A száműzött nyelve

(Kertész Imre: Valaki más. Magvető, 139 oldal, 890 forint.

A száműzött nyelv. Magvető 297 oldal. 890 forint)

A Kertész Imre életműsorozatban megjelent két könyv a rendszerváltást követő, kilencvenes évek krónikája. Amíg A száműzött nyelv, beszédek, elő­adások, esszék gyűjteménye, a Valaki más naplójellegű, személyes vallomás, a „Változás krónikája”, az idegenségben, a hazátlanságban otthonra találá­sé. „Más dolog hazátlannak lenni itt­hon, mint idegenben, ahol a hazátlanságunkban otthonra találhatunk.” – áll­apítja meg, majd másutt: „Úgy érkez­tem Bécsbe, mintha az életem elől me­nekülnék, és úgy fordítom Wittgensteint, mintha a feladataim elől menekül­nék” (Majakovszkij öngyilkos lett, én fordítok” – mondta Paszternak.) Elége­dett, végre kényelmesen élhet. „Mindig is így szerettem volna élni: egy bérelt, kellemes lakásban (ami nem az enyém), barátságos bútorok közt (me­lyek nem az enyémek), hazátlanul, füg­getlenül, téve, amit tennem adatik.” Kertész a mai magyarok között a ritka européer (ahogy a maga idejében Márai vagy Cs. Szabó volt az); elsősorban német nyelvterületen mozog otthono­san, németből fordít. Imád utazni, tu­lajdonképpen csak ezt szereti: „Úton, azaz sehol se lenni.” Amikor az ország­ból kifelé átlépi a határt, ujjong: a szülőföldtől távol nagyobb az inkognitó, garantált a személyes szabadság. Nem tud betelni örömével, hogy félévszá­zadnyi rabság után bármikor vonatra szállhat, idegen városokban metrózhat, Budapestről müncheni randevút be­szélhet meg. Ezekben az években be­utazza fél Európát mint meghívott elő­adó, és mint a párjával idilli tájakban gyönyörű pillanatokat megélő turista. Valóságos és szellemi utazás is ez: kon­ferenciákon vesz részt, olvas, zenét hallgat, megfigyel, gondolkodik, emlé­kezik, nosztalgiázik. Változik a világ, körülötte is, benne is. A rendszerváltás utáni évek szélsőjobboldali megnyilvá­nulásai, az antiszemitizmus újraéledé­se viszolygással és keserűséggel tölti el: „1993 forró nyara – miért emlékeztet annyira 1944 nyarára?” „Ahogy nézem, ahogy megélem ennek az országnak az ijesztő leépülését, öngyilkos paranoiá­ba fordulását. Ahogy naponta elidegenítenek tőle a gyűlölet országos bajno­kai s a saját emlékeim. Ahogy növek­szik az iránta táplált közönyöm. A nyelv, igen, az egyetlen, ami köt. Mi­lyen különös. Ez az idegen nyelv, az anyanyelvem.” A „kurzus-keresztény­ség” is taszítja (ahogyan egyik parado­xonjában megállapítja: „Ahogy a ke­resztény világban körülnézek, a keresz­tények között is szerfelett kevés a ke­resztény”.) „Mi is választ el engem a magyar keresztény középosztálytól? Az, hogy nekik fontos a különbség, gróf Te­leki Pál zsidózik-e vagy Szálasi Ferenc, nekem viszont nagyjából mindegy, az én számomra mindenképp Auschwitz a végeredmény.” Bántja, amikor egyik kritikusa „Magyar írónak” nevezi: „Nyil­ván, mert nem vagyok az”, kommentál­ja. Hiába ír magyarul, mindig idegen marad: „idegenségem neve zsidó” De vajon csak Magyarországon idegen? Aharon Appelfeld, az íróbarát, Jeru­zsálemben elviszi az ortodox negyed­be. Szombat este van, betérnek egy zsi­nagógába. „Szorongok egy kissé zavar­ban vagyok félszeg riadtságot érzek ezek között az emberek között én más­féle zsidó vagyok. Milyen? Semmilyen. „A holocaust írója mindenütt idegen („A Holocaust óta mindenki diaszpórá­ban él” – Kitaj) „A hazatalálás élménye elmarad. Mégsem vagyok zsidó? Hát mi vagyok? Németországban, persze, még kevésbe voltam otthon. Magyarorszá­gon pedig deklarált az idegenségem.” Egy 1993-as németországi konferencián vendéglátói felháborodással veszik tu­domásul, hogy, a magyar kultúrdiplomaták a „meghívott magyar személyek névsorát egyoldalúnak találják”. „Elle­nem az a kifogás merült fel, hogy min­dig csak „egyetlen” témáról írok (ti. Auschwitzról), s így nem képviselhetem az országot (ti. Magyarországot) Kertész megpróbálja túltenni magát ezen is: „zsidóságom sokkal értékesebb annál, semhogy az antiszemitizmusnak neve­zett őrület fénytöréseiben szemléljem, ki fogok tartani a helyemen, legfeljebb az undorom fokozódik”. Való igaz, Auschwitztól nehezen tud elszakadni, ott bujkál sorai között „Auschwitzból nem lehet kigyógyulni.” „Az a helyzet, hogy Auschwitz az antiszemitákat tar­tós zavarba ejtette: Auschwitzra puszta helyeslésen kívül nincs antiszemita vá­lasz.” Mégis, megalapozatlan az a „vád”, hogy Kertész csupán Auschwitz írója lenne, hiszen maga a Sorstalanság sem arról szól. „Mindenki Auschwitzról kérdez, holott az írás cudar örömeiről kellene beszélnem nekik.” Elárulom hát nektek: „egyetlen identitásom van, az írásbeli identitás.”

