A prostituáltak zsinagógája
Cubatáóban, Brazília (és talán a világ) legszennyezettebb iparvárosában az érdeklődők fölkereshetik azt a kis temetőt, ahol 64 zsidó prostituált és 14 kitartott férfi sírja pusztul gyors ütemben a mindent szétmaró ipari gőzökben. A temető a zsidó történelem egyik nem túl dicső, de a holocaust árnyékában elfeledett eseményének utolsó tanúja.
A múlt század közepén kerítők kezdtek tevékenykedni Lengyelország nyomortól sújtott zsidó közösségeiben, módos dél-amerikai üzletembernek adták ki magukat és házasságot ígértek a jobb életre vágyó lányoknak. Akik bekapták a csalit, örök hűséget esküdtek a „tisztes üzletembereknek” és útnak indultak Rio de Janeiro, Santos vagy Sao Paolo kikötőibe, azok a hajón tudták meg, hogy egy-egy férfi hitvesének státusán többedmagukkal kell osztozniuk. A célállomásra érkezve aztán nem sok reményük lehetett: a visszaútra pénzük nem volt, az Újvilágban senkit nem ismertek, a helyi nyelvet nem beszélték, a korrupt hatóságoktól védelmet nem remélhettek – sorsukat csak kevesen kerülhették el.
Legendák szólnak arról, hogy egyes prostituáltakat egy-egy helyi zsidó kiváltott a bordélyházból és feleségül vett, ám – ha e mese igaz is volt – a többségnek nem jutott osztályrészül ilyen szerencse. A helyi zsidó közösség nem fogadta be őket, a zsinagógába nem járhattak és még földi maradványaikat is csak a temető sarkában helyezhették nyugalomra. A lelkiismeretlen kerítők a Cvi Migdal névre hallgató bűnszövetkezetben tömörültek, és befolyásuk a kis zsidó közösségben nem volt jelentéktelen. Az 1920-as, ’30-as években a helyi jiddis színházak fő támogatói közé tartoztak, mert a színházi estéken kitűnő alkalmuk nyílt „árujuk” értékesítésére. A Cvi Migdal központja Varsóban volt, és tevékenységének csak a náci megszállás vetett véget. Ellenükben már 1887-ben megalakult Londonban az első, prostitúció ellen küzdő női zsidó szervezet, amely számos esetben segített, de a jelenséget nem tudta fölszámolni.
A zsidó prostituáltak első, 67 fős csoportja 1867-ben érkezett Rióba, és az „úttörőket” még százak és százak követték. 1936-ban a nácizmus elől menekülő Stefan Zweig döbben meg látványukon Rio piroslámpás negyedében: „Kelet-európai zsidó nők a legizgatóbb perverziókat ígérik az ügyfeleknek… Miféle balsors juttatta ide ezeket a nőket, hogy három franknak megfelelő tarifáért árulják magukat?”
Miután a helyi közösség kitaszította őket, a zsidó prostituáltak maguk alkottak önsegélyző egyleteket. Külön zsinagógát is építettek maguknak, ami a zsidó öntudat és a hagyományokhoz való ragaszkodás megindító példája. A gazdagon díszített templomot a 70-es években zárták be Rióban, miután hívei mind a temetőbe költöztek. (Értékes berendezési tárgyait számos zsidó szervezet próbálta megszerezni.) Gyülekezetüknek saját rabbija persze nem volt, de a nagyobb ünnepeken kántort és előimádkozót béreltek. Önsegélyző egyletük, melynek neve „Cheszed sel Emesz” (az Igazság Irgalma) volt, gondoskodott az öregekről és a betegekről.
Az egylet utolsó elnöke, az 1984-ben, 103 éves korában elhunyt Rebecca Friedman története olvasható a „Baile de Mascaras” (Álarcosbál) című könyvben, melyet Beatriz Cushnir. Rio zsidó közösségének kutatója irt. Eszerint Rebecca ágya fölött Chaim Weizman, Izrael Állam első elnökének portréja lógott, akit az egykori prostituált a „mi elnökünk”-nek nevezett. A könyv szerzője úgy véli, hogy a riói zsidó prostituáltak adakoztak is Izrael Állam javára.
Számos prostituáltnak volt gyermeke, akinek sikerült tiszteletreméltóbb foglalkozást találnia (nem utolsósorban az anyai gondoskodásnak köszönhetően), és persze nem szívesen említették a családi történet e kínos részét. Ha megkérdezik őket, mi volt anyjuk foglalkozása, ezt válaszolják: „Szőrmekereskedő.”
Amikor az utolsó zsidó prostituált is fölhagyott mesterségével, az önsegélyző egylet pénzforrása megszűnt. Az idős nők közül egyeseket gyerekeik vettek magukhoz, volt, aki öngyilkos lett, mások nyomorban haltak meg. Az utolsó túlélőket egy zsidó szeretetotthon fogadta be.
A prostituáltak Sao Paolo-i temetőjét felszámolták egy útépítés miatt, de a több mint 700 sírt befogadó riói temető megvan – a helyi chevra kadisa viseli gondját, kerülve a feltűnést.
Címkék:1996-12