A poszt-cionizmus tetszhalott?
A posztcionizmus tetszhalott?
Még jól emlékszünk a jelenetre: 1993. szeptember 13-án a Fehér Ház előtti pázsiton Jichak Rabin, Arafat és az amerikai elnök aláírták az Oslói Megállapodást. Ugyanezen a napon írta meg Úri Ram, a Haifai Egyetem tanára az előszót „Az izraeli társadalom perspektívái” című cikkgyűjteményhez, amelyben először írták le azt a kifejezést, hogy „posztcionizmus”. Az „oslói gondolat” reménnyel töltötte el az izraeli társadalmat. Talán csoda történt és – mindenki abban reménykedett, hogy – végre-valahára véget ér a véget nem érőnek tűnő közel-keleti konfliktus.
Az ismert újságíró és történész, Tom Segev könyvet írt „Az új cionisták” címmel. A szerző szerint a posztcionizmus sok cionista szemében nem más, mint az „eredeti eszme” elárulása, azaz hajlam a kiegyezésre az ellenséggel és a cionista alaptételek nevetségessé tétele. A jobboldali, harcias cionisták azt állítják, hogy ők jobb hazafiak, mint a balos, pacifista posztcionisták. Persze a mindennapi életben ritka az ilyen éles szembenállás: a mai izraeli társadalom tagjainak a zöme sem nem cionista, sem posztcionista, de sokszor, ha a helyzet úgy kívánja, egyszerre mindkettő.
A második intifáda kitörése véget vetett az „oslói gondolatba” vetett reményeknek, és a posztcionizmus elméleti alapjait is összezúzta. Sok baloldali kényszerűen visszatért a kezdetekhez és – jobb híján – ismét harcos cionistává vált. Persze ez a fajta cionizmus már nem az, ami 1948-ban volt. Ma már senki nem szajkózza az akkori, Trumpeldor és társai jelszavát: „Jó meghalni a hazánkért”. Fél évszázad alatt az izraeli társadalom ennél sokkal individualistábbá vált. Ezért is olyan nehéz elviselni a polgári lakosság elleni terrort. Ahogy Tom Segev mondja: „Nem megyünk moziba vagy meccsre, nem ülünk be a kávéházba és nem engedjük, hogy a gyerek busszal menjen az iskolába. A mindennapi élet nagyon nehézzé vált. De azt mindenki tudja, hogy a terror nem tudja és nem fogja elpusztítani Izraelt. ”
Ma már (vagy még) senkit sem érdekel a kérdés, hogy mennyire demokratikus vagy nem demokratikus Izrael. „Hála” az araboknak, ma egészen mások a prioritások. A zsidó állam – ugyanúgy, mint 1948-ban -, ismét a létéért harcol. Nemcsak az arab-zsidó összecsapások váltak brutálisabbakká, hanem a gondolatok, s az eszmék is.
A NEOCIONIZMUS TÉRNYERÉSE
Uri Ram szocialista posztcionistának vallja magát, álma egy olyan nem- zsidó Izrael, amely – hasonlóan a nyugati demokráciákhoz – teljesen világi, azaz nem tesz különbséget állampolgárai között és nem folytat neo-kolonialista politikát.
Ram szerint a kívánatos jövő az univerzális és globális posztcionizmusé, bár elismeri, hogy a második intifáda kezdete óta Saron és elődei – Netanjahu és Barak – egy olyan államot hoztak létre, ami minden, csak nem posztcionista. A mai Izraelt – állítja Ram – inkább neocionistának minősíthetjük: egy „törzsi”, „etnikus-nacionalista” és „fundamentalista” zsidó állam, amely már a nevéből, a zászlajából, a címeréből és a himnuszából következően is diszkriminatív és nyíltan vagy rejtve megkülönböztetést alkalmaz a lakosságának egy ötödét kitevő nem-zsidó állampolgáraival szemben. A szélsőséges neocionisták ajkáról néha kifejezetten a fasizmus kódszavait hallhatjuk – így Ram. Ma ilyen politikai csoportokat alkotnak a telepesek, a szélsőjobb pártocskái, a Likud és a Sasz egyes tömbjei, valamint a Nemzeti Vallásos Párt.