A nyugat-európai változások sem töl­tik el bizalommal. Végignézi a „viszon­tagságos” német egyesülés kiváltotta „ingerült tehetetlenségét”, egy frankfur­ti taxisofőr a németek idegengyűlöleté­re panaszkodik. Európát „elaggottnak” látja, a materialista nyugat nem tud mit kezdeni a nyakába szakadt keleti szom­szédokkal; az útlevél és vámvizsgálat­nál a kelet-európaiság nem jó ajánlóle­vél, az áhítozott nyugati demokráciát csak maradványaiban észleli. Idézi és csatlakozik szellemi rokona, Cioran kultúrpesszimizmusához: „Fel sem me­rül a kérdés, hogy a pénzükön kívül va­lójában mit is védelmeznek (netalán a nyugati kultúrát, amely régóta nem lé­tezik már?)” Mindenütt a múlt kísért. A Potsdamer Platzon állva előtolulnak a buchenwaldi tábor és a Kristallnacht emlékei. Sopronkőhidán is hiába kere­si az 1944-es tömeggyilkosság színhe­lyét, apja is itt esett áldozatul. Sehol egy emléktábla, a helybeliek semmiről sem tudnak, semmire sem emlékez­nek. Félti a múltat a feledéstől: „az em­lékeket befalazzák, a sebeket beépítik, a modem ember, a rá jellemző rugal­massággal mindent elfelejt majd.”

