„A szívemben élő halottakért kell élnem”

Simon Wiesenthalnak fenti szavaiban tömören kifejezésre jut élete krédója. Lehet, ha másvalakinek a szájából hallanám, érzelgősnek tartanám. De ő, noha érzelmességtől sem mentes, csupa realitás. A világ közvéleményét felrázó, Galíciából, egy elmaradt, egykori gettóvárósból származó zsidó egyidejűleg a szó legnemesebb értelmében világpolgár. Vannak, akik áhítattal ejtik ki nevét, mások viszont időzített bombát helyeznek lakása elé.

Egy élő legenda szentélyében vagyok. Intézményének hivatalos neve: A Nácirezsim Zsidó Üldözöttei Szövetségének Dokumentációs Központja. Amerre csak nézek, a falakról nemzetközi hírű tudós társaságok plakettjei, köszönetnyilvánítások, nagynevű egyetemek díszdoktori diplomái tekintenek le rám. A világ közvéleménye főhajtással adózik az előtt az ember előtt, aki ma, nyolcvanon túl is emberfeletti erővel küzd millió és millió áldozat emlékének ébren tartásáért, egy letűnt, gyilkos rendszer kiszolgálóinak felelősségre vonásáért. Olyan fitten fogad, hogy már találkozásunk első pillanatában ámulatba ejt.

Alighogy helyet foglaltam, titkárnője behozza Wiesenthal napi postáját. Majd félszáz levél. A világ minden tájáról írnak neki. Informálják, tanácsot kérnek, vagy csupán kiöntik a szívüket. Ki az USA-ból, ki Izraelből, ki Lengyelországból jelentkezik, de még Új-Zélandban is akad hűséges levelezője. Az emberek drukkolnak Wiesenthalnak, ha kell, segítik. Újabban megszaporodtak a szovjet levélírók. Sokáig hallgattak. Hogy miért, nem szorul magyarázatra.

-Van-e a mai postájában levél Magyarországról?

• Bevallom, zavarban vagyok. Pécsről érkezett két levél, a fordító révén szereztem tudomást tartal­mukról. Nem ezt vártam onnan. Az egyik arra hívja fel a figyelmem, többet foglalkozzam az 1945 után hatalomra jutott vezetők önkényuralmával. A másikon még kevésbé tudok eligazodni. Egy auschwitzi orvosnőről szól, aki kíméletlenül gyilkolta a foglyokat, most pedig a levélíró személyi jogaiba tapos bele – ha minden igaz -, még a tulajdonára is kivetette a hálóját. Nagyon zavaros írás.
• És a korábbi levelek?
• Volt munkaszolgálatosok, koncentrációs táborok egykori foglyai nem kevés panasszal fordultak hozzám, de Magyarországról nem tolonganak a levélírók. Én ezt azzal magyarázom, hogy sokáig éltek egy olyan társadalmi rendszerben, amely leseperte az asztalról a holocaust problémát, az abból származó milliónyi sebbel együtt. Ma más a helyzet. Hol mert volna régen a keleti tömb valamely országa filmet vetíteni egy Wiesenthalról, a tevékenységünkről? Nagyot változott arrafelé a világ. De sajnálatos jelenségek is felbukkantak, s ezeket sem hallgathatom el. Az antiszemitizmus újjáéledésére gondolok. Nem elszigetelt jelenség. A politikusok pedig ahelyett, hogy gerincesen elhatárolnák magukat az ilyen jelenségektől, mérlegelik, hány szavazatot veszítenek vele a választók körében. Név szerint is kipellengérezhetném őket, de minek, maguk jobban ismerik ezeket az urakat.
• Remélem, másfajta magyar ismerősei is akadnak. Beszéljünk inkább róluk. Azokra célzok, akik segítették munkájában.
• Nézze, úgy alakultak a dolgok, hogy keveset jártam az Önök országában. Mindössze háromszor. Többnyire egy-két napot töltöttem ott. Ez kevés a kapcsolatteremtésre. Régebben pedig persona non grata voltam. Még a könyveimet se nézték jó szemmel Magyarország akkori urai. De mindig akadtak olyan emberek, akik kockázatot vállalva tartották a barátságot velem. Ilyen volt Lévai Jenő történész, akinek köszönhetem, hogy értékes információkhoz jutottam Wallenberg hollétére vonatkozóan. Arra hamarosan rájöttem, a szovjet dokumentumoknak nem lehet hitelt adni. Kínkeservesen kiderítettem, hogy Wallenberg 1947-ben nem halt meg Ljubjankán. Ma már ez köztudott. Értékes segítséget kaptam a szegedi Schwarcz Magdától a Finta-ügyben. Finta, ez a volt közönséges csendőr Abromeittel, Eichmann emberével paktált le. Hanem mit tapasztalunk: manapság a volt kommunista országokban a háborús bűnösök szabadságharcosoknak tüntetik fel magukat, akik igazságtalanul szenvedtek. A pápai gettóba zárt emberek, akik túlélték a holocaustot, nyilván más véleménnyel vannak Kecskésről, aki kegyetlenkedett a zsidókkal, majd ártatlan báránynak adta ki magát. És hány ilyen Kecskési van?

