A SZOMBAT az antiszemitákért

Az Úton című debreceni időszaki lapban és más sajtóorgánumokban napvilágot látott különféle antiszemita írások alapján úgy látjuk, hogy szerzőik és a hozzájuk hasonlóan gondolkodók hasznát vehetnék néhány új érvnek, a történettudomány egy-két nemrég tett felfedezésének. Hisszük, hogy hazafias kötelességünknek teszünk eleget, amikor lapunkban sorozatot indítunk annak újszerű megvilágítására, hogyan ármánykodtak a zsidók a magyar történelem ezer éve alatt.

E hézagpótló írások szerzője jeles polihisztor, aki azonban nem kívánja fölfedni kilétét, nehogy magára vonja a zsidók bosszúját. Cikkeit ezért csak mint szerkesztőségünk Házi Antiszemitája (H. A.) jegyzi. (Mint köztudott, minden antiszemitának megvan a maga házi zsidaja, akit szeret vagy legalábbis becsül, és akin demonstrálhatja, hogy galád rágalom az, miszerint ő minden zsidót gyűlölne. A tárgyilagos, felvilágosult antiszemita igenis elismeri, hogy létezik egy rendes zsidó, ő nem is ezt utálja, csak az összes többit. Mármost az egyenjogúság megköveteli, hogy nekünk meg házi antiszemitánk legyen, akit kedvelhetünk és becsülhetünk, és aki által meggyőzhetjük a közvéleményt, hogy nem is vagyunk mi annyira érzékenyek és a rideg tények előtt mi is meghajolunk. Persze, tudjuk, lesznek olyan antiszemiták, akik szerint a mi Házi Antiszemitánk is zsidó, másrészt akadnak talán olyan zsidók is, akik bennünket tartanák antiszemitáknak. De mit tehetünk?)

Következzék hát a sorozat első része:

A zsidók csaknem megakadályozták a honfoglalást

A Magyar Nemzeti Bank irattárában nemrég bukkantak rá arra az ősrégi, még a IX. századból származó okmányra, mely az Árpád és Szvatopluk között létrejött nevezetes aranyügyletről készült. A rovásírásos szöveg megerősíti a szájhagyomány útján mindazóta fennmaradt elbeszélést, miszerint a magyar vezér egy zacskó aranyat küldött a morva fejedelemnek, és ezért cserébe (rendkívül jutányosan) mindössze egy marék földet, egy nyaláb füvet meg egy kulacs vizet kért. Az üzlet, mely meggyőzően cáfolja azt a zsidó beállítást, mintha a magyaroknak sosem lett volna magukhoz való eszük és pénzügyi dolgokban mindig a mózeshitűekre szorultak volna, mondom, az üzlet létre is jött.

A hagyomány megőrizte elbeszélés mindazonáltal arról tudósít, hogy Szvatopluk ezek után mégis módfölött zokon vette, hogy a magyarok elfoglalták országa földjeit, legelőit és birtokukba vették vizeit, amelyekre pedig a két tanú által is ellenjegyzett üzleti megállapodás értelmében föltétlenül joguk volt.

A történészek évszázadokig értetlenül álltak e tény előtt, és nem fért a fejükbe, miképp volt lehetséges, hogy egy árja uralkodó ne tartson tiszteletben egy ilyen abszolút jogszerű egyezséget. A talány most megoldódott. Zsidó kéz volt a dologban.

Szovjet kutatók Kárpátalján végzett ásatásaik során zsinórral összehúzható szájú bársonyzacskót találtak, melyen a tüzetesebb vizsgálat arannyal kivarratt – bár megkopott – héber betűket azonosított. Minthogy a héberben a betűknek számi jelentésük is van, a KGB bizalmas adattára segítségével viszonylag könnyen megállapították, Jochanán Munkács környéki zsidó személyi száma volt kihímezve. Ez a vándorkereskedő a IX. században élt, és amilyen hihetetlenül ravasz volt, már akkor igyekezett bevágódni a KGB-nél. Ez az oka, hogy a bársonytüszőben sem az aranyat, sem Szvatopluk nyugtáját nem sikerült fellelni, mindössze néhány zsírfoltból indulhatott ki a vizsgálat.

Hogy a lényegre szorítkozzam, kiderült, hogy a magyar és a morva nagyúr között közvetítőként eljáró Chájim ben Jochanán az aranyat elsikkasztotta, és helyette libazsírt vitt Szvatopluknak, aki úgy találta, hogy a nála addig használatos marhafaggyúhoz képest ez nagyon jó, és megéri azt a kis földet, füvet, vizet.

Az országot ezek után persze a Chájim hitsorsosai vették birtokukba, és amikor Árpád vezér előőrsei megérkeztek a Vereckei-szorosba, meglepetve tapasztalták, hogy sorompó állja útjukat. Ezekről a fejlemenyekről azonban már nem a Nemzeti Bank, nem is a moszkvai KGB archívumai szolgálnak adalékkal, hanem egészen más források.

Belőlük merített dr. Zinner Tibor, a Belügyminisztérium házi történésze (majdnem azt írtam, hogy házi zsidaja), aki a legbizalmasabb lehallgatási jegyzőkönyvek áttanulmányozása után a következőket mondotta el:

Árpádéknak már az is gyanús volt, hogy a sorompó rúdja ott a hegyszorosban nem balról jobbra, hanem héber módon jobbról balra nyílt. A sorompó mögött álló őrök útlevelet vagy igazolványt követeltek Árpádtól, és amikor ezt kezükbe kapták, tovább akadékoskodtak:

– Árpád… Miféle Árpád? Vezetékneve nincs?

A magyarok egy pillanatra zavarba jöttek, hiszen nem mondhatták, hogy Árpád-házi Árpád, utóvégre e családnév használatát csak később engedélyezte a BM. Ekkor előrefurakodott a vezér kíséretéből egy kazár törzsbeli ember, és odaszólt az őrnek:

– Oszlopos Árpád!

– Hogy-hogy? – értetlenkedett az.

– Hát nem tudja, maga ámhórec! Az az Árpád, akinek a szobra ott áll a Hősök terén a nagy oszlop alatt. Nem messze a Király utca végétől. Kapcsol már?

– Vagy úgy – szólt erre az őr, megnyitva a sorompót.

Ha ezek a kazárok ott nem lettek volna Árpád hadában, ki tudja, hogyan történt volna meg a honfoglalás. Ezek zsidó hitűek voltak, habár nem szemita eredetűek. Ha ők szót nem tudtak volna érteni a sorompó túloldalán levő zsidókkal. Árpádnak muszáj lett volna kardot rántani. Akikor aztán egész népével együtt menthetetlenül antiszemita hírébe keveredett volna, és most jól nézne ki Magyarország.

H. A.