A pesti gettó, 1944. III. rész

(8) Igaz emberek

Haszidé ummot ha-olam. Így nevezik héberül azokat a nem zsidókat, akik a zsidóüldözések idején életet mentettek. Hszide umesz ho-ojlem. Righteous gentiles. „Igaz emberek” a világ népei körében.

Friedrich Born

(1903-1963)

1944. május 9-én érkezett meg Budapestre mint a Nemzet­közi Vöröskereszt (Bern) ideiglenes delegátusa, a budapesti iroda vezetője. A Vöröskereszt emberbaráti segítséget nyújtott hadifogoly-, gyűjtő- és internálótáborokban, ellátta a menekültek, áttelepítettek, túszok, kétes állampolgárságú személyek védelmét. Az első perctől fogva tudta mindenki, hogy az üldözöttek Budapesten egytől egyig zsidók. A Vöröskeresztnek különös gondja volt az árvákra és az ideig­lenesen szülők nélkül maradt gyermekekre.

Born hivatala Budán volt (II., Fillér utca 51), a svájci kereskedelmi kirendeltség épületében, hivatalos státusának megfelelően: a Szövetségi Külkereskedelem-fejlesztési Hi­vatal igazgatójaként.

A Magyar Vöröskereszttel Born kerülte az együttműködést. Az iroda vezetői már az ő Pestre érkezése előtt is úgy ítélték meg, hogy a Magyar Vöröskereszt passzív és megfélemlített. „Nem törődik a letartóztatottakkal, csak a hatóságok utasítására vár…” (1944. április 15). A német megszállás után a Magyar Vöröskereszt is elbocsátotta min­den zsidó alkalmazottját és önkéntes munkatársát.

V., Mérleg utca 4: Ebben a házban volt 1944 szeptem­berétől kezdve a Nemzetközi Vöröskereszt egyik irodája, az ún. „A” szekció, mely Komoly Ottó vezetésével a Vöröske­reszt védelme alatt álló zsidók ügyeit intézte. Az irodában jó háromszáz alkalmazott dolgozott, persze, zsidók valamennyien, de már a létszámuk mutatja, milyen nagy volt a szervezet ügyforgalma. Külön szállító csoportot szerveztek (35 fő), ez osztotta szét a vöröskeresztes adományokat (élelem, gyógyszer) a rászorulók között, ők gondoskodtak a kórházak ellátásáról. Legfőbb feladatuk a gyermekekről való gondoskodás volt, de tevékenységük során a mentés minden lehetőségét kihasználták. Amikor az előre elkészített men­tesítő igazolványok elfogytak, és nem akadt pecsét sem elegendő, nagy számban gyártották az új pecséteket, nyomtatták az új igazolványokat. Az „A” szekció feladata volt az is, hogy ellássa gyógyszerrel, élelmiszerrel a gettó intézményeit, már amennyire ez egyáltalán lehetséges volt. A szomszédos ház (Mérleg utca 6) a Vöröskereszt gazdasági jellegű tevékenységének központja volt, feladatuk az intézmények ellátása élelemmel, gyógyszerrel.

A Nemzetközi Vöröskereszt főirodája a VIII., Baross utca 52-ben volt, egy másik a Munkácsy Mihály utca 19-ben, menekülttábort tartott fenn a Columbus (ma: XIV., Kolum­busz) utca 46-ban. Az iratokat a Baross utcában állították ki; hamis okmányokat is. A Columbus utcában barakktábor volt, a Vakok Intézete / Siketnéma Intézet nagy épülete mögötti telken, a kivándorlásra várók számára, másfél ezer vagy még több embernek. Feladva korábbi lakását, Bérkocsi(s) utca 3, 1944 nyarán és kora ősszel itt lakott egy ideig Komoly Ottó is. A tábort egészen szeptember 23-ig az SS fegyveresei őrizték. Az SS őrizet az ide internáltak csereértékének szólt; nem akarták, hogy a magyar hatóságok megakadályozzák „Áruért életet” akcióikat. A Vöröskereszt már csak akkor vette át a tábort, amikor a cserék esélyei semmivé váltak. A zsidó Árvaház nem volt vöröskeresztes intézmény, de Born – Komoly közvetítésével – engedélyt adott arra, hogy az épületen feltüntessék a szervezet nevét és jelképét; ez is hozzájárult ahhoz, hogy a Vilma királynő úti épület 1944 őszén aránylag biztonságos helynek számított. Mint fo­golytábor az óbudai téglagyár is a Vöröskereszt védelme alatt állt. Kelemen Krizosztom (1884-1950) pannonhalmi főapát kérésére a Nemzetközi Vöröskereszt védelem alá vette a bencés apátság egész területét. A bécsi halálmenetek egy része a Szent Márton-hegy alatt haladt el. Az apátságban nem egy felnőtt és mintegy ezer zsidó gyermek kapott menedéket az őszi hónapokban. Budapesten még a város felszabadulása után is hónapokig szinte csak Bőm és szervezete juttatott élelmiszer- és gyógyszersegélyeket az ínségeseknek.

