A Remény kapuja

Írta: DOBOS KÁROLY - Rovat: Archívum

DOBOS KÁROLY

A Remény kapuja

Maimonidesz vigasza a szenvedőknek

Bárki, aki elkülönül a közösségtől, akkor is, ha nem követ el bűnt, pusz­tán kivonja magát Izrael gyülekezeté­ből: nem teljesíti a parancsokat népé­vel egyetemben, közömbösnek mutatkozik szenvedéseikben, nem tartja meg böjtjeiket, hanem külön utakon jár, mintha pogány volna és nem a zsidó nép tagja – az ilyen személy nem részesül az eljövendő világban.

(Misné Tóra: Hilchot Tesuvá 3,11)

A zsidó középkor egének legfényesebb csillaga, RaMBaM (Maimonidesz, 1138-1204) nemcsak éles elméjű gondolkodó és nagy tekintélyű haláchikus autoritás volt, de közösségével együtt élő, szen­vedéseiben vele osztozó bölcs elöljáró, valamint az emberi természet igényeit és gyengéit kitűnően ismerő, okos ne­velő is. Ennek a ténynek beszédes bizo­nyítéka a jemeni zsidó közösséghez küldött levele.1

A szefárdi diaszpóra egy távoli pont­ján, az Arab-félsziget délnyugati csücs­kében elhelyezkedő Jemenben 1150 tá­ján Ali ibn Mahdí és főként fia, Abd al-Nabí ibn Mahdí2 fellépésével a zsidó történelem újabb gyászos időszaka kö­szöntött be. Az uralkodó által elrendelt kényszeres térítések kétségbeesésbe ta­szították a zsidó közösséget. A bajt csak tetézte egy aposztata megjelenése, aki az iszlám igazságait a Biblia verseire tá­maszkodva próbálta meg igazolni. A zűrzavar tetőfokán egy álmessiás is fel­lépett, további megosztottságot és szét­húzást idézve elő az amúgy is meggyen­gült és tűrőképessége határához közele­dő közösségben. Sokan a bizonyosság reményével kecsegtető asztrológia hí­veivé szegődtek. A közösség lába alól kicsúszott a talaj. A legalapvetőbb igaz­ságok is megkérdőjelezhetőnek tűntek, s a hagyományos értékek egyszerre érték­telennek mutatkoztak. Olyanok voltak, mint a fuldokló, aki minden szalmaszálba belekapaszkodik3 A katasztrófa elkerülhetetlennek látszott.

Ebben a válságos helyzetben és en­nek a kétségbeesett és megtört szívű hallgatóságnak íródott Maimonidesz vi­gasztaló levele. Mi a szenvedés értelme, milyen érvényes válasz adható a zsidó­ságot körülvevő nagy monoteista vallá­sok támadásaira, kiszámítható-e a Mes­siás eljövetele a csillagok állásából, ho­gyan reagáljunk az önjelölt messiás ál­lításaira? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a maimonideszi levél.

A szenvedővel való párbeszéd – és ezzel Maimonidesz tökéletesen tisztá­ban van – nem a kifinomult filozófiai érvelés vagy a reflektált teológiai gon­dolkodás helye. Maimonidesz válaszai ezúttal nem a teológus kiérlelt, finom dialektikájú megnyilatkozásai, nem is a haláchista cselekvésre ösztönző sza­vai.4 A reményvesztett, kisemmizett közösség nem is erre áhítozik. A Jeme­ni levél az emberi szenvedésre adható legelemibb egzisztenciális válasz.

Ugyanakkor – mint minden jó szöveg – Maimonidesz írása sem nélkülözi az egyszeri, a helyhez kötött, a konkrét, il­letve az általános, az időtálló és örök­érvényű dialektikájából eredő feszültsé­get. A konkrét történelmi közösséget alapjaiban megrázó csapások elviselé­sére buzdítva, a szenvedőkbe bátorsá­got és reményt öntve, a meggyötörteknek vigasztalást nyújtva Maimonidesz, a kiváló pedagógus egyszersmind szá­munkra is megmutatja az utat, amelyen keresztül kapcsolatba léphetünk elesett testvéreinkkel, megtanítja nekünk, ho­gyan szólíthatjuk meg a mindenkori szenvedőt, s feltárja előttünk a szenve­désre – az örök emberi szenvedésre – adható válaszadás univerzális módsze­rét. Egyszóval bevezet a „vigasztalás művészetébe”. S ez Maimonidesz leve­lének máig érvényes üzenete, amiért több mint 800 év elteltével is érdemes kezünkbe vennünk a RaMBaM sorait.

