A szakegyletektől a MSZOSZ-ig és tovább

Mi az oka annak, hogy a szakszervezeti mozgalmak születésekor annyi zsidó bábáskodott? Talán a bibliai próféták együttérzésre, s a jogok melletti rendületlen kiállásra buzdító szavai hatottak? Vagy a kelet-európai zsidó nyomorban öntudatra ébredt, gyakran autodidakta módon tanult szegények ismerték fel, hogy sorsuk elválaszthatatlan a nem-zsidó tömegekétől, s ez ültette el bennük a szolidaritás eszméjét?

A pontos okot nem tudjuk, de nem is lényeges. Annyi bizonyos, hogy a zsidók Magyarországon is a szakszervezetek megteremtői, első vezetői voltak. Frankel Leótól Mónus Illésig hosszú, imponáló névsort lehetne összeállítani. Ugyanakkor az is tény, hogy a társadalmi- politikai harcokban való részvétel a vallásos érzület meggyengülésével járt, a legtöbbször szakítást jelentett a zsidó hagyománnyal is. A szakszervezeti mozgalmat – majd az ebből szervesen kinövő munkásmozgalmat – ennek ellenére „hazátlannak és zsidónak” nevezték a faji gondolat felé tájékozódó jobboldali ellenfelei, akik azonban hazánkban – Németországgal ellentétben – 1945-ig soha nem tudták elérni, hogy a magyar szakszervezetek önként „megtisztuljanak”.

De amit a fasiszta nyomás nem volt képes véghezvinni, a magát baloldalinak nevező kommunista macchiavellizmus megtette. No nem direkt módon: a magyar zsidóknak soha senki nem tiltotta, hogy a dolgozók szószólói legyenek a munkaadókkal szemben. Magát az érdekvédelmi szervezetet sikerült azonban szétzúzni, vegetáló ronccsá zülleszteni a lenini „transzmissziós szíj” elmélet gyakorlati alkalmazásával. Amikor a különböző szakmák és üzemek érdek- képviseleteit az ún. ágazati szakszervezetekben egyesítették, s a SZOT (s közvetve) a kommunista párt ellenőrzése alá helyezték, a magyar szakszervezeti mozgalom elveszítette minden értelmét a létező szocializmus viszonyai között, miközben soha nem látott vízfejjé nőtt a „túlélő virtuóz”, Gáspár Sándor vezérlete alatt.

A rendszerváltozáshoz érkezett SZOT-ban (ugyanúgy, mint a KISZ KB-ban vagy az MSZMP KB-ban) legföljebb elvétve lehetett találni zsidó származásúakat: a Városliget környékén az 1950-es évek elején létrejött „szakszervezeti negyed” központjaiban jórészt ifjan elbutított, majd cinikussá váló, de a kiváltságok­hoz görcsösen ragaszkodó, garantáltan munkás- és parasztszármazású káderek üldögéltek. Ez a társaság, a SZOT elnökévé avanzsált egykori KISZ funkcionárius, Nagy Sándor vezetésével, a változások előszelét érezve 1988-ban példátlan módszert fogadtatott el még a pártállami parlamenttel, az automatikus tagdíjfizetést. Ezzel a hivatalos szakszervezetek valójában a jövőre nézve lemondtak a dolgozók érdekeinek képviseletéről, ugyanúgy ahogy a lelkiismeretlen szülő a válás után a gyermeke neveléséről; csakhogy az időközben MSZOSZ-szá alakult SZOT ahelyett, hogy maga fizetett volna tartásdíjat abból a hatalmas vagyonból, amit a dolgozók béréből halmozott fel, ezt az összeget magának folyósíttatta, hónapról hónapra levonva a több mint hárommillió munkavállaló béréből.

Idén nyáron az országgyűlés jókora késéssel bár, de törvényt hozott, mely szakszervezeti választásokat ír elő a munkahelyeken, s zár alá veszi az értékes székházak és üdülők százaiból álló szakszervezeti vagyont. Ez a lépés ugyan átmenetileg zavarosabbá tette a szakszervezeti mozgalom helyzetét, ugyanakkor felvillantotta a kibontakozás reményét.

Megmondjuk őszintén, a MSZOSZ-hoz tartozó, az autonóm szakszervezetek, az augusztus 7-i komikus országos sztrájkot kezdeményező Szolidaritás, a Munkástanácsok Országos Szövetsége és a többi, gomba módra szaporodó érdekvédelmi szervezet között a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligáját tartjuk az egyetlen olyan szervezetnek, mely a századelő oly sok zsidót magával ragadó szakszervezeteinek örököse lehet, s szívből reméljük, hogy a Liga megerősödve kerül ki az 1992-ben megrendezni tervezett, s előre láthatóan nagyfokú közöny közepette zajló választásokból.

Optimizmusunkat arra alapítjuk, hogy a Liga ugyanúgy a legképzettebb munkásokat (számítógépprogramozók, légiirányítók, szállodai alkalmazottak stb.) tömöríti, ahogy annak idején a „klasszikus” szakszervezetek pl. a nyomdászokat vagy a vasasokat. Az ellenzéki múltú Liga, taglétszám terén jócskán elmarad a MSZOSZ mögött, mely nemrég még 2,5 millió, de mostanában már csak 1,1 millió munkavállalót vall a „magáénak”, Ugyanakkor a Liga az egyetlen magyar szakszervezet, mely alulról szervezkedik, s az önkéntességre épít. Nem véletlen, hogy jó kapcsolatokat tart fenn a sokáig kiátkozott Szabad Szakszervezetek Nemzetközi Szövetségével és a Nemzetközi Munkaügyi Szervezettel. A nyugati, elsősorban osztrák segítség már a múlt században is létfontosságú volt a magyar dolgozók megszervezéséhez, és ez ma sincs másképp.

Az 1992-es szakszervezeti választásokon a szabad szakszervezetek képviselőinek is ott kell lenniük; ahhoz pedig, hogy a munkahelyeken egyenlő eséllyel indulhassanak, fel kell számolni a MSZOSZ még min­dig fennálló kiváltságos helyzetét, különböző kétes, vagyonátmentési manőverekkel „alátámasztott” monopóliumait.

Szomorú, de elkerülhetetlen, hogy a XX. század végén szinte a kezdetektől kell újraírni az évszázados múltú magyar szakszervezeti mozgalom történetét. Mindaz, ami az elkövetkező hónapokban és években a munkahelyeken történik, nemcsak mint munkavállalót érinthet bennünket, de a hagyományok miatt mint zsidót sem hagyhat közömbösen.

p.