Kertész szereti paradoxonokban, afo­rizmákban kifejezni gondolatait: „A vilá­got azért nem értjük, mert nem ez a dol­gunk a földön”; „hatást gyakorolok má­sokra, s közben azt sem tudom, ki va­gyok”; „nagy kiváltság lehet az élet, ha végül a halállal kell megfizetnünk érte”; „lehet-e a reménytelenségben hinni?”. A Valaki más olvasónapló is. Szívesen idéz kedves szerzőinek gondolataiból, Rilkétől: „Létünket olyan messzemenő­ en kell vállalnunk, amennyire csak le­het”; Pessoától: „ma olyan éleselméjű vagyok, mintha nem is léteznék”; Jungtól: „megértjük valaha, amit gondo­lunk?”; Wittgensteintől: „Aki nem hazu­dik, az már épp eléggé eredeti”. Hesse olvasásakor leírja: „Ijesztő, hogy mennyire nem érdekel a lény, aki va­gyok”. Mindvégig foglalkoztatja a léte­zés értelme, az alkotás, a halál. Egy kó­bor kutya arcán is „a létezés hiábavaló­ságát” véli látni. Kertész, az irodalom és a filozófia határmezsgyéjén mozgó író, aki még a szellemesség csapdáját is csak szellemesen tudja megfogalmazni: „Az írónak mégiscsak attól kell legin­kább tartania, hogy a mondandója fogytán, egyszerre csak szellemes lesz.” A mai világból hiányolja a lelket, a mo­dern művészetből a hálát. Ő maga alá­zattal szól a háláról: „Élj úgy, mint aki­nek minden lépését áldás kíséri, hogy élhettél és munkálkodhattál történjék bármi is, mindenképpen áldás volt.”

Az élet nagy kérdéseire nincs megol­dás. „Aki a problémákat annak tekinti, amik, annak el kell tekintenie a problé­mák megoldásától; a probléma nem a problémák megoldásában rejlik, hanem valahol kívülük.” K., az író (Kertész egyik alteregója) fogalmazza meg, hogy a létezés olyan súlyos probléma, amivel az ember nem akar, sőt, nem is tud szembenézni: „Az életem – folytatja – az úgynevezett (pályám)mindig csak úgy működött, hogy valaki másnak tételez­tem magam, mint aki vagyok soha nem lehettem egy és azonos helyzetemmel, a való életemmel.” Ugyanerről Rimbaud-t idézi: „Én: ez valaki más.” Tekintsük ezt önvallomásnak?

A Valaki más utolsó oldalain az író fe­lesége a halálán van. Kertész emléke­zetében átfut közös életük, a Holocaust évei és az azt követő „börtönlétük”. A szeretett lény halála, mely egyben az ő halálának kezdete is lesz, véget vet éle­te egy szakaszának, és itt igen érzékle­tesen fejezi ki, ahogyan az idő irányítja életünket: „szinte beleszédülök abba a bizonyosságba, hogy a múlt egyetlen pillanat alatt ténylegesen átváltozhat azzá, aminek hívják: múlttá.” De az élet akarása majd megint felülemelkedik a gyászon, az összeomlásán. Tovább kell menni, de „aki lépni fog, az nem én le­szek már, hanem valaki más…”

A száműzött nyelv című esszégyűjte­ményről a szerző azt írja, hogy ezek nem szabályszerű esszék, hanem „megközelítések”. Az esszénél kötetle­nebb, „lírai megnyilvánulások”. A bevezető írás címe A boldogtalan század. Nehéz lenne találóbban jellemezni a 20. századot. Hiszen a század „nagy új­donsága”, a totalitárius rendszer, a hitlerizmus és sztálinizmus, melyeknek si­került felszámolniuk az autonóm sze­mélyiséget, a „törvényen kívül helyezni az embert”. „Az egyik megváltóként je­lenik meg és köntöse alatt az ördög la­pul, a másik sátánnak öltözik és az is.” Kertész figyelmeztet, hogy az ilyen rendszerek megismétlődhetnek „szelle­mileg elnyomott századunkban”. Meg­különböztetett helyet kap Auschwitz, amely az író személyes, katartikus ta­pasztalata is, a holocaust mint „civilizá­ciós trauma”. („Magyarországon a Holo­caustot nem tekintik civilizációs trau­mának”, jegyzi meg), amely kísért Ker­tész minden sora mögött. Auschwitz után nemcsak verset nem lehet írni, mint ahogy Adorno mondta, de Ker­tész szerint „az ember elvesztette er­kölcsi jogát a boldogsághoz.”

