A svájciból magyar titok lett?

Március óta jelennek meg Világ rova­tunkban beszámolók a svájci bankok különös betétjeiről. Kezdetben azokról az elárvult kontókról írtunk, amelyek­nek gazdái a holocaustban elpusztul­tak, örököseik nincsenek, vagy nem tudják tulajdonjogukat bizonyítani, majd közzétettük vezető nyugati lapok leleplezéseit az 1939-45 közötti, a ná­cik által leigázott országok zsidóságától elrabolt értékeken alapuló német-sváj­ci gazdasági kapcsolatokról. A novem­beri számunkban megjelent összeállí­tás fonása pedig – mint az egész világ­sajtóé – Peter Hug berni történész ta­nulmánya, amelyből kiderült, hogy 1949-től kezdve Svájc és több szocia­lista ország megegyezése alapján – a nemzetközi jogot megsértve – a mártí­rok bankbetétéiből kártalanították azo­kat a svájciakat, akiknek valamilyen tu­lajdonát a kommunisták államosították. E célra, a Magyarországon károsul­tak részére a mártírok betétjéből 1973-ban háromszázhúszezer frankot vettek le, azt megelőzően pedig ugyanabból az alapból négyszázhatvanezer-ötszáz frankot utaltak át a Magyar Nemzeti Bankba. Ezeknek a pénzeknek a sorsát kutattuk, de már itthon, ezért került a téma a Hazai dolgaink közé.

FEKETE JÁNOS: Ha bizalmas tárgyalások folytak, akkor azok iratai a Nemzeti Bankban elfekszenek…

Fekete János (78 éves) a II. világhá­ború utáni magyar pénzügyi élet egyik legismertebb szakembere, évtizedeken át az MNB „külügyminisztere”, 1984-88 között első elnökhelyettese, jelenleg a Magyar Beruházási és Fejlesztési Bank igazgatótanácsának elnöke. Ezt meg­előzően a budapesti Leumi Bankház alelnöke. Szülővárosában, Szarvason az ő kezdeményezésére létesítette az Iz­raeli-Magyar Társaság elnökségi tagja. Ronald S. Lauder a nyári tábort. Amikor megjelentek a hírek a svájci bankbeté­tekről történt évtizedek előtti átutalá­sokról, elsők között nyilatkozott a nép­szavának, kijelentve, hogy ha lett volna ilyen megállapodás, arról valószínűleg tudna. A vele készült interjúban az a té­ves közlés is szerepelt, hogy az 1944- es kényszerletéteket szállító úgyneve­zett „zsidó aranyvonat” rakományát Amerikában elárverezték, és a befolyt összeg bizonyos humanitárius szerve­zetek birtokába került. Bővebb infor­mációért és pontosításért kerestük fel.

Mikor és hogyan került kapcsolatba a svájci bankárokkal?

1950-ben, amikor Sulyok Béla pénzügyminisztériumi államtitkár veze­tésével a minisztérium és az MNB kül­döttsége tárgyalt az ugyancsak kor­mányférfiakból és bankárokból álló svájci delegációval a nálunk államosí­tott gyáraik, kötvényeik kártalanításá­ról. Az ország érdeke ugyanis azt köve­telte, hogy ne zárjanak ki bennünket a nemzetközi kereskedelemből. A bankbetéteken kívül mindenben megegyez­tünk. Ezek problémáját Sulyok vetette fel, és én is beszéltem róla, de partne­reink, köztük a Svájci Bankárszövetség vezérigazgatója a banktitok sérthetet­lenségére hivatkoztak, tehát megismé­telték, hogy a letétekről igazolás, nyug­ta kell. Valamiféle engedmény is el­hangzott: ha valaki elmondja pontosan, hogy melyik bankba, mikor, mennyit tett be, akkor ezt támogatóan megvizs­gálják. Mi pedig hiába hoztuk ellenérvként, hogy a legtöbb tulajdonos elpusz­tult, otthonát szétdúlták.

Hug tanulmánya is megállapítja az akkori tárgyalások jegyzőkönyvéből, hogy különösen a lengyel és a magyar delegáció kérte erőteljesen az „alvó” be­téteket. amit a történész kommunista va­lutaszerzési próbálkozásnak minősít. Éveken át nem is történt semmi, míg a Svájci Izraelita Hitközség és zsidó nem­zetközi szervezetek többszöri sürgetése után. 1962-ben elismernek 1117 nem je­lentős összegű kontót, jó részük erede­tét azonban továbbra is eltitkolják, s egy alapba helyezik azokat. Indok: a még élő tulajdonosok a vasfüggöny mögött van­nak. a bankbetét csak bajt hozna rájuk. Évekkel később ebből az alapból a Svájci nemzeti Bank mégis átutalt a Magyar Nemzeti Bank számlájára négyszázhat­vanezer frankot a volt deportáltak, üldö­zöttek számára. Hogy lehetne ezt a pénzt a Magyar Nemzeti Bankban megtalálni?

Az MNB napi forgalma százmillió dollár, három év után a könyvelést ki­dobják. Ha azonban bizalmas ügy volt, akkor pedig valahol elfekszik. Nekem azonban több a reményem a Svájci Bankszövetség és a Zsidó Jóvátételi Vi­lágszövetség közös bizottságának mun­kájában, amely az évtizedek óta fel nem keresett széfeket vizsgálja meg.

Az előző kérdésemben említett alapból kaptak azok a svájciak, akik­nek ingatlanát államosították Magyarországon. Erről mit tud?

