A Rabbiképzőben hatvan évvel ezelőtt…

Dr. Binjámin Gát-Rimonnal beszélget Schőner Alfréd

Az Izraelben közismert személyiség Marton Benőként, 1913-ben született Budapesten. A Pázmány Péter Tudományegyetemen 1935-ben védte meg doktori értekezését. „Simon Ha-Cádik és kora” címmel. 1937-ben avatták rabbivá. Kora ifjúságától aktív tagja a cionista mozgalomnak. 1950-ben alijázott. A Nesz Ciona-i gimnázium igazgatójaként ment nyugdíjba. Pedagógus, számos héber nyelvkönyv, szaktanulmány írója, műfordító. Évtizedek óta Rison Lecionban lakik.

• Hogyan gondolsz ifjúságodra, pályád elejére?
• Édesapám egyszerű munkás volt, édesanyám tanítónő. Pápán az ortodox zsidó iskolába másfél évet jártam, s hoztam magammal a zsidóság iránti szeretetet és érdeklődést. Tíz­éves koromban Pesten a Zsidó Gimnáziumba kerültem, ahol elvégeztem négy esztendőt. Azután szüleim tanácsára a Rabbiképzőt választottam, illetve dehogy „választottam”, szinte kézzel-lábbal tiltakoztam ellene. Végül engedtem a szülői nyomásnak, s beleegyeztem akaratukba. Az életemet ennek a döntésnek köszönhetem, hiszen a szörnyű időkben – rab­biképzős, majd rabbi mivoltomnak köszönhetően – nem kerültem munkaszolgálatba.

A rabbiképzőbe felvételi útján lehetett bekerülni. A vizsga anyaga igen nagy volt. Fordítani az egész Tórát, valamint a Korai Prófétákat. Számos költői részt a Szentírásból kívülről kellett tudni, valamint tíz lap gemárát kommentárral a Talmudból, s természetesen héber grammatikát. (Mindezt 14-15 éves fiúkból követelték meg – a szerk. megjegyzése.)

A rabbiképzőben tíz évig tanultam, öt évig az ún. alsótan­folyamon, s öt évig a felsőben. Az alsótanfolyamon a gim­názium utolsó négy évének stúdiumait tanultuk, valamint rabbiszemináriumi tantárgyakat. így délelőtt és délután is volt tanítás.

• Nagy tudású pedagógusoktól, tudósoktól tanultál, akik szerves részeivé váltak a 20. századi magyarországi zsidóság szellemtörténetének. Beszélj róluk!
• Mestereim közül elsőként dr. Heller Bernát nevét emel­ném ki, a Biblia nemzetközileg elismert szaktekintélyét. Szigorú, nagy elvárású tanár volt. Minden óra elejére nyolc szentírási verset kellett kívülről megtanulni, majd teljes fe­jezeteket követelt meg, hogy memoriter módszerrel sajátít­suk el az ősi szöveget. A Biblia igazi ismeretét Heller Bernátnak köszönhetem. Dr. Weisz Miksánál hallgattam történel­met, ő is nagyon komoly előadásokat tartott, viszont nem követelte vissza az elhangzottakat. A vizsgákat sem vette túl komolyan, a történelmet mégis ő szerettette meg velem.

Világi tanáraim közül elsősorban Dercsényi Móricot em­lítem meg. Latint és görögöt tanított. Rendkívül széles műveltségű, szigorú ember, féltünk tőle, mint a tűztől. Állítom, hogy az általános műveltségünk jelentős részét neki köszönhetjük. Nyitott egyéniség, aki egész órákat szentelt a diákok kérdéseinek megválaszolására.

A rabbiképzős évek legjelentősebb állomása a felsőtagozat volt. Kik voltak leghíresebb mestereid?

• Első éves felsős koromban Hellernél Énekek Énekét és Koheletet tanultunk. Heller budai volt, s abban az esztendőben összeveszett a Pesti Hitközség vezetőivel, akik el akarták „nyelni” a Budai Hitközséget. Ő ellenezte ezt, s az eredmény az lett, hogy a pesti Hitközség vezetői eltávolítot­ták e fantasztikusan értékes embert a Rabbiképző kated­rájáról, nyugdíjba ment. Hoffer Árminnál folytattuk a talmud és a poszkim tanulását, de a gemárát később átvette tőle dr. Guttmann Mihály, aki addig a breslaui Rabbiképzőnek volt a rektora. Ő igen nagy tudású ember volt, de kissé száraz, nem mondhatnám, hogy szívesen emlékezem rá.