Szomszédaink

• Pásztázzuk végig a szomszédainkat is!
• Jó, hogy említi, legalább elmondok egy szlovákiai esetet. Mikulas Polhoráról van szó, aki a novakyi koncentrációs tábor parancsnoka volt. Jelenleg Innsbruckban él. Az osztrák hatóságoknál sehogy sem tudtuk elérni, hogy bíróság elé állítsák. Pedig házkutatás során a többi között negyvenkilenc értékes órát találtak a lakásán, mind zsidó vagyon. Ma már csak két élő tanúja van mindannak, amit elkövetett, az egyik Vancouverben, a másik Pozsonyban él. De ennél különb esetet is tudok prezentálni. König pere, aki Auschwitzban megszámlálhatatlan gaztettet követett el, nem kevesebb, mint 44 hónapig tartott. Roppant nehézkesek igazságügyi szerveink, mikor nácikat kell felelősségre vonni.
• Hosszú éveken át azt próbálták velünk elhitetni, hogy a nácik Nyugaton bújnak meg, Keleten pedig a bűnösök már réges-régen elnyerték méltó büntetésüket.
• Ezt meg kell cáfolnom. Hadd mondjak el egy nemrég feltárt bűnügyet. Gerhard Thielét, aki a háború utolsó napjaiban nem sokat töprengett, hogy intézze el a rábízott, még életben maradt foglyokat. Bezáratta őket egy fabarakkba, és rájuk gyújtotta az épületet. 1016 fogoly veszett oda. A STASI, a volt keletnémet politikai rendőrség felkutatta Thielét, de bűnei felett szemet hunyva, kényszerítette, hogy besúgójuk legyen. Nem egy ilyen eset szárad a lelkükön.
• Mi a helyzet ma a volt keleti tömb országaiban a háborús bűnösök tekintetében?
• Ukrajna, Litvánia van terítéken. Máris felemeltük szavunkat, amiért az alighogy függetlenné vált litván kormány válogatás nélkül mintegy 1200 elítéltet rehabilitált. Európa-szerte terjesztettek aktivistáink egy fotót, amelyen egy SS büszkén tekint le áldozataira, kettő már kötélen lóg, a harmadik élettelenül fekszik a lábánál. S mi tűnt ki? Hogy ez a hős SS a buchenwaldi koncentrációs tábor egykori pribékje. Neve: Roscher. De ha rá kerül a sor, ő is ártatlannak vallja magát.
• Ha már ezt a bűntényt felhozta, hadd kérdezzek rá: hogyan tekint a megbocsátásra? Hiszen önnek nem egy és nem két háborús bűnös, többszörös gyilkos aktája ment és megy keresztül a kezén. Mélységesen megdöbbentette az olvasót, amit Braunstein Herminéről, a birkenaui hóhérról írt a könyvében.

A bocsánatért esedező hóhér

–Nincsenek rá megfelelő szavak. Braunstein a siralomházban megbocsátásért esedezett egy ugyancsak halálra ítélt lengyel fogolynőnek, aki ártatlan volt, és a náci kínzás minden poklát végigélte. A lengyel fogolynő megbocsátott a birkenaui hóhérnak. De én azt vallom, egy zsidó csak annak bocsáthat meg, aki személy szerint vele szemben követett el valamilyen aljasságot, de a másik, pláne mások, százak, ezrek nevében erre nincs joga. Egyébként erről a kérdésről, mármint a megbocsátásról szóló könyvemben sokat foglalkozom a problémával. Itt talán helyénvaló volna megemlíteni Hudal atyát, aki Olaszországban a megbocsátás ürügye alatt egész hálózatot épített ki a náci bűnösök menekítésére. Ez már közönséges cinkosság!

