A remény követelménye

Múlt pénteken elindultam a közeli boltba, hogy bevásároljak sábeszre. Több más bolthoz, szállodához és benzinkúthoz hasonlóan az én kis boltom is sokat változott az utóbbi néhány évben. Míg korábban az ilyesfajta helyeken dolgozó kisegítő személyzet többnyire arabul beszélt, manapság gyakoribbak a különféle orosz dialektusok. Egy izmos fiatalember, aki épp Coca-Colával teli rekeszeket cipelt, felismert és panaszosan hozzám fordult.

„Hát ezért jöttünk ide?”, kérdezte. „Minden vágyam, hogy annyi pénzt összeszedhessek, amennyiből kifizethetem adósságaimat és visszatérhetek Bakuba. Ott mérnök voltam és tiszteltek, itt egy nagy nulla vagyok.”

Noha meggyőződésem, hogy nagy hibát követne el, ha visszatérne, megértem érzéseit. Szavai egy általános kór tüneteit tükrözik, amely egyre elterjedtebb a bevándorlók körében a tehetetlenség és megalázottság érzése. Én magam nem vesztettem el optimizmusomat és a bevándorlásról sem változott véleményem, ellenben maguk a bevándorlók reménytelennek érzik helyzetüket. Három éve, amikor nagyobb számban kezdtek érkezni, úgy érezték, hogy olyan országba jöttek, amelyet sajátjuknak mondhatnak, és ahol újjáépíthetik életüket. Mára azonban idegennek érzik magukat és úgy vélik, hogy számukra itt nemigen terem fű.

Múlt nyáron, amikor a Likud vesztett a Munkapárt ellenében, az oroszok örvendeztek és nagy-nagy elégedettségüknek adtak hangot. Tömegesen vettek részt életük első szabad választásán, mivel úgy érezték, végre kezükbe vehetik saját sorsukat: meneszthetik végre azt a kormányt, amely érzéketlen volt gondjaikra, bajaikra és olyat választhatnak helyette, amely majd törődik velük. Most úgy érzik, hogy hamis ígéretekkel becsapták őket és ismét magukra maradtak.

E komor érzéseket némileg alátámasztják az Izraeli Központi Statisztikai Hivatal által nyilvánosságra hozott friss adatok. A bevándorlók egyharmada a létminimum alatt él. A bevándorlók jövedelme alig 37%-át éri el az átlag izraeli keresetnek. Az elmúlt három évben érkezett bevándorlók 30%-a munkanélküli. Azok a szerencsések, akik mégis találtak munkát, többségükben nem eredeti szakmájukban dolgoznak.

Így történhetett, hogy egy szép vasárnap délelőtt a miniszterelnöki hivatal előtt találtam magam többtucat alija aktivistával együtt, amint azért tüntetünk, hogy a kormány vegye végre tudomásul és foglalkozzon a bevándorlók problémáival főleg a munkanélküliséggel. Mintegy 52 000 mérnök, 20 000 tanár, 11 000 orvos és 8000 tudományos kutató vár jelenleg valamiféle állásra. Ez a tüntetés a hajdani Szovjetunióból érkezettek által alapított Cionista Zsidó Fórum szervezésében elindított kéthónapos akciósorozat része volt, melynek célja a kormány figyelmének felkeltése.

A tüntetés reggelén mondta be a rádió, hogy a Hamasz terroristái újabb két katonánkat gyilkolták meg, hogy Moszkvában kiújult a hatalmi harc és hogy bevezették a szükségállapotot, és ettől kissé elbizonytalanodtam: egy ilyen helyzetben helyénvalóak-e követeléseink? Ám tüstént emlékeztettem magamat arra, amit kormányunk, úgy tűnik, elfelejtett: nem pusztán a már ittlévő bevándorlók sikeres beilleszkedése a tét, hanem újabb egymillió bevándorló idevonzása is, amely döntően befolyásolja majd nemzetünk jövőjét és biztonságát.

Seleanu Magdaléna fordítása

Jerusalem Report, 1993. április 8. A cikk rövidített változata.