A szőnyeg alá söpörték a zsidók kárpótlási ügyét

A magyarországi zsidók kárpótlásának ügye immár 43 éve húzódik. A lágerekbe, munkatáborokba elhurcoltakat, a munkaszolgálatosokat nem kárpótolták szenvedéseikért. A közülük még életben levők és hozzátartozóik joggal türelmetlenek és sértettek, hiszen elvárhatták volna, hogy a rendszerváltás után elégtételt kapjanak. Erről beszélgettem Schwarz István Mihállyal, a Munkaszolgálatosok Országos Egyesületének ügyvezető elnökhelyettesével.

– Kedves Schwarz úr! Ön, mint a MUSZOE egyik vezetője és mint volt munkaszolgálatos, hogyan látja a zsidók kárpótlásának ügyét? Mi a véleménye arról, hogy a kormány új kárpótlási törvényt kíván hozni?

– Erre nincs szükség, mert már van ilyen. A koalíciós kormány 1946. évi 25. törvénycikke intézkedik erről. Ezt az elgondolást tükrözte a párizsi békeszerződés szelleme és szövege is, amikor annak VI. része 26. cikkelyének 94-es pontjában, illetőleg 27. cikkelyének első és második pontjában Magyarország konkrét kötelezettséget vállalt a magyar zsidóságot ért jogsérelmek rendezésére.

– De az 1947-es párizsi békeszerződés 30. § 4. pontjában kimondja, hogy a magyar kormány a maga és állampolgárai nevében lemondott a Német Szövetségi Köztársasággal szembeni minden követeléséről. Volt-e joga erre a magyar kormánynak?

-Nem. Annál is kevésbé mondhat le a kárpótlásról, mert ez a 30. § és az ezt megelőző 26. § 94. pontja kimondja, hogy 1938 és 1945 között a magyar zsidóság ellenségként kezeltetett, tehát nem számított ma- gyár állampolgárnak. Még ugyanebben az évben a magyar nemzetgyűlés által alkotott 1947. évi 18. törvénycikk ezt a kérdést erkölcsi-anyagi vonatkozásban is rendezte. Tehát erre jogszabály van.

– Következésképpen a magyar kormányok, ha akarták volna, kártalaníthatták volna a zsidókat, hiszen törvény volt rá?

– Igen. Csakhogy minden eddigi kormány a szőnyeg alá söpörte a zsidók kárpótlását. A kérdés generális rendezése a Kádár-rendszer idején sem történt meg. Voltak ugyan gesztusszerű megnyilvánulások, de a kárpótlás elmaradt. Erkölcsi rehabilitációk voltak.

– Kinek kellett volna a német kormánynál eljárnia ebben az ügyben?

– A külügyminisztériumnak, de mindeddig nem tette meg. Birtokomban van a külügyminisztérium állásfoglalása. Még gondolkodnak, jogi megfontolás tárgyává teszik az ügyet, hogy az Egyesült Nemzetek állampolgárainak tekinthetők-e az üldözött, elhurcolt zsidók és így tovább. Magyarán: a külügyminisztérium egyelőre „gondolkodik”, amíg a kárvallott zsidók vagy kivándorol­nak az országból, vagy jobblétre szenderülnek. Attól félek, ez a kérdés soha nem lesz rendezve, csak rongáljuk egymás idegzetét. Azonkívül szeretném azt is leszögezni, hogy az eddigi kárpótlás kevés. Az ötszáz forintos nyugdíj-kiegészítés nem jelenthet végleges megoldást.

– Hány magyarországi zsidót érint a kárpótlás?

– Hatszázezer zsidót hurcoltak el Magyarországról. Ma körülbelül nyolcvanezer zsidó él itt. Százezer sértett jogosult a kárpótlásra.

– Milyen kárpótlás lenne igazságos? És milyen összegre számítanak?

– Nemcsak pénzre gondolunk. Vissza kell adni a magyar telekkönyvekben nyilvántartott zsidó ingatlanvagyont, a körülbelül negyedmillió bérházat, vidéki családi házat. Vissza kell adni a zsidó felekezeti intézményeket a templomoktól az iskolákig. Ez a magyar állam kötelessége.

(Udvarhelyi)