Még mindig a diktatúráiról szólva, Ker­tész egyik írásában egy beszélgetőtárs azt a meghökkentő kijelentést teszi, hogy irodalomra csak a diktatúrában van szükség s ezzel, mintha Kertész sem vitatkozna. Máshol arra keres magyará­zatot, hogy vajon a Holocaust nagy írói­val, Celannal, Jean Ameryvel, Primo Levivel szemben, akik öngyilkosságot követtek el, mi tartotta őt életben. Arra a következtetésre jut, hogy míg ők csa­lódtak a szabadságban, ő a „Holocaust meghosszabbított világában” élt, s idézi Nietzschét: „amibe az ember nem hal bele, csak fokozza vitalitását.” És, hogy miért lehetett a Holocaust témája tabu a „szocializmus” éveiben, erre keres vá­laszt egy 1991-es budapesti előadásában. Jelentek ugyan meg óvatos, sőt, mérsé­kelten merész írások, regények a depor­tálásról, de megvolt a határ, hogy med­dig lehet elmenni. így éppen a Sorstalanság megjelenését nehezítették meg, a regényt pedig elhallgatták. Miért nem akart a diktatúra a Holocausttal szembe­sülni? – veti fel a kérdést. „Azért – vála­szolja – mert ez a szembenézés önvizs­gálat is az önvizsgálat megtisztulás, a megtisztulás pedig felemelkedés; és a szellemi Európához való csatlakozás.”

A fölösleges értelmiségi című németországi előadásában Kertész arról érteke­zik, hogy a rendszervál­tással a zárt, ideologikus társadalomhoz szokott ér­telmiség elvesztette a ta­lajt a lába alól, „elvesztet­te világát”, nem tud mit kezdeni a szabadsággal.

Maga az író ezt a változást „szerencsésebben” élte meg: ő nem lett feleslege­sebb, mert most se érzi, hogy szükség van rá, de tudatosan is mindent el­követett, hogy megőrizze függetlenségét, nemcsak a hivatalos ideológiától, de az értelmiségi csopor­toktól is, amelyekkel so­sem azonosult. De lehet e visszhang nélkül élni? S ezen a ponton találja meg a lelki és szellemi rokon­ságot Máraival a „polgárral”, aki a „nem­zet, kereszténység, haza meghamisított eszményei,” majd a szovjet megszállás, agymosás, hazugságok elől vonult önkéntes száműzetésbe, vállalva azt a fajta függetlenséget és visszhangtalanságot, ami Kertésznek, a „zsidónak”, saját hazá­jában adatott.

A kötet egyik legfigyelemreméltóbb írása, A Holocaust mint kultúra, a szerző 1992-ben tartott bécsi egyetemi előadá­sa. Számos Auschwitzot megjárt íróban, értelmiségben felmerült a kérdés, ame­lyet Tadeusz Borowski így fogalmazott meg: „Mit fog tudni rólunk a világ, ha a németek győznek?…Senki sem fog tud­ni rólunk.” Vagyis a félelem, hogy „a kul­túra kiveti magából a Holocaustról szóló tudást”. Az Auschwitzot szintén túlélő Jean Ameryvel példázza Kertész a kiu­tat: „Auschwitzban nem segített neki a szellem, de Auschwitz után a szellemet hívja segítségül, hogy az ellene emelt vádját megfogalmazza ha szembe akart szállni a múlandósággal, akkor az írásra kellett feltennie az életét…” Ezt kell ten­nie az írónak, ha nem akarja, hogy Auschwitz csupán „balesetként” vonul­jon be a történelembe. Saját írói munkásságát Kertész ezekkel a szavakkal foglalja össze: „Elvégeztem azt az eg­zisztenciális munkát, amelyet a túlélés kötelességként rótt rám.” Előadása vé­gén Kertész felteszi a kérdést, hogy te­remthet e értéket a Holocaust. Válasza: „Érték a Holocaust, mert felmérhetetlen szenvedések révén, felmérhetetlen tu­dáshoz vezetett, és ezáltal felmérhetet­len erkölcsi tartalék rejlik benne.”