Semmit! Én csak arról beszélek, amit tudok, s mint említettem, az 1950-es tárgyalásokon vettem részt, az ingatlanok államosítása pedig később, 1952-ben történt. Ezek összértéke nem is volt sok, valószínűleg az említett összegből kitelt a kárpótlása.

Végezetül nem kérdezni akarok ön­től, hanem reagálni a népszavában megjelent nyilatkozatára. A riporter feltett egy kérdést a háború alatt elhur­colt magyar értékekről. Erre az ön vála­sza: „A Magyar nemzeti Bank aranytar­talékát. amit a nyilasok nyugatra hur­coltak. Az amerikaiak visszaadták. Más volt a helyzet az egyes személyektől el­rabolt, illetve beszolgáltatás útján el­vett értéktárgyakkal. Az MNB-aranyhoz hasonlóan ezeket is vasúton szállítot­ták ki az országból, ám ez az aranyvo­nat nem tért vissza. Olyanokat hallottam, hogy kivitték Amerikába, ott elár­verezték, és így bizonyos humanista szervezetek birtokába került…” A való­ság ezzel szemben: a szállítmányt a francia hadsereg lefoglalta és Párizsba szállította. 1948 tavaszán pedig vissza­szolgáltatták. A megállapítást az Al­kotmánybíróság 1993-as határozatá­ból idézem, és azt is, hogy az arany ér­méket és rudakat az MNB vásárolta meg a Pénzügyminisztériumtól, az ékszere­ket pedig belföldön az Óra- és Ékszerkereskedelmi Vállalat, külföldön az Artex értékesítette. Tehát a magyar állam – hogy a csúnya, de divatos kifejezést használjam – lenyúlta a zsidók kincseit.

(Némi hallgatás után.) Én erről nem tudtam…

Örülök, hogy nemcsak informálód­tam, hanem felvilágosítással is szolgál­hattam.

EÖRSI MÁTYÁS: A Svájcból jött pénz csak egy darabka az elfekvőből

Eörsi Mátyás (42 éves) ügyvéd az SZDSZ parlamenti képviselője, az Or­szággyűlés külügyi bizottságának elnöke.

A külügyi bizottság zárt ülésen hallgatta meg a Külügyminisztérium egyik főosztályvezető-helyettesét az 1973-as magyar-svájci megállapodás­ról. A zárt ülés után képviselőtársa. Mustó István kijelentette, hogy „bizo­nyos bizalmas jegyzőkönyvekről volt szó, amelyek igen bonyolult kérdése­ket vetnek fel az örökösök nélküli va­gyonnal kapcsolatban”. Mi lehet ebben az ügyben ma bonyolult?

Már maga az évtizedekkel ezelőtti megállapodás ténye, továbbá: a sváj­ciak készítettek egy összeállítást az el­hagyott betétekről és betétesekről, de a magyarországiakat nem nevezték meg – kettő kivételével. Azokat azonban Ma­gyarországon nem lehet megtalálni.

Ezért kellett zárt ülést elrendelni, hogy sem a képviselők, sem a közvéle­mény ne halljon semmi érdemlegeset?

Ez azért vált szükségessé, mert a svájci kormány azt kérte, hogy csak a vizsgálat befejezésével informáljuk a nyilvánosságot.

A bizottság ülésén merült fel más is. mint amit eddig elmondott?

Mivel a svájciak felismerték, hogy milyen cinikus dolog volt az átutalás, ezért most vállalják, hogy a négyszáz­hatvanezer frankot ismét átutalják, kifi­zetik a letéteseknek vagy örököseik­nek. A külügyi bizottság ülése azt is megállapította, hogy jogsértés történt, amikor a fenti összegért az 1960-as években a magyar kormány lemondott a további letétekről. Ez elképesztő, mert ehhez nem volt joga. Ezt a sváj­ciak ma elismerik, tehát készítik a vég­leges összeállítást, amelynek csak egy darabkája jutott el Magyarországra.

SZABÓ JÓZSEF JENŐ történész, a miniszterelnök sajtótitkára: Ha a magyar kormányra kötelezettség hárul, akkor azt teljesíti

Amikor az ügy kipattant, azonnal megvolt a kormány álláspontja: bár semmi köze a 23 év előttihez vagy a svájciakkal még régebben megállapodókhoz, mégis, ha Magyarországra kö­telezettségek hárulnak, akkor azokat teljesíti! A szóba került összegek egy ál­lam életében jelentéktelenek, csupán erkölcsi jelentőségük van, és az is első­sorban a svájciakra nézve terhelő. Hogy ennek egyik motívumát említsem: úgy utaltak át pénzt Magyarországra a „tulajdonosoknak”, hogy még csak név­sort sem mellékeltek… A kormány ok­tóber 31-i ülésén utasította a pénzügy, az igazságügy és a külügy miniszterét, hogy foglalkozzanak az üggyel, vegyék elő a régi szerződéseket, és ha a sváj­ciak igénylik, segítsék vizsgálatukat.

A Népszabadság október 15-i szá­mában megjelent egy összeállítás a svájci-magyar egyezményekről, és a lap a többi között azt írta: „Ami az ügy magyar vonatkozását illeti. Szabó Jó­zsef Jenő. a miniszterelnök sajtótitkára közölte, hogy a kormánynak nincs tudomása titkos szerződésről…” Ez olyan hatást kelt az olvasók százezreiben, mintha a magyar illetékesek szerint nem lett volna ilyen szerződés.

Akkor rosszul interpretálták. Én a BBC-nek azt mondtam, hogy ez a kárté­rítés elsősorban svájci ügy, de ha Ma­gyarországnak abból kötelezettsége származik, akkor teljesíti… A Népsza­badságnak pedig erről sohasem nyilat­koztam!