások ez alkalommal is zajlottak – egy időben a gettó végnapjaival. így egyebek közt a fal „árja oldalán” körhinta és bohócok szórakoztatták a nagyérdemű közönsé­get, amely a túloldalról világosan hall­hatta a fegyverropogást és a robbanáso­kat. A körhintáról a gettólázadás szá­mos túlélője megemlékezik. A Nobel-díjas Czeslaw Milosz Campo di Fiori címmel verset is irt e döbbenetes erejű jelképről, amelynek vidám muzsikája elnyomja a gettóból áthallatszó segély­kiáltásokat.

A körhinta tabu a mai lengyel köztudat­ban, így Wajda – aki állítólag ezt a jelene­tet is föl akarja használni filmjében – so­kak számára persona non grata lett. Min­denekelőtt a katolikus egyház nézi rossz szemmel az egyébként is nonkonformis­ta hírében álló rendező munkálkodását, hiszen a húsvét szellemiségével nyilván­valóan összeegyeztethetetlen (lenne) a gyilkolás közönyös (vagy éppen kárör­vendő) végigasszisztálása. (Ráadásul a filmben a lengyelek vodkát isznak nagy­pénteken.) Ezért a Varsói Püspökség el­utasította Wajda kérését, hogy filmjének egyes jeleneteit egy katolikus templom­ban fordíthassa le. Wajda filmjei a kato­likus egyház illetékesei szerint túlságo­san „zsidópártiak” – számolt be az ügyről a Gazeta Wyborcza, Lengyelország ve­zető liberális napilapja. Wajda „lengyel­ellenes” – tették hozzá a fent nevezett il­letékesek, ami nem csak önmagában sértő, de a lengyel politikai köznyelvben egyértelműen antiszemita töltete van: ez az epitethon ornans a zsidóknak, első­sorban is az amerikai zsidóknak jár ki. A Gazeta Wyborcza hasábjain maga a fő­szerkesztő, Adam Michnik, a Szolida­ritás szakszervezet egykori harcosa és Lech Walesa elnök hajdan közeli munka­társa készített interjút Wajdával, aki visszavágott az ellene felhozott vádakra. Leplezetlenül bírálta a katolikus egyhá­zat, amelynek tisztségviselőit „valóban bigott és merev antiszemitáknak” nevez­te. „Meghallgatom azokat a bírálóimat, akik készek a párbeszédre, még ha ha­raggal szólnak is. Ók azt szeretnék, ha heroikus képet festenék a nemzetről. De nekem mint művésznek, az a szerepem, hogy az igazságot kutassam. “

Az interjúban Wajda emlékezik arról, hogy a német megszállás évei alatt neki magának sem volt tudomása a holocaust borzalmairól. „Radomban nőttem föl, ka­tonatiszti családban. A zsidóktól való tel­jes izolációban éltünk, nem ismertünk egyetlen zsidót sem.” A radomi gettó fel­számolását Wajda „átaludta”. Akkoriban egy katolikus templomban dolgozott, festéket kevert a freskófestőknek. „Egy nap reggel hétkor, mikor szokás szerint megérkeztem a munkába, a festők azt mondták, hogy nem aludtak egész éjsza­ka. Ekkor kezdték meg a zsidók deportá­lását. Mindez a templom fala mögött tör­tént. Hihetetlen – háromszáz méterre él­tem a borzalmas jelenetektől, és alud­tam, mit sem tudva róluk. Elvitték az em­bereket, és nem vette észre senki. A mai napig is azt kérdezem, hogy volt mindez lehetséges.”

Wajda minden bizonnyal igazat mond. Egy olyan közösségben nőtt föl, amely nem akart tudni a zsidókról, így a kebe­lében felnövő gyerekeknek természetes volt az, hogy a zsidókkal egyáltalán nem érintkeznek. Nem csoda tehát, hogy a deportálásról sem értesült: senki nem volt környezetében, aki erről fennhan­gon szólt volna.