A tények és a lélek

2007. november / Csáki Márton „…életművének egyfajta állandója a halál (…) A totális rendszerek mély rokonságát egyébként fényesen igazolta a Borisz Davidovics megjelenését követően, felsőbb utasításra ellene indított hadjárat. Plágiummal vádolták, ám a lejárató-kampány valódi, antiszemita mozgatórugóit egyedül ő ismerte fel – gyanúját még közeli barátai is fenntartással fogadták.”

A halála előtti pillanatokban Bruno Schultzról és Danilo Kis  egyik elbeszéléséről készültem mesélni neki.  

Ezt az írást tehát – az utolsót, amit még megmutathattam neki – Anyunak ajánlom.

Palimpszeszt

	Danilo Kis

Elég furcsa, miféle burjánzást idéztek elő Borges szövegei a hatvanas években induló jugoszláv írók prózájában. Említhetnénk persze azt a nyitottságot, az eltérő orientációt – ami sokkal fogékonyabbá tette őket a kortárs nyugati eszmeáramlatokra – a másféle politikai taburendszert, na és Jugoszláviát mint olyat. Mégis, ahogy rátaláltak az argentin mágus írói eljárásra, műveikbe – mintegy kerülő úton – visszalopódzott a misztikum: ez a találkozás egyike azoknak a megfejthetetlen együttállásoknak, melyek oly különössé teszik Mirko Kovac, Filip David, Tisma, Judita Salgo, Pavic, de főleg Danilo Kis írásait. Leginkább már-már profetikus éleslátásuk – Kis kulcsfontosságú kifejezésével élve – lucidus szellemük a megdöbbentő. Alighanem Tolnai Ottó fogalmazta meg a legpontosabban, miben áll e rettenetes varázs: ezek a könyvek a borzalom bibliái, a borzalom nagy filozófiai traktátusai […] olyan művek, amelyek a mindenkori fekete lyuk, az angyal és az állat között ingadozó lény, az ember titkának letéteményesei. Nem csak sejtették, hanem pontosan tudták, mi volt és mi következik. Igaz, a történelem gondoskodott tapasztalataikról: az újvidéki mészárlás idején Danilo Kis apja a befagyott Duna partján állva várt sorára. Vagyis arra, hogy agyonlőjék, majd holttestét a vízbe tuszkolják. Csakhogy a lék – ti. túl sok halott volt – eldugult, így a holttesteket előbb fel kellett darabolni, ami viszont óhatatlanul csökkentette a teljesítményt. A férfi, Kist idézve, ennek a „technikai problémának” köszönhette megmenekülését, de mindezt látta és megőszült bele.

A 44. zsoltárban még naturalista módon írja le ezt a jelenetet, hogy aztán lappangó borzalomként ott kísértsen az apa keresésének szentelt „családi cirkusznak” keresztelt trilógia (Korai bánat; Kert, hamu; Fövenyóra) minden sora mögött. A felidézésnek e későbbi módja és a hozzáfűzött – már idézett – kommentár sok mindent elárul Kis művészi, erkölcsi alapállásáról. Noha saját bevallása szerint az üldöztetés miatt lett íróvá, mindig tartózkodott az önéletrajzi elemek direkt, konkrét leírásától: a sárga csillag felpróbálásának epizódját például, elidegenítve az emléket, anyja varrógépének szövegbe illesztett fényképével helyettesítette, mivel „a szenvedésben van valami visszatetsző”. Ám a szenvedés, jól-rosszul ábrázolva is csak irodalom marad. Kis azonban valami más minőségre törekedett, valamire, ami – nem lemondva a fikcióról és a szépségéről(!) – túllép ezen, méghozzá az élet felé: tanúságtételre. A szemtanú vagy olykor az erkölcsi lény tanúságtételére, aki csak így szolgáltathat igazságot a meggyilkoltaknak és szerezhet bizonyságot létezésükről: vagyis hogy a „formába öntés kegyelmében” részesíti történetüket, megkonstruálja apja figuráját és saját illuzórikus gyermekkorát is. Ahogy az osztrák Karl-Markus Gauss megjegyzi, az erőszak történet nélkül is mindig újjászületik, az áldozatok létezése azonban reménytelenül az elszenvedett erőszak emlékezetére van utalva. Bár elég lenne itt utalni a Fövenyóra utolsó mondataként szolgáló Talmud-idézetre, miszerint jobb az üldözöttek, mint az üldözők között lenni, vagy továbbmenve a főhős E. S. mondatát citálni: hála átélt szenvedéseimnek és tébolyomnak, szebben és gazdagabban éltem, mint ti. Minden bizonnyal ez a – többek között Platóntól is eredeztethető – tudás jelenti műveinek „metafizikai magvát”. Mármint, hogy a szenvedés tapasztalata kegyelem, az emberről – mint állatról és angyalról – való hasonlíthatatlan tudás kapuja.