• Mi a véleménye arról, hogy a náci háborús bűnösök feleségei, családtagjai mindent elnéztek, mindent vállaltak hozzátartozójukért?
• Úgy tettek, mintha semmiről sem lett volna tudomásuk. De például Stanglné, akinek férje a treblinkai tábor parancsnoka volt, ott élt a táborban a férje mellett, közvetlen közelében játszódtak le a dolgok, hiába is dugta volna be a fülét, hunyta volna be a szemét, nincs olyan fal, amelyen át ne hatolna százezrek szenvedése, kínja. Vagy Stanglé nem látta, hogy férje olyan korbáccsal jár-kel a táborban, amelynek fogantyúja az agyonvert, elgázosított zsidók aranyfogaiból készült? Egyetlen kivétel Mengeléné volt, aki nem lakott a férjével a táborban, s mikor a háború után tudomására jutott, hány embert küldött a férje a gázkamrába, azonnal beadta a válópert. De ez, ismétlem, ritkaságszámba ment.
• Mengeléről lévén szó, min múlott, hogy ő elkerülte az igazságszolgáltatást? Gondolom, sokért nem adták volna, ha elkapják.
• Nézze, a kutatások rengeteg pénzt emésztenek fel. Van fogalma, mibe kerül egyetlen embert Dél-Amerikába küldeni, márpedig köztudott, hogy a náci gyilkosok ott bújtak meg. És ki garantálja, hogy egy ilyen út máris eredménnyel jár? Mengele esetében is sokkal többet tehettünk volna, de nem volt pénzünk. A Zsidó Világszövetség egy centet sem adott nekünk. Kinyitják a bukszájukat – mondották -, de ők szabják meg: ezt az SS-t bíróság elé lehet állítani, amaz pedig tabu. Érthető okokból ebbe nem mentem bele. Mindvégig független voltam, és az is maradok. Inkább vállalom az anyagi küszködést, bár meg kell mondjam, az Eichmann-per után megváltozott a helyzet. Azóta más szemmel tekint a világ a mi dokumentációs központunkra. Anyagi gondjaink sokat enyhültek. De az elvesztegetett időt már semmilyen pénz nem hozza be. Lassan kihalnak a dél-amerikai farmjaikon bujdosó gyilkosok. Némelyik nem bírta cérnával, inkább az önkéntes halált választotta. Nem mondanám, hogy ez nekünk különös örömöt szerzett volna.
• Majd fél évszázada folytatja a bűnösök felkutatását, az igazságszolgáltatás kezére juttatását. Mélységesen elítéli a bosszút, az egyéni leszámolást. Megbánt-e valamit? Mi az, amit ma másképpen csinálna, ha választás előtt állna?
• Nincs megbánnivalóm. Ma is ezt az utat járnám. Mit tagadjam, sok kudarc is ért. Itt van például Brunner esete. Eichmann jobbkeze jelenleg Szíriában élvezi házigazdái vendégszeretetét. Nagy megbecsülésben van ott része. Mi minden követ megmozgattunk, hogy rács mögött tudjuk ezt a fenevadat. De Asszad, Szíria teljhatalmú ura hallani sem akar kiadatásáról.
• Ön itt él Ausztriában, itt műkődik az Ön dokumentációs központja. Milyen szemmel nézik ezt az osztrákok? Egyáltalán, milyen érzés ma ebben az országban zsidónak lenni?