Miben áll Maimonidesz módszere?

A szenvedés bizonyos fokig bebörtö­nöz. A csapásoktól sújtott egzisztencia befelé fordul, önmagába zárkózik, elve­szíti kapcsolatát a külvilággal. Első lé­pésben fel kell törni a szenvedő cellájá­nak zárját. Fel kell oldani őt magányos­ságának nyomasztó bilincseiből. Rá kell ébreszteni, hogy nincs egyedül. Maimo­nidesz prófétai idézetek és történeti uta­lások sorával integrálja a jemeniek ka­tasztrófáját a zsidó történelem gyászos korszakokkal oly sűrűn átjárt menetébe. A megtört szívű, ha érzi, hogy nincs egyedül, hogy mellette állunk, bizalmá­ba fogad. Még lesüti a szemét, még nem szól, de már kész meghallgatni.

Ezután ki kell vezetni őt a félelem foj­togató öleléséből. Ki kell ragadnunk embertársunkat az értelmetlenség, a cél­talanság, a véletlenszerűség bénító szo­rításából. Aki képes felismerni nyomo­rának okát, s aki megérti szenvedése célját, többé nem tekinti azt értelmetlen­ségnek. Maimonidesz a zsidóság szen­vedéseinek okaként az isteni kiválasz­tottságból eredő irigységet jelöli meg. A megaláztatásokat és próbatételeket türe­lemmel viselőt pedig az égő áldozathoz hasonlítja. Ebben a fogalmi keretben a szenvedő közösség nyomorát és fájdal­mait az Örökkévaló mindent felemésztő szeretetének megnyilvánulásaként értel­mezheti. A kétségbeesett ezek után fel­emeli fejét, felénk fordítja arcát.

Most jött el az idő, hogy reményt öntsünk belé. Reményt, hogy a szenve­dés – semmilyen szenvedés – nem örök, egyszer véget ér. Valós reményt és vigasztalást kell, hogy adjunk, nem pedig hiú ábrándokat ébreszteni. Az el­nyomás belátható időn belül véget ér, eljön a megígért Messiás, bár nem tud­hatjuk, mikor – mondja Maimonidesz. Addig is merítsünk erőt az isteni kinyi­latkoztatás egyszeri, megismételhetet­len, de örök érvényű élményéből, és le­gyen erőt adó bizonyosságunk e szün­telenül változó világban az Ő megvál­toztathatatlan ígérete.

Izrael megpróbáltatásai máig sem szűntek meg, bár a formái jelentősen megváltoztak. A szenvedés életünk – mindannyiunk életének – része. Mai­monidesz szövege ma is aktuális. Vi­gaszt, vagy éppen a vigaszadás módsze­rét keresve bizalommal vegyük kézbe a Mester sorait:

„[Leveledben] említést tettél arról a Jemen földjén fellépő férfiúról, aki el­rendelte a zsidók áttérítését, s az ural­ma alatt álló területeken élőket vallásuk elhagyására kényszerítette, úgy, aho­gyan azt a kánaániak5 tették Magreb6 földjén. E tény igen megrázott minket, megdöbbenést és megrökönyödést kel­tett az egész közösségben. S ez így he­lyénvaló, hiszen ez oly rossz hír, ’hogy bárki hallja, megcsendül a két füle’? Bizony elernyedt a szívünk, megzava­rodtak a gondolataink, és elerőtlenedtünk a szörnyűségektől, amelyeket az üldözés okozott nekünk a világ két szé­lén: Keleten és Nyugaton. …s így kö­zepébe kerültek Izraelnekezek in­nen, azok onnan.’8