A világ két arca

Állítólag csak akkor ült neki írni, mikor már elviselhetetlen belső kényszert érzett: tehát „elragadni valamit a semmitől” nem csupán erkölcsi, de egzisztenciális szükségszerűség is. Művészete furcsa kettősségekből táplálkozik, úgymint irónia és pátosz, fikció és dokumentum, fizika és metafizika, érzékenység és kegyetlenség, barokkos mondatok és szigorú sűrítés, ész és szenvedély egyszerre. Csodálata is két irányba, egyfelől a végletes kifinomultság (Nabokov), másfelől a létezés legalsó fokára kényszerített túlélők tanúságtételei (Salamov) felé mutat. Írni annyi, mint kitapogatni azt a pontot, ahol az emberi létezés két aspektusa – a jógi és a komisszár, az Én-Az és Én-Te alapszavakban élő felünk –, teljességként tapasztalható, röviden, ahol élet és irodalom elválaszthatatlanul összeforr. Az írás „csend, amely ismeri a sikolyt”.

És nem utolsó sorban hitvallás, esszékötetének címével szólva Po-etika. Ezért gesztusértékű, mikor a holokauszt feldolgozása után a Borisz Davidovics síremlékében a bolsevizmus áldozatainak adózik. Nemcsak irodalmi téma ez, hanem a totalitarizmus addig megismert változatainak elutasítása; a totalitarizmusé, amely megtagadja az embertől, hogy az a párafelhő, a léleknek nevezett kvintesszencia, amibe belesűrítette múltját, jelenét és jövőjét, a megismerést és sejtelmeket, amibe belegyúrta érzékszerveit, szívét, eszét, tovább élhessen mint megismerés és lényeg. Itt téved Gilles Barbedette, amikor azt állítja, hogy „a nagy értékek porráomlása idején, amikor senki sem kívánja visszaállításukat vagy azt, hogy más, egyetemes értékekkel helyettesítsék őket, a regény eszménye csak a halál gondolata lehet”. Való igaz, Kis életművének egyfajta állandója a halál, ugyanakkor pont az ő példája mutatja, melyik érték nevében születhet újjá az írói elkötelezettség. A totális rendszerek mély rokonságát egyébként fényesen igazolta a Borisz Davidovics megjelenését követően, felsőbb utasításra ellene indított hadjárat. Plágiummal vádolták, ám a lejárató-kampány valódi, antiszemita mozgatórugóit egyedül ő ismerte fel – gyanúját még közeli barátai is fenntartással fogadták. Írói módszertanát az Anatómiai lecke című vitairatban kényszerült védelmezni, mint mondják, de a védekezés nem megfelelő kifejezés. Kiváló alkalom volt ez po-etikai számvetéséhez – nem véletlenül tartotta egyik legfontosabb művének; bár az események kétségtelenül megviselték így nem sokkal később Párizsban telepedett le.

	A Fövenyóra borítója

A Fövenyórát – ezt az egyetlen, valóságos levélen alapuló – „levélregény” még mindezek előtt írta és nagyjából az életmű fordulópontját jelzi: a főhős ismerősei között megemlít bizonyos Karl Steinert, aki a Szovjetunióban tűnt el. Nem másról van szó, mint Karlo Steinerről, aki valóban csaknem húsz évet töltött Szibériában, és akinek könyve – 7000 nap Szibériában – akkora hatással volt Kisre, hogy a Borisz Davidovics egyik fejezetét Steinernek ajánlotta. Vagy mondhatnánk a másik, itt még csak bekezdésnyi terjedelemben felbukkanó témát, a Sion bölcseinek protocolluma kultúrtörténeti krimijét, ami majd a Királyok és bolondok könyve című kései elbeszélésben nyeri el végső formáját. Igen, élet és irodalom: a Fövenyóra francia kiadásának előszavát az a Piotr Rawicz jegyezte, aki a náci haláltáborok túlélőjeként és egyetlen könyve – Az ég vére – megírása után képtelen volt otthonra lelni. „Nagyvárosi nomádként” bolyongott, majd felesége halála után öngyilkos lett – tervétől Kis sem téríthette el, aki Jurij Golec alakjában állított neki emléket.