Bornnak a rászorultak ügyeiben mutatott pártatlansága némelyek szemében a közöny látszatát keltette. Önálló dön­tései Genfben váltottak ki bizonyos elégedetlenséget. A genfi iroda egy munkatársa, aki december elején érkezett Pestre, felrótta neki, hogy önhatalmúlag több ezer „magánépületet” helyezett vöröskeresztes védelem alá. Alaptalanul: legfeljebb néhány tucat épületről lehetett szó. Az elfogulatlan mér­legelés azt mutatja, hogy a budapesti zsidóság igazi men­tőangyala éppen Bőm volt.

Friedrich Bornt a magyar kormány 1945-ben persona non gratá-nak nyilvánította, s távoznia kellett az országból.

Carl Lutz

(1895-1975)

A mentőakciókban igen jelentős szerepet játszott Carl (Charles) Lutz svájci konzul. Jó kapcsolata volt a németek­kel: a háború elején, 1939/40-ben ő látta el a védelmét a Palesztinában rekedt német telepeseknek, akiket az angolok ellenségként kezeltek. A háború kezdete óta Svájc képviselte Magyarországon a brit érdekeket, s így a követség il­letékessége alá tartoztak a palesztinai brit mandátus ügyei is. Ezért vonhatta a hatáskörébe (1944. június) a zsidók paleszti­nai kivándorlását szervező irodákat. San (El) Salvadort ugy­ancsak Svájc képviselte, de csak félhivatalosan. Gyakran a Nemzetközi Vöröskereszt is a svájci követségen keresztül intézte ügyeit.

Lutz hivatalának legfontosabb irodája az V., Szabadság tér 12-ben volt, a volt amerikai követség épületében (akkori hivatalos nevén: Svájci Követség Idegen Érdekek Védelme Amerikai Osztálya). Itt adott helyet Krausz Miklósnak, aki a Palesztinába kivándorlók ügyeit intézte. (Utóbb Krausz át­tette az irodáját a közelben lévő Üvegházba.)

1944. december elején, amikor – a kormány felszólítására – a legtöbb követség elhagyta Budapestet, Lutz maradt. A németek szigorú utasítást adtak a nyilasoknak, hogy amíg Lutz Pesten van, régi személyes érdemeire tekintettel ne bántsák a gettót. A svájci konzulátus oltalma alatt álló 76 védett házban összesen mintegy 25 000 személy kapott me­nedéket.

Lutz emlékére a Főváros a VII., Dob utca 12 sz. ház tűzfala melletti, szabad térré alakított üres telken szobrot (Szabó Tamás) állított (1991).

Angelo Rotta

(1872-1965)

Az idős bíboros, apostoli nuncius 1930 óta Vatikán Ál­lamot képviselte Budapesten, de maga mögött tudhatta a r. kath. egyház és a pápa egész tekintélyét. Rotta nem habozott nyomban a vidéki zsidók deportálásának első napján (május 15) a külügyminisztériumhoz intézett jegyzékben tiltakozni. Kérte a magyar kormányt, hogy ne folytassa a zsidók elleni jelen hadjáratot, mely már átlépi a természeti törvény és az isteni parancsolatok határait, s ne tegyen olyan lépéseket, amelyek ellen a Szentszék és az egész keresztény világ lelki­ismerete tiltakozni kényszerülhet.

„Én mindennap imádkozom ezért az országért, hogy foly­ton nagyobb, boldogabb és megbecsültebb legyen. De jövőjét illetően nagy félelem gyötör e pillanatban; félek, hogy az igazságtalanságok, amelyeknek elkövetésére készülnek – Isten hárítsa el! -, a megfontoltság nélkül kiontott ártatlan vér nem hozhatják az országra Isten áldását.”

Rotta fellépése példás volt abban az értelemben is, hogy míg a r. kath. egyház némely magyarországi vezetői vona­kodtak határozott tiltakozást kiadni, vagy csak a katholikus hitre tért zsidókat tartották szem előtt, ő minden üldözött védelmére vállalkozott, és eljárt annak érdekében is, hogy a Vatikán erélyesebb fellépésre bírja a magyar kormányt. A nunciatúra az ősz folyamán sok ezer védlevelet adott ki.

Az épület (I., Dísz tér 4-5) falán Angelo Rotta tiszteletére a kormány és a katholikus püspöki kar emléktáblát emelt (1992).

Slachta Margit

(1884-1974)

XIV., Thököly út 69: A Szociális Testvérek Társasága anyaháza. Itt és más helyeken a r. kath. szellemű, életmód­jában az oktató apácarendekhez hasonlító Társaság, melyet Slachta Margit – a Szent Kereszt Egyesület társelnöke – alapított, az ő vezetése alatt az üldözött zsidók ezreinek adott menedéket a város