Ehhez hasonló félelmetes időkről jö­vendölte a próféta, közbenjárásért esdekelve és érettünk könyörögve: ’Uram, Örökkévaló, hagyj föl kérlek! Mikép­pen állhat meg Jákob? Mert kicsiny ő!’9 Mindez olyan [nagyságrendű] do­log, amelyet senki sem kicsinyelhet le, aki vallásos, és senki nem vehet félváll­ról, aki Mózes követőjének tartja ma­gát. Semmi kétség nem lehet afelől, hogy ezek a messiási idők előjelei, melynek látása és megtapasztalása elől Istennél kerestek menedéket a bölcsek, béke velük, s melynek még az elgondo­lásától is rémület szállta meg a prófétá­kat – Jesája szavai szerint: ’Támolygott a szívem, borzadály ijesztett en­gem, kéjem estéjét remegéssé tette szá­momra.’10 […]

És most, kedves testvéreink, mind­nyájan figyelmezzetek arra, amit mon­dok nektek; adjátok értésére a kicsi­nyeknek és az asszonyoknak is, hogy újra megszilárduljon szívükben az el­gyengült és megtépázott hit, és gyöke­ret verjen lelkűkben az el nem múló bi­zonyosság.

Ez pedig a következő: – (a Teremtő legyen irgalmas hozzánk és hozzátok) – Az igaz és helyes vallás a mi törvé­nyünk, amely minden próféták feje, Mózes által lett kinyilatkoztatva ne­künk. Általa tett különbbé minket az Örökkévaló minden népnél, mondván: ’Csak őseiteket kedvelte meg az Örök­kévaló, szeretvén őket, és kiválasztotta magzatukat utánuk, benneteket, mind a népek közül…’11 Ám mindez nem ér­demeink miatt történt velünk, pusztán az Ó kegyéből, amelyet atyáink miatt [gyakorolt velünk] – mivel ők ismerték és engedelmesen szolgálták Őt, az írás szavaival: ’Nem mivel számosabbak vagytok minden népeknél, kedvelt meg az Örökkévaló titeket.12 S amikor ki­választott minket törvényével és rende­letéivel, s világossá vált kiemelt helyze­tünk a népek körében, az Úr tanúsága szerint: ’És melyik az a nagy nemzet, melynek oly igazságos törvényei van­nak… ’13 – akkor egyszerre ránk zúdult minden nemzet haragja, irigykedve ránk, és elnyomva minket az Ő nevéért. A föld királyai ellenségként, erőszakkal üldöztek minket Őmiatta, így akarván szembeszállni az Örökkévaló akaratá­val. Ez azonban lehetetlen. S mindezen időktől fogva mostanáig minden ke­mény szívű, zsarnok uralkodó legfőbb vágya és legelső szándéka törvényünk megsemmisítése és vallásunk eltörlése volt, akár nyers erővel, akár hatalmi szóval, akár kard által. Ekképpen csele­kedtek Amalek, Sziszera, Szanhérib és Nebukodonozor, [majd később] Titus és Hadriánus, és még sokan mások hozzájuk hasonlóan. […]

Biztosított minket az Örökkévaló – áldassék a Neve – prófétái ál­tal, hogy Izrael közössége nem pusztul el, nem fog el­enyészni, és nem semmisül meg sohasem. Ahogyan az Örökkévaló megszűnése el­képzelhetetlen, ugyanúgy Izrael pusztulása és enyésze­tének ténye is elgondolhatatlan. így szól az Úr: ’Mert én, az Örökkévaló, nem vál­toztam meg, sem ti, Jákob fiai, nem enyésztek el.14 S ugyanígy értésünkre adta a fenséges Nevű, és megerősí­tett afelől is, hogy sohasem fogja elvetni Izrael egészét, még akkor sem, ha az vétke­zik ellene és áthágja paran­csait. ’Így szól az Örökké­való: ha megmérhetitek lesznek az egek fent és átku­tathatok a föld alapjai alant, én is megvetem Izrael egész magzatját mindazért, amit cselekedtek, úgymond az Örökkévaló.’15 […] Éppen ezért – kedves testvéreink, Izrael egésze a diaszpórában – erősítsétek egymást köl­csönösen; a nagyobb vezesse a kiseb­bet, a művelt a tudatlant. Ragaszkodja­tok mindannyian a változhatatlan és elévülhetetlen bizonyossághoz, és ma­radjatok hűek az igazság el nem múló és meg nem ingó szavához.