Egy levél regénye

A Fövenyóra legvalóságosabb fundamentuma mégis az a tízoldalas levél, amit Kis – nem minden irónia nélkül – a több mint háromszáz oldalas könyv tartalmának nevez, és amit Kis Ede alias Eduard Sam, azaz E. S. 1942. áprilisában írt egyik lánytestvérének. Ez a családi perpatvar és a regény többi részének – Vizsgálati eljárás, Tanúkihallgatás, Útirajzok, Egy őrült feljegyzései – kulcsa, nélküle mind az előző fejezetek érthetetlen tévelygésnek tetszenek egy szkizoid elme útvesztőjében. Az újvidéki illetőségű Kis Edét, nyugalmazott vasúti főfelügyelőt, soha meg nem jelenő menetrendek szerzőjét, ezt a félresiklott egzisztenciát – „beteg ember, alkoholista, neuraszténiás, zsidó, egyszóval eszményi irodalmi anyag” írta róla fia –, miután többször kezelték intézetben, nővérei meghívják, hogy pihenésképp töltsön mindegyiküknél egy-egy hetet. Ám amint a Kis-család megérkezik, a vendégszeretet elillan: Ede-Eduard, aki feleségét és gyermekeit is magával hozta, egyre rosszabb állapotba kerül, kölcsönök után futkos, elsikkasztott örökségéért, lecsökkentett nyugdíjáért pöröl – hiába. Hamarosan züllött, kitartott alakként tekintenek rá, lépten-nyomon megalázzák a hol szavakkal, hol késsel vagdalkozó férfit, aki mindeközben kénytelen kiszolgáltatni családját nővérei bosszújának, míg ő korábbi lakhelyei közt ingázva – ezek egyike, baljós előjelként kis híján maga alá temeti – megpróbálja összeszedni ingóságait. Őrültnek tartják, holott őrülete – mert ő már látta, túlélte azt – éppen a tudása: ő az egyetlen, aki tisztában van jövendő sorsukkal, tehát azzal, hogy az egész kicsinyes családi gyűlölködés, addigi élete, még maradék önbecsülését – amit akkor vesztett el, mikor egy keretlegény széttörte szemüvegét és fogsorát – menteni hivatott levele is, hiúság csupán. Az volt: mindannyian Auschwitzban végezték.

Egyedül abban bízik, hogy írása, akár egy palackposta, egyszer majd fia kezébe kerül, de ezt a fiktív reményt a fiútól kapja, aki elkeseredetten küzd valamilyen – bármilyen – időn túli kapcsolatért az apával. A látszat és valóság viszonyáról szóló bevezetésként is olvasható Prológusban találkozunk a Rubin-ábrával, ami első blikkre egy vázát vagy fövenyórát mutat, jobban megnézve azonban két, egymással szembeforduló arcot láthatunk. Kiváló Kis-monográfiájában Radics Viktória rámutat: ez a rajz nemcsak E. S. megbomlott tudatának – vagy a fent említett két arcnak –, de apa és fiú közeledésének szimbólumaként is értelmezhető. Az új regény jegyeit magán viselő mű legnagyobb része kihallgatásokból áll: hol E. S.-t faggatják, hol valakit, aki alapos ismeretekkel rendelkezik róla. „Minden fontos” – mondja a kérdező, aki az első esetben E. S. meghasadt tudatának másik fele, a másodikban talán csak egy hang, aki a szerzőt próbálja rábírni a minél nagyobb pontosságra. Mert valóban elengedhetetlen akár a legkisebb részlet is, ha E. S. számot akar vetni életével, illetve ha a szerző formát és tartalmat akar adni neki. Össze kell gyűjtenie mindazt, ami egy emberi lényt tesz, és elő is kerül itt a levélírás minden előzménye, körülménye, E. S. álmai, ábrándjai, mániái, legvadabb asszociációi. Olykor csak egy embert látunk – ekkor feltehetően E. S. ír-beszél legfájóbb élményeiről egyes szám harmadik személyben. Tények, fikciók és az erőfeszítés, hogy a valóságos levél hitelessé váljék. Szívesen él kedvenc fogásával, a felsorolással, ami Borges kínai enciklopédiájához hasonlóan – mely szerint vannak a Császár birtokát képező állatok, a mesebeliek, a finom teveszőr ecsettel festettek és azok, melyek messziről legyeknek látszanak stb. – „misztikus asztrológia […] az írott szó és a logosz diadala a véletlenek és a sors sötétségén”. Új rendbe szervezi a valóságot, sosem volt szellemi teret teremt. Ám a tények nem lehetnek elégségesek – de talán éppen ennek, az elkerülhetetlen kudarc tudatának és annak, hogy mindennek ellenére mégis ír, ennek köszönhető a misztikum, ami nem a tények ellenében, nem azok réseiben, hanem egyenesen belőlük születik.

Végtisztesség

A személyiség megsemmisítésére törő hatalom, amely a „létezés azon piciny kristályszemcséin” tapos, melyek egy emberi lényből maradnak, és ott peregnek az örökkévalóságnak nevezett fövenyórában, groteszk módon őt is utolérte: a magyar-zsidó apától és szerb anyától született, kényszerből megkeresztelt és elüldözött, magát az „utolsó jugoszláv írónak” tartó szerzőt állami pompával, a szerb nemzet nagyjaként, pravoszláv szertartás szerint temették. Holott nem akart visszatérni: az utóbbi években Párizsban, a X. arrondissement-ben élek, s nem szenvedek a honvágytól: napsütéses hajnalokon éppúgy madárdal ébreszt, mint otthon a Vozdovacon; a nyitott erkélyajtón át hallom az egymást szólongató, anyjapicsázó szerbeket; pirkadatkor pedig, mikor az autójukat berregtetik, a kazettás rádiókból  csak úgy harsog a harmonikaszó. Egy pillanatra nem is tudom, hol vagyok. Ki mondja ezeket a szavakat? Danilo Kis vagy a Jurij Golec elbeszélője? Élet ez, vagy irodalom?

Danilo Kis: Fövenyóra. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2007, 350 oldal, 1800 Ft