Aki elolvassa legutóbbi könyvemet, kimerítő választ kap ezekre a kérdésekre. Azt mondják egyesek, túl sötétre sikeredett a kép, amit Ausztriáról festek a könyvemben. Nézze, én arra törekedtem, hogy se rózsaszínűre, se sötétre ne fessem azt az országot, amelynek utcaköveit rovom, hanem olyannak, amilyen valójában. Abból kell kiindulnunk, hogy itt az antiszemitizmusnak mélyebbek a gyökerei, bármily hihetetlen is, mint Németországban. Ha csak egy tényt ragadok ki, máris világos a kép: Eichmann stábjának hetven százaléka osztrák volt. És nemigen szólal meg az osztrákok lelkiismerete. Egyik-másik náciperben hozott fel- mentő ítéletet üdvrivalgás fogadja. Jócskán felkavarta a kedélyeket a Waldheim-ügy. Még szerencse, hogy van egy olyan kancellárunk, mint Vranitzky, akinek legutóbbi idevonatkozó nyilatkozata döntő fordulatot hozhat. Merem remélni, mikor a Bécsi Egyetem díszdoktorrá avatott, ez nemcsak a személyemnek szólt, hanem bizonyos tendenciát is jelez. Ez feltétlen pozitívum. De szolgálhatok nem egy kirívó negatív példával is. Az Osztrák Szabadság Párt vezetője kijelentette, kemencéket építenek, de önnek, Wiesenthal úr, megkülönböztetettet. Visszatérve a kérdésére, hogy milyen egy zsidó közérzete itt és most, azt felelem: nem a legjobb.

• Hogy viszonylik az új nemzedék apáik és nagyapáik múltjához?
• Javarésze másképpen gondolkodik, mint ahogy azt feltételeznénk. Sokszor felkeresnek és kérve kémek, mondjam el, mit követett el az apjuk, mivel ők hallgatnak, nem merik felfedni magukat. Túl sok van a rovásukon. Nem könnyű megválaszolni a fiataloknak. Tanácsot adni. Némelyik alig múlt 14 éves. De az igazságot, bármily keserű is legyen az, nincs jogom eltitkolni. Megesik, a fiatalok készek nagyszüleik bűneiért vezekelni is.

A félelem nélküli szabadság díja

• Mivel foglalkozik most az Önök központja?
• Meglehetősen sokrétű a tevékenységünk. Hangsúlyozni szeretném, figyelmünk középpontjában most is a haláltáborok, gettók túlélői állnak. Keressük, kutatjuk őket a világ minden táján, morzsánként szedjük össze információinkat. Egy példa a sok közül: bulletinünkön keresztül hírül adtuk, hogy Radzihov nyugat-ukrajnai városkában a háború előtt 2000 zsidó lakost élt. A nácik mind megölték őket. Hat ukrán rendőrt azonosítottunk, akik részt vettek legyilkolásukban, kettő Kanadában él. Ha van e városkából túlélő, kérjük, adjon életjelt magáról.

– Milyen adatokkal tud szolgálni Jugoszláviáról, Romániáról?

– Az utóbbi időben aktivizálódtak Romániában a Vasgárda tagjai. Szorosabbá fűzik kapcsolatukat a külföldön élő vasgárdistákkal. Mi pedig, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, egy listát köröztetünk a Vasgárda külföldön élő tagjairól. Jugoszláviával kapcsolatos egyik legutóbbi tiltakozásunk: Zágrábban A fasizmus áldozatai teret a Horvát vezetők terére keresztelték át. Ez már több a soknál. Különben Jugoszláviában a régi rezsim nem nagy hajlandóságot mutatott a velünk való együttműködésre.

– Önök elvállalták a cigányok érdekképviseletét is?

– Ha hozzánk fordulnak a holocausttal kapcsolatos ügyekben, nem zárkózunk el. Legutóbb fel kellett szólalnunk, amiért bizonyos hivatalok, személyek eltüntették a német cigányok deportálására vonatkozó okiratokat.

– A családjáról nem ejtett egy szót sem. Tudtommal ezekben a napokban ünnepelték feleségével házasságuk 55. évfordulóját.

– Mit tagadjam, a feleségemnek nem volt könnyű élete mellettem. A múltról nem is szólva. Állandó félelemben kellett, és kell ma is élnie. Három szép unokám van, lányom és családja Izraelben él, jó körülmények között.

A sajtóból értesült a világ, hogy hárman kapták meg a félelem nélküli szabadság nemzetközi díját: Tőkés László, Václav Havel és Simon Wiesenthal. A díj átadásánál jelen volt Vranitzky kancellár, s a holland királynő.

Ezzel zárnám az interjút, de nem vagyok elégedett. Ez az ember még oly sokat tudna mondani, de már így is szemmel láthatóan kifárasztottam. Óvnunk, kímélnünk kell e 80 éves férfit. Wiesenthal-ja csak egy van a zsidóságnak. S ő nemcsak a zsidóságé. Az egész emberiségé.

Kroó László