Ez pedig a következő. Az Örökké­való – áldassék a Neve – egy, és nincs más egy oly módon, mint Ő. Mózes, az Ő prófétája és hírnöke,16 minden prófé­ták feje és legtökéletesebbike. Ó az, aki mind az előtte járó, mind az őt követő prófétáknál közelebb került az Örökké­valóhoz. Az egész Tóra, a teremtéstől kezdve Izrael történetének elbeszélé­séig Isten szava Mózeshez, meste­rünkhöz, akiről mondatott: ’Szájról szájra beszélek vele.’17 S ez a Törvény nem fog soha megszűnni, sem megvál­tozni, nem tesznek hozzá, és nem vesz­nek el belőle, és nem lesz más törvénye, parancsa vagy tiltása az Örökkévalónak rajta kívül.

És emlékezzetek meg a Sínai teofániáról, amelynek emlékezete mind­örökre meg lett parancsolva nekünk, s ugyanakkor elfelejtésének veszélyeire is minduntalan figyelmeztetve lettünk. Ránk bízta az Örökkévaló, hogy adjuk át emlékezetét fiainknak, azért, hogy ismeretében növekedjenek föl. Ez az Ő szava – áldassék, aki mondja: ’Csak őrizkedjél és őrizd meg lelkedet na­gyon, nehogy elfelejtsd a dolgokat, melyeket láttak szemeid, és nehogy tá­vozzanak szívedből életed minden napjaiban, hanem ismertesd meg azo­kat gyermekeiddel és gyermekeid gyermekeivel: azt a napot, melyen áll­tái az Örökkévaló, a te Istened előtt a Hóreben18

Ezért szükséges, ó kedves testvéreink, hogy gyermekeitek ennek a magasztos tanúságtételnek az élményében nevel­kedjenek. Hirdessétek fenséges és ma­gasztos voltát minden gyülekezetben. Hiszen ez a tény vallásunk tengelye és bizonyosságra vezető érve. Méltóságához illő módon értékeljétek, hiszen az Örökkévaló is nagyrabecsüléssel nyilat­kozott róla: ’Mert kérdezz csak az előb­bi idők felől, melyek előtted voltak, azon naptól kezdve, midőn embert teremtett Isten a földön, és az ég egyik végétől az ég másik végéig: vajon történt-e ilyen nagy dolog, vagy hallatszott-e ilyesmi? Vajon hallotta-e nép Isten hangját szólva a tűz közepéből19

S tudjátok meg, ó testvéreink a hit­ben és a szövetségben, hogy olyan ma­gasztos esemény, mint ami e teofániakor történt, s amelyről a legmegbízha­tóbb tanúk tanúskodnak, nem volt soha annak előtte, s nem lesz ezután sem. Az ugyanis, hogy egy egész nemzet hallja az Örökkévaló – áldassék – beszédét és lássa az Ő fényét a saját szemével. S bi­zony nem másért cselekedte az Örök­kévaló mindezt, hanem azért, hogy hi­tünk oly erős meggyőződésre épüljön, amit semmi sem képes megingatni, s a bizonyosság oly magas fokára emel­kedjünk általa, amelyen szilárdan áll­hatunk e nehéz időkben is, vallási kényszer és állandó erőszak közepette. Erre nézve tanít az Úr szava: ’Mert azért, hogy megkísértsen benneteket, jött az Isten’,20 vagyis azért nyilvánult meg ily módon, hogy erősek maradja­tok minden kísértésben, amely később ér benneteket, s meg ne inogjatok és ne vétkezzetek. […]

Közösségünk már [korábban is] ki­tüntette magát az Örökkévaló – magasztaltassék a Neve – előtt a vallási kényszer szenvedéseinek elviselésé­ben és a nehézségek eltűrésében – az írás szavai szerint: ’Bizony miattad öldöstek bennünket egész nap, ügy te­kintettek, mint vágásra szánt juho­kat.’21 Ehhez a vershez fűzték bölcse­ink – áldott legyen emlékezetük – magyarázatul a Midrás Hazítában:22 ’a miattad öldöstek bennünket’ sza­vak a vallási elnyomás nemzedékére [vonatkoznak].

