A válasz bizonytalan

A Jerusalem Post 1994. május 21-i számában riportot közölt a prágai Shalom rockzenekarról, melynek nemcsak neve héber, hanem sok daluk témája is zsidó vonatkozású. E cikk fordítása lapunk 17. oldalán olvasható. Gócza Anita megmutatta három ismert rockzenésznek, és véleményüket kérte: elképzelhető-e Magyarországon ilyen zenekar?21-i számában

Müller Péter Sziámi: Előfordulhat, hogy vezetik a slágerlistát, de az is, hogy lelövik őket…

– Mit szólsz a cikkhez? Elképzelhetőnek tartasz valami ha­sonlót Magyarországon?

– Én elképzeltem egy ilyen zenekart. Egy sokáig külföldön élő magyar rockzenész barátommal beszélgettünk arról, hogy mit kéne csinálni. Azt mondtam neki, hogy ami most hátra van a rockzenében, az egy Jew nevű zenekar. Már régen gondolkodom azon, hogy a zsidó hagyomány miéit nem jelent meg eddig a rockzenében. Az etnikai paletta egyébként majdnem teljes. Érdekes például, hogy a fekete kultúra milyen sokat hozzátesz a rockzenéhez.

Ez a zenekar nem egy magyar történet lenne. A rock nemzetközi nyelvén, tehát angolul kellene megcsinálni, és valahol a világban lehet eldurrantani, mert van akkora hord- ereje.

• Magyarország szóba sem jöhet?
• Érdektelen, hogy itt mit jelentene az ügy. Egy zsidó zenekar szempontjából, és most durva leszek, Magyarország nem érdekes ország, vagyis lehet, hogy érdekes, de ne­gatívan. Ha itt elkezd koncertezni egy Jew nevű zenekar, akkor erről pillanatokon belül a leggyengébbek is megtudják, a név azt jelenti, hogy zsidó. Előfordulhat, hogy jövő héten ők vezetik a slágerlistát, de az is lehet, hogy az első koncerten lelövik őket. A zsidókérdéshez a hozzáállás itt annyira esetleges, tájékozatlanságon, előítéleteken és félelmeken alapul, hogy a reakciók teljesen kiszámíthatatlanok. Egyébként a saját reakcióimat se tudom megjósolni. Én ma­gamról sose akartam eldönteni, hogy zsidó vagyok-e vagy sem. Jobban szeretnék egy olyan világot, ahol ez a téma nem merül fel, legalábbis kívülről nem. Ugyanakkor ma ennek a szónak annyi jelentése van, ahány ember kimondja. Néhány évig Zalában éltem, ahol például a „zsidó” azt jelenti, hogy ügyes, ravasz üzletember. Egy ilyen terepen előjönni ezzel a zenekarral az ugyanolyan hülyeség, mint elkezdeni opera­áriákat énekelni a Siketek Intézetében. Vagy annál is rosszabb, mert ott legalább tudod, hogy nem hallják.
• Milyen lenne, miről szólna ez a zenekar?
• Az az igazság, hogy nem mentünk bele nagyon a rész­letekbe… Egy rockzenekar, amelyik zsidó a nevében, a ki­mondott szavaiban, a gesztusaiban és a megjelenésében, még akkor is ha a tagjai esetleg nem mind zsidók. Nem hiszem, hogy szigorúan a zsidó népzenére kellene épülnie a zenei hangzásnak. A témaválasztásnak a magasztostól, a chásziditól, a megaláztatáson át a holocaustig kéne terjednie. Egy zenekar, amely zsidóként jelenik meg a rock világán belül, és nem a világon belül, mert ott megjelenik Izrael, a nagy­mamám és még sok minden.
• A zenekar esetleges megszületése nem döntené el a dilemmát arról, hogy zsidónak tartod-e magad, vagy sem?

Ennél sokkal általánosabb dologról van szó. Én egyál­talán nem akarom eldönteni, hogy mi vagyok és mit akarok, mert azt gondolom, hogy aki tudja, mit akar, az nem fogja megkapni, és aki tudja, hogy mit szeret, az nem fogja felis­merni, amikor találkozik vele. Az öndefiníció vagy a mások meghatározása mindig félelmekből születik, és én félelem nélkül akarok élni. Többnyire akkor szoktam mondani, hogy zsidó vagyok, amikor egy társaságban szidják a zsidókat. Azt még ugyan sose mondtam, hogy nem vagyok zsidó, de a nagyon hivalkodó zsidóság azt váltja ki belőlem, hogy akkor én ez nem szeretnék lenni. Az is kérdés persze, mit jelent az, hogy zsidó. Ha például Singert vagy Malamudot olvasok, akkor örülök, hogy ők zsidó írók, mert akkor én zsidó olvasó vagyok.

