A túlélés esélyei
Tábori György: Jubileum című drámája a Radnóti Színpadon
A sírkövek tövében furcsa emberek ülnek. Első pillantásra bábuknak tűnnek, holott mozognak, sóhajtoznak, tesznek-vesznek a színpad – a temető – porában, mégsem lehet pontosan tudni, élnek-e, vagy sem. Egy porcelánbaba-fehérségű kislány, béna térddel, szögletes gesztusokkal. Egy nagyon sovány férfi női parókában, selyem pongyolában, egy másik, fekete kaftánszerű kabátban, kalappal, egy testes, joviális, ondolált úr, egy nő csipkekendőbe burkolózva. Öltözetükből ítélve már ötven éve halottak ők, akik most, a Jubileum tiszteletére, legalábbis lélekben ismét összegyűlnek. De az első néhány perc után rádöbbenünk, hogy az Egyesült Államokban élő, magyar származású Georg Tábori, azaz Tábori György 1943-ban írt darabjának szereplői nem a vészkorszak halottak Túlélők – ha van értelme ennek a szónak. Átvészelték a katasztrófát és belepusztultak az emlékezésbe. A Jubileum Hitler hatalomra jutásának ötvenedik évfordulójára íródott, de ma, tizenegy évvel később, hátborzongató aktualitása nemhogy csökkent volna, de még az azóta eltelt évtized is hozzátette a maga embertelenségét. Tábori tézise a napjainkban egyre tragikusabban növekvő igazságot mutatja fel: a holocaustot nem mint egyszeri tragédiát láttatja, hanem mint jelen idejű korszakot az emberiség kétes dicsfényű történelmében. Auschwitz csak kezdet volt, abban vált láthatóvá Isten és ember íratlan egyezségének felrúgása. Azóta a tragédia visszahúzódott az emberi lelkekbe, ott munkál tovább, ha nem is veszünk tudomást róla. A vége beláthatatlan, elgondolhatatlan. Tabu.
Most, ötven évvel a Kezdet után, itt ülnek ezek az emberek a morális atomrobbanás felhője alatt, egy zsidó temetőben, és az életükről mesélnek.
Szaggatott történetekből áll össze az előadás különös ritmusa, gyakoriak az ismétlődések. Mintha egy ősi szertartás egyre gyorsuló, félelmetesen dobogó tánca folyna a szemünk előtt. A féktelenségbe csapó ritmikusság egyszerre rituális és ösztönös. Általa próbálnak szabadulni a szereplők az emlékek borzasztó nyomásától, míg újra és újra végiggörgetik az életük, a haláluk történetét. De még ez sem hoz nekik megnyugvást. Voltaképpen nem élők, nem is halottak ők: dibukok, a zsidó misztika szerint természetellenes halállal halt lelkek, akik nem tudnak elszabadulni a földtől. Bebújnak a következő generációk testébe, ahogyan bennük is a haláltáborokban pusztultak lelke lakozik. A félbolond kislány szerepében Kerekes Éva olyan kegyetlen, amilyen csak egy ártatlan gyerek tud lenni. Ő teljesíti be legpontosabban a lelkébe égett örökséget, mikor magára nyitja a gázcsapot. A középkorú homoszexuális (Kézdy György csodálatos esendőséggel formálja a figurát) szó szerint közösséget vállal a zsidókkal: körülmetélteti férfiatlan férfiasságát. Egyetlen, lefelé hajló ívbe kanyarodik a Bodnár Erika, Miklósy György és Haumann Péter által mély fájdalommal megrajzolt alakok sorsa is.
De tovább kódolódik a szörnyű tudás a gyilkosokban is, és Tábori – mint szerző és mint rendező egyaránt – ezt a nyílt titkot fogalmazza meg megrázó erővel: ettől lesz az előadás a visszavonhatatlan rettegés élő szertartása. A káini oldalt a darabban a fiatal neonáci fiú, Jürgen képviseli, mint második generáció. Készen kapta a gyilkolás eszméjét, és a morál nélkül maradt világban szabadon garázdálkodik vele. Az őt alakító Széles László minden szót, minden mozdulatot a helyére tesz. Hisztérikus agresszivitása mögött gyáván szorong, vakon tapogatózik az általa keltett félelem sűrűjében. Nem kései hitlerista ő. Sokkal rosszabb: átlagember. Zeneüvöltésbe menekül, mert nem bírja elviselni a belsejében ülő süket csöndet. Rombol és ölne is, mert az „buliiii!” Nekiront a sírköveknek, töri-zúzza őket, és a szürke tömbök hirtelen mintha kőtáblákká válnának, Isten törvényeivé, azokat szaggatná a tehetetlen indulat. A közösség pedig döbbenten ismeri fel a pusztításban saját néma bűnrészességét. Tábori azzal, hogy rendezését szinte észrevétlenül belesimítja a drámai anyagba, mindenfajta teatralitást lehánt az előadásról.
A színház, és benne a tragédiát minden pillanatban elszenvedő ember – legyen az színész vagy közönség – meztelenül maradt. Itt már nincs néző, nem lehet kívülről szemlélődni. A katasztrófa folyamatos, kiszállni belőle nincs mód. Gyilkos van és áldozat, és igenis mindketten egy végzetes szakadás vesztesei.
Götz Eszter
Címkék:1994-02