Ezért örvendezzen ez a nemzedék mindazokért a szenvedésekért, amiket el kell viselnie: vagyona elveszítésé­ért, hányattatásaiért, sőt még családja veszteségeiért is, hiszen mindezek nagy dicsőségére és nyereségére lesz­nek számára az Örökkévaló előtt. Mindaz, amit erővel vesznek el tőle, úgy számít, mintha egészen égő áldo­zat lenne az oltáron. S nekik szól az írás: ’Töltsétek meg kezeteket ma az Örökkévalónak…, hogy adassék reá­lok ma áldás.’23 (Dobos Károly for­dítása)

Jegyzetek

  1. Az eredetileg 1172-ben íródott szöveg arab nyelven maradt ránk. A műnek létezik három középkori héber fordítása, melyek közül Náhum ben Jákov ha-Maarivíié (megh. 1240 kö­rül) Petah Tiqva (Remény kapuja; utalás Hosea 2,17. versére) címen ismeretes. Jelen fordításhoz A. S. Halkin kritikai kiadását hasz­náltuk fel: Moses Maimonides’ Epistle to Yemen. New York, 1952, American Academy for Jewish Research. A teljes szöveg angol fordítása megtalálható: A. Halkin-D. Hartman: Crisis and Leadership. Epistels of Maimonides. Philadelphia-New York-Jerusalem, 1985, The Jewish Publication Society of America. Fordításunkban a maimonideszi stí­lus szöveghűbb tolmácsolása érdekében vastaggal szedtük az arab szövegben előfor­duló héber kifejezéseket, illetve dőlt szedés­sel a szintén héberül idézett bibliai szövegré­szeket. A bibliai idézeteket az IMIT kiadásá­ban megjelent Biblia-fordításból idéztük: Bib­lia. Budapest, 1994, Makkabi Kiadó.

  2. Kettejük tevékenységéhez lásd Mahdids in C. E. Bosworth-E. van Danzel-B. Lewis-Ch. Pellat (eds.) The Encyclopaedia of Islam (New Edition). V. köt. Leiden, 1986, Brill. pp. 1244-45., illetve Y. Tobi: TheJewsofYemen. Leiden-Boston-Köln, 1999, Brill. pp. 34-47.

  3. A. S. Halkin (ed.) Moses Maimonides’ Epist­le to Yemen. New York, 1952, American Aca­demy for Jewish Research, p. 78.

  4. Ezért bukkanunk több ponton eltérésre, ha összevetjük szövegünket a Misné Tóra, a Misna-kommentár vagy a Tévelygők útmuta­tójának hasonló témájú fejezeteivel. Részle­tesebben lásd Hartman elemzését a Jemeni levélről, in A. Halkin-D. Hartman: Crisis and Leadership. Epistels of Maimonides. Phila­delphia-New York-Jerusalem, 1985, The Je­wish Publication Society of America, pp. 150-207.

  5. Kánaán: a középkori zsidó és muszlim szer­zők nyelvhasználatában a berberekre vonatkozik. Jelen kontextusban a muszlim Spanyolországot a 12. század közepén elárasztó Al- mohádokról (al-muwahhidún) van szó. A té­mához részletesebben lásd Al-muwahhidún, in C. E. Bosworth-E. van Danzel-B. Lewis-Ch. Pellat (eds.): The Encyclopaedia of Islam (New Edition) VII. köt. Leiden, 1993, Brill. pp. 801-807.

  6. Az iszlám Nyugat országai (Észak-Afrika, Spanyolország).

  7. 1 Sám. 3,11. és2 Kir. 21,12.

  8. Jós. 8,22.

  9. Ám. 7,5

  10. Jes. 21,4.

  11. Deut. 10,15.

  12. Deut. 7,7.

  13. Deut. 4,8.

  14. Mai. 3,6.

  15. Jer. 31,37.

  16. Az arab szöveg ezen a ponton Mózes egyik hagyományos muszlim elnevezését használja. A részletekhez vö. Músá, in C. E. Bosworth-E. van Danzel-B. Lewis-Ch. Pellat (eds.): The Encyclopaedia of Islam (New Edi­tion) VII. köt. Leiden, 1993, Brill. pp. 638-40.

  17. Num. 12,8.

  18. Deut. 4,9-10.

  19. Deut. 4,32-33.

  20. Ex. 20,20.

  21. Zsolt. 44,23.

  22. Az Énekek éneke rabba 2,7.

23 Ex. 32,29.

Idén 800 éve hunyt el a nagy zsidó filozó­fus és vallásjogász, Maimonidesz. A fenti írással emlékezünk rá.

támogatás
Pop up banner

Címkék:2004-09

[popup][/popup]