Somló Tamás: „Kell egy jó adag bátorság”

• Mit gondolsz a prágai zenekarról, illetve egy hasonló magyarországi együttes esélyeiről?
• Kicsit utópisztikusán hangzik. Ezen a kelet-közép- európai vidéken nem olyan egyszerű zsidónak lenni. Itt a „zsidózás”, a problémák áthárítása egy évszázadokon át beidegződött „népi játék”. Az a baj, hogy ez a betegség nem kezelhető fizikailag, gyógyszerekkel. Egy új generációnak kell felnőnie ahhoz, hogy ez a hozzáállás megváltozzon. Tehát én elképzelhetetlennek tartom, hogy Magyarországon egy rockzenekar héber névvel a zászlóján nagy sikereket arasson, mert erre itt még nincs kiérlelve a talaj. Az emberek­ben sajnos még nem tudatosult, hogy tök mindegy milyen színű valaki, vagy milyen az orra. Az a lényeg, mit tett le az asztalra.

Nálunk a származástól független megméretést és elis­merést még zokon veszik. Ha egész Magyarországban gon­dolkodunk, nem az egyetemi klubok, a tájékozottabb és mo­dernebb gondolkodású fiatalok körében, akkor ez még „forró” téma. De lehet, hogy tévedek… Bár tévednék. Ez az elmúlt négy év nagyon aggódóvá tett. A rendszerváltás előtti Magyarországon „el volt felejtve” ez a témakör. Ugyan néhány ember akkor is megdöbbent azon, hogy én a Locomotív-könyvben mertem beszélni a származásomról. De azokban az időkben nyugodtan lehetett beszélni ezekről a dolgokról, legalábbis én úgy éreztem. Aztán 1989 után ez megváltozott. Én egyébként végig arra gondoltam, hogy mit szólnak ehhez például Skandináviában, ahol ez a téma telje­sen tabu. Azt, aki meg mer pendíteni ilyen húrokat, többé nem tekintik a társadalom részének.

• Mi akkor a járható út, ha egy ilyen „úttörő” próbálkozásnak nem nagy jövőt jósolsz?
• Finoman, diszkréten meg lehet azért szólalni, akár a zenében is. Ennek megvan az az előnye, hogy nem vádolhat­ják az embert provokációval. A hagyományok tiszteletben tartásával az ősök emlékét is őrizzük. Ha ezt egy zenész meg tudja jeleníteni ízlésesen, nem erőlködve, az jó. Ehhez persze kell egy jó adag bátorság.

Mindenesetre nagyon okosan kell ezzel előhozakodni, nem szabad a tűzzel játszani. Nem szabad még csak le­hetőséget sem adni arra, hogy ez támadási felület legyen. Annyi szomorúság, szenvedés van a hátunk mögött, hogy ezt nem érdemes fokozni.

Gerendás Péter: „Megvennék az emberek”

• Mi a véleményed a prágai kísérletről?
• Egy rockzenekar esetében külön válaszható, hogy kinek mi a véleménye mondjuk a zsidókról, illetve, hogy az adott zene mennyire tetszik neki. Vagyis szerintem, ha jó muzsikát játszana ez a banda, akkor annak lehetne sikere, azt „megven­nék” az emberek. Igen, el tudom képzelni, hogy megtörténjen Magyarországon egy ilyen „csoda”.

Az én optimizmusomat igazolja a „Hegedűs a háztetőn” operett színházi feldolgozásának nagy sikere is. Az emberek fogékonyak a jó zenére. Nem hiszem, hogy ne vennének meg egy lemezt pusztán azért, mert az zsidó témájú.

– Van-e valamilyen megosztottság a zenészek között?

Nincs. Soha nem éreztem semmilyen megkülönböztetést egyik oldalról sem. A zenészek toleránsak, a művészet, leg­alábbis szerintem, a toleranciáról szól. Egy művész a lényéből adódóan nyitott az őt körülvevő dolgokra. Magába kell szívnia mindent, hogy aztán majd ebből építkezhessen.

Azt hiszem, hogy ezt a befogadást, vagy hogy divatos szót használjak, konszenzust sikerült megvalósítanom a koncert­jeimen. Azok a fiatalok, akik rendszeresen ott vannak a bulikon, mindannyian „zsidóvá lettek fogadva”. És most mindegy, hogy zsidónak nevezzük ezt az „ideát”, nyulacs­kának, vagy bármi másnak. Arról a szeretetről van szó, amit hívhatunk keresztényinek, de zsidónak is. Az embereknek meg kéne érteniük, hogy a zsidóság nagyon fontos része a keresztény kultúrának, és aki visszautasítja ezeket a gyökere­ket, az az alapjától fosztja meg a házat.

Meghatározó számomra egy egészen friss jeruzsálemi élmény: Mentem fölfelé a Via Dolorosán, azon az úton, ahol Jézus vitte a keresztet, és közben hallottam a müezzin énekét a minaretből és a zsidók imáit a Siratófal felől. Ott értettem meg, hogy több ezer éves háborúság ide vagy oda, ezek a dolgok elválaszthatatlanok egymástól.