A válogatás záró írása az író 2000-es berlini előadása, A száműzött nyelv, az író eszközével, a nyelvvel foglalkozik. Más írásaiban is előszeretettel utal a nyelvre: olykor ideológiát, szemléletet, értékrendszert ért alatta. Ebben az esszé­ben abból indul ki, hogy már fiatal korában észlelte az őt körülvevő hazugságot, amely nyelvi jellegű. A totaliariánus rend­szer megteremtette a totális nyelvet, az orwelli „Newspeaket” „Az ember fokon­ként azonosul a nekiszánt vagy rákényszerített szereppel”, s ez az egyetlen esé­lye is túlélésének. Túlélésének záloga, hogy visszahódítsa a „hiteles”, az „érvé­nyes” nyelvet, elvetve magától a „hivata­los” nyelvet. Kertész továbbmegy, és azt mondja, hogy Auschwitzról nem lehet Auschwitz előtti nyelven írni „…Az írónak egyetlen célja lehet csupán – folytatja – kivonni magát az itt érvényes nyelvből”, s ami megmaradt a nyelvből, abból kell megalkotni regényfiguráit, a Holocaust túlélőjét, aki „Cioran szavával – már nem tartozik az emberiséghez”. Itt szeretnék idézni egyet Kertész számos paradoxon­jaiból: „Minél idegenebb vagyok a nyelv­ben, annál hitelesebbnek érzem önma­gamat és a mondandómat. Szeretek ma­gyarul írni, mert így jobban érzem az írás lehetetlenségét”. Egy átfogóbb, egyete­mesebb gondolattal folytatja. „A Holocaust írója mindenütt és minden nyelven szellemi menekült egyetlen igazi problé­mát ismerhet csak, az emigrálás problé­máját, de jobban teszi, ha emigrálás he­lyett száműzetést mond, száműzetést az egyetlen igazi hazából, amely sohasem létezett.” Kertész itt nem a saját helyzeté­ről beszél, hanem az általános emberi alaphelyzetről s félreértik őt, akik min­den mondatában magyar vonatkozást látnak, netán „magyargyűlölőnek” gon­dolják.

Végezetül pár szót szólnék a néhány évvel ezelőtt a hamburgi Die Zeitben megjelent cikkéről, (Kié Auschwitz?), amelyben aggodalommal szemléli, ho­gyan csúszik ki fokozatosan a túlélők ke­zéből Auschwitz. Ez lenne az ára annak, hogy a Holocaust bekerüljön az európai vagy inkább a nyugat-európai köztudat­ba? „A túlélő tehetetlenül szemléli, ho­gyan forgatják ki egyetlen vagyonából, a hiteles élményeiből.” Csupán néhány olyan írót tud felsorolni Kertész, akik „a Holocaust élményéből valóban világra szóló nagy irodalmat hoztak létre”, s ez­zel nem lehet nem egyetérteni. Az „Auschwitz-tagadás” mellett megjelent az „Auschwitz-csaló”, a hiteltelen, hamis áb­rázolás, a giccs. S nemcsak Kertésztől is­merjük már a „Holocaust-ipart fogalmat. Örök kérdés marad: jobb-e, ha a töme­gek, számukra fogyasztható színvonalon kapnak betekintést a múlt (vagy jelen) sötét eseményeibe, mintha egyáltalán nem? (Sokáig nem tudtam eldönteni, de mióta megnéztem Bacsó Péter filmjét, a Hamvadó cigarettavéget, s abban a mun­kaszolgálatos „karikatúráját”, hajlok afe­lé, hogy jobb, ha egyáltalán nem.)

Hasonlóan szépprózájához, Kertész esszéi sem könnyű olvasmányok. De a beléjük fektetett munka és energia sok­szorosan megtérül. Egy mélyen és erede­tien gondolkodó ember fogalmazza meg bennük, szokatlan éleslátással, olykor kí­méletlenül, korunk nagy kérdéseit.