A sorsvetés szobrai – Böröcz András kiállítása a Zsidó Múzeumban

A „sorsvetés” jelentésű „pur” szótőből származtatja a Biblia az ünnep elnevezé­sét, mintegy kifejezve a mögötte levő tör­ténet egyik alapélményét: a bizonytalan­ságot, a véletlent, a sors forgandóságát és változékonyságát. Mintha a nagy koc­kajátékos szeszélyes dobásai nyomán váltogatná egymást a gyász és az öröm, kétségbeesés és megdicsőülés, pusztu­lás és kegyelem, nem felejthetjük: a fel­szabadult, farsangi elemekben gazdag örömünnep mögött végül is egy egész nép totális elpusztításának egy nehezen kiszámítható fordulat révén, az utolsó pillanatban megakadályozott szándéka hú­zódik meg. Ezzel kapcsolatban nem te­kinthetünk el a XX. századi történelem bi­zonyos áthallásaitól, aligha tekinthető vé­letlennek, hogy az ünnep rituáléja Hámán mellett egy másik szörnyeteg szintén H-val kezdődő, csak éppen hatbetűs nevé­nek elnémításával bővült helyenként. S persze ott van mögötte a bosszú, a tálio-elv ma már csak történelmi összefüggé­sekben értékelhető kegyetlen valósága.

Ezt a vérből-hamuból-szőrcsuhából, il­letve bíborköpenyekből, aranyjogarból, drága kénetekből gyúrt történeti, de na­gyon is evilági egyveleget idézik meg Bö­röcz András szobrai. Méghozzá a törté­net elszenvedői, a slemilek, a transzcen­dens vonatkozásokat legfeljebb időlegesen-korlátozottan átélők, de teljes mély­ségükben átszenvedők szempontjából. A „megalázótok és megszomorítottak” látószöge ez, a stetl névtelen kisembereié, akik – ne felejtsük – teljes életet él­nek mindaddig, míg horizontjuk engedi.

E szűkösségében is tágas világ ábrá­zolásához hatékony fegyverzet szüksé­geltetik. Faragott képeket kell alkotni, szelíd távolságtartással megidézni a go­noszt, a szenvedést, a gondtalan vidám­ságot. A többi elemző is így tett, én sem kerülhetem meg, hogy ne utaljak itt a művész joggal elhíresült, ma a buda­pesti Szépművészeti Múzeumban őrzött Akasztottak című szoborcsoportjára, hi­szen most a formai, ikonográfiái analó­giákon túl a műcsinálás alapelve is kö­zösnek látszik. Máskor, a művészi alko­tásra utaló (ceruza), az élet egyszerre transzcendens és nagyon is evilági ka­rakterére hajazó (kenyér, tojás), a gyó­gyítás eszköztárába tartozó (spatula) tár­gyakból készít szobrokat, ezúttal viszont a finomra csiszolt, gondosan megmunkált szobrokból alkot tárgyakat. Annál dobok, e helyt pedig kereplők, zajgé­pek, finoman csengő hangokat kiadó tü­relemüvegek. Amott egy, az emberi tör­vényekre s őrületekre hajazó, azt szelíd, kegyetlen iróniával modellező, csak ép­pen dinnyéből, gyufából, s a fent emlí­tettekből felépülő világ, emitt a gondo­san megmunkált, barnásvörösre pácolt fákból készült alkalmi játékok, kínzóesz­közök, kvázi-rituális relikviák.

Kezdjük először a formával! Megnyúlt, a romantika és a kora gótika székesegy­házai kapuzatának bélleteiből kiszaba­dult alakok, arcukon a megváltás bizo­nyosságába vetett hit helyett némileg kö­zömbös, szomorkás félmosoly, feszült­ségekkel teljes nyugalmuk önkéntelenül felidézi a német expresszionista szobrá­szat korai (Barlach) s némileg későbbi (Mataré) fejleményeit. Eme légiessé vékonyított ábrázolásmód azonban a népi-népies-amatőr fafaragások bumfordi rea­lizmusával ötvöződik, a Janus-arcú mű­vész a romantika kék virágát kergető, át­szellemült, sápkóros alkotójának s a bi­cepszén tetoválást hordó, fúró-faragó s fe­jét örökké új faksznikon törő ezermeste­rének fantasztikus kevercsét hozza létre.

Ugyanilyen sokféle elemből álló, de szuverén vegyület e szobrok ikonográfiá­ja is. Bevallottan hatotok rá­juk a témát feldolgozó zsidó kódexek, de ott érezni mögöt­tük Callot kegyetlen háborús riportjait, Leonardo ezernyi csigasorral s áttétellel dúsí­tott, egyszerre mennyei s pokoli szerkezeteit csakúgy, aminthogy ördöngös falusi asztalosunk stiklijeit is. A há­zilag készített gyerekjátékok ötletessége vegyül a gondo­san tervezett mechanika szi­gorúságával. Ha megforgat­juk, mozgásba hozzuk e fino­man csapolt, pontosan illesz­tett szerkezeteket, a fabakan­csok fájdalmasan suta mono­ton kopogásán (s innen sem hessegethetőek némely asszociációk bizonyos modern kori táborokról) s a kínpadra húzott figura kezét koptató fogaskerekek recsegésén túl e furfangos eszközök gyakran bábuk mód­jára előrebukó, összecsukló emberkéket hoznak működésbe. Úgy játszik velük a szobor, akarom mondani a sors, mint ahogy a blazírt nyugalommal pingpong­meccset rendező Hámán teszi alantasai­val, mint ahogy a történelem forgandósága dobálja kétségbeesés és remény kö­zött az Eszter könyvének névtelen köz­szereplőit.

Ám minden keserű végkicsengésű ol­vasat mellett e műveknek határozott apotropaikus, bajelhárító szerepük is van. Ha szimbolikusan, ha rövid pillana­tokra is, de eltörlik a rémet, zajba fullasztják nevét. Tudjuk, ez önmagában nem elég. Egy másik magyar szobrász, Jakovits József egyik interjújában azon dühöngött, hogy szobraival nem sikerült elérni, „hogy a jók üdvözüljenek, a gono­szok pedig megdögöljenek”, és szürrea­lista harcosai a sztálinizmus inváziójától sem védték meg. Ám mégis joggal hitt művei erejében, abban, hogy azok, akár­csak Böröcz András Purim-szobrai, ha át­tételesen, de képesek a varázslatra.

Pataki Gábor