Dr. Hevesi Simon a homiletika és a vallásfilozófia pro­fesszora, valóságos királyi megjelenés. Óriási tekintélynek örvendő rabbi, aki – szerintem – nem vette túl komolyan a pedagógiai munkát, azonban művésze volt a szónoklatnak. Nagyon élveztük előadásait. Nem ment bele a témák mélyre­ható elemzésébe, ahogy talán elvártuk volna tőle. Tőle, a Dohány utcai templom főrabbijától.

• A háború előtt minden neológ rabbi – a Szeminárium mellett – egyetemre is járt, doktorált. Mi volt e követelmény feltétele, mi volt a kapcsolat a Rabbiképző és a Pázmány Péter Tudományegyetem között?
• A numerus clausus idején a Rabbiképzőnek megál­lapodása volt az egyetemmel. A Szeminárium által kijelölt diákokat a „zárt számon” felül, korlátolt jogú hallgatóként vették fel. Én, mint jelesen érettségizett diák, nem a Szemináriumon keresztül kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat, mert matematikát és fizikát akartam hallgatni. Később mégis keleti nyelveket és az ókori keleti népek történetét vettem fel, valamint filozófiát. Megkülönböztettek bennünket az indexünk alapján is. A korlátolt jogúaknak barna színű dukált, a többieknek fekete…

Néhányunknak, közte Scheiber Sándornak, Hahn István­nak, akik nem szeminaristaként, hanem egyéb érdemeik alapján lettünk egyetemisták, fekete volt az indexünk, s ebből óriási botrány tört ki. Rabbiképzős és fekete az indexe?… – háborogtak a jobboldali diákok és professzorok. Megsemmisítették a félévi vizsgákat, s átminősítettek minket „bar­naindexeseknek”.

• Hogyan alakult a rabbinikus pályád?

Gyakorló rabbi nem voltam soha. Annak idején a frissen avatottaknak nem volt hová elhelyezkedniük, hiába vezették be az ún. segédrabbi intézményét. Amikor az én évfolyamom végzett, ezekben a státusokban sem volt üresedés, csupán a templomkörzetek ifjúsági csoportjaiban kezdhettük el a pedagógusi munkát.

• Mikor, hogyan lettél cionista?

Alsós gimnazista koromban egyáltalán nem voltam cionista, sőt ellenzője voltam a zsidó nemzeti gondolatnak. Akkori szemléletem kialakulásában jelentős szerepet játszott a családi hagyomány. Édesapám mindig azt mondta: „Szeret­ném én azt az embert látni, aki kétségbe meri vonni az én magyar voltomat.” A történelem megértette velem, hogy nem minden úgy van, ahogy én gyerekfejjel elképzeltem. Lassan-lassan közeledtem a cionizmus eszmeiségéhez, s 1932-ben beléptem a Makkabeába, a cionista egyetemi hallgatók egyesületébe, amely szervezetileg a Hanoar Hacioni irányzatához tartozott. Itt kezdtem a cionizmus szellemiségével és az élő héber nyelvvel megismerkedni.

Ennek jegyében tanítottam, s vettem részt a mozgalom vezetésében, valamint a Keren Kájemet munkájában.

1945 után, mint a mozgalom egyik vezetőjére Magyarországon volt rám szükség. A Zsidó Gimnázium tanáraként cionista szellemben tanítottam. A tanári kar nagyobbik része s a gimnáziumi diákság mintegy fele öröm­mel csatlakozott ehhez az irányzathoz, de létezett komoly ellenzék is, a „vörös-asszimiláns” diákság. A domináns tényező mégis a cionista vonal volt, az iskola hangos volt a héber daloktól, s azt lehetett érezni, hogy sok minden másképp van – nyilván ebbe belejátszott a Soah tragédiája is – mint azelőtt.

A Rákosi-éra kialakulásával helyzetem egyre tarthatatlanabbbá, veszélyesebbé vált, ezért 1950-ben, harminchét évesen alijáztam.