Ram úgy véli, hogy a neocionista állam egyben neo-kolonialista is, hiszen nem elégszik meg az 1967 előtti határaival, hanem azon túl is területeket tart megszállva, azokon állandó telepeket létesít és katonai erővel nyomja el a megszállt területek arab lakosait. Ha a két eszmét, azaz a posztcionizmust és a neocionizmust összevetjük, rádöbbenhetünk, hogy Izrael nem lehet egyszerre demokratikus és zsidó. Vagy – fejtegeti Ram – demokratikussá válik, és akkor megadja az összes jogot a nem-zsidó állampolgárainak és visszavonul az 1967-es határok mögé, vagy zsidó marad és folytatja az apartheid és a neo-kolonializmus politikáját. Az utóbbi államalakulatot azonban semmiképpen nem nevezhetjük demokratikusnak.
NEOCIONIZMUS ÉS NEOLIBERALIZMUS
Ram szerint a másik súlyos csapda, amibe a modern és neocionistává vált Izrael beleesik, a neoliberalizmus csapdája. Az állam – miután 1948-ban kivívta a függetlenségét -, egy szociálisan gondoskodó egalitárius tőkés gazdaságot kívánt kialakítani az ország területén. De a helyzet mára gyökeresen megváltozott. Az osztálykülönbségek nagyon élesekké váltak, a gazdagok és a szegények közötti szakadék nagyobb, mint a legtöbb fejlett nyugati országban.
A POSZTCIONIZMUS FELÉLEDÉSÉNEK ESÉLYEI
Segev szerint a posztcionizmus csak a tetszhalál állapotában van. Ha egyszer majd sikerül megegyezésre jutni a palesztinokkal, akkor elkerülhetetlen, hogy a posztcionizmus ismét feléledjen és elfogadott eszmerendszerré váljon. Sőt, ez még akkor is megtörténhet, ha nem sikerül végleges békét kötni és egy bizonyos fokú tenor továbbfolytatódik.
A Haifai Egyetem másik posztcionistája, Ilan Pappe baloldalinak és anticionistának tartja magát. Szerinte a posztcionizmus csak akkor fog újra feléledni, ha az izraeliek – és talán a palesztinok is – egy bizonyos pont után azt mondják majd: „Ezt már nem lehet elviselni, elég volt! De ezt a bizonyos pontot még nem értük el. Míg az 1990-es években az egyetemek hangosak voltak a baloldali tanárok és diákok bíráló írásaitól és szavaitól, mára ezek a hangok szinte teljesen hiányoznak. A politikai baloldal behúzta a fülét és a farkát, elnémult, sőt talán el is tűnt Izraelből. ” Majd hozzátette: „…ha a dolgok igazán rosszra fordulnak – például kiújul a háború északon, vagy Izrael és az arab világ között teljesen elmérgesedik a helyzet, vagy a terror ma még elképzelhetetlen méreteket ölt, vagy más módon fokozódik a külső nyomás Izraelre, amely így pária-állammá válik -, akkor a baloldal ismét meg fog szólalni. ”
Dalia Sehori cikke nyomán (Ha’Aretz)
George Bush törvénye az antiszemitizmus ellen
Az Egyesült Államok világszerte figyelemmel fogja kísérni az antiszemitizmus alakulását, és a külügyminisztérium évente külön jelentést készít róla. George Bush amerikai elnök floridai kampánykörútján bejelentette, hogy szombaton aláírta azt a törvényt, amely kötelezi a külügyminisztériumot az antiszemitizmus megnyilvánulásainak rögzítésére és kiértékelésére. Az elnök hangsúlyozta, hogy a szabadság védelme azt is jelenti, hogy le kell győzni az antiszemitizmusban megnyilvánuló gonoszt.
A törvény értelmében a külügyminisztériumban külön osztályt hoznak létre, élén egy megbízottal, aki dokumentálja az antiszemita megnyilvánulásokat, az erőszakos cselekményeket, a tulajdonrongálást, temetők és zsinagógák meggyalázását, a zsidóellenes uszítást. A megbízott ellenintézkedéseket javasolhat a kormánynak az éves jelentésben. A törvénytervezetet a magyar származású Tom Lantos, a kongresszus egyetlen holokauszt-túlélője terjesztette be, és néhány napja fogadta el a képviselőház és a szenátus.
A külügyminisztérium ellenezte a törvényt azzal az indoklással, hogy a vonatkozó értesüléseket egyébként is belefoglalja az emberi jogokról és a vallásszabadságról készített éves jelentéseibe. A tárca attól tartott, hogy a törvény kedvezőtlen reakciót válthat ki, különösen a muzulmán világban azzal, hogy kivételes bánásmódot biztosít a zsidóságnak a többi vallási és etnikai csoporttal szemben.
A republikánus párti választási stratégák abban bíznak, hogy az elnök Izraelnek a terrorizmus elleni harc jegyében biztosított határozott támogatásával elnyerheti a zsidó szavazatok jelentős részét.
MTI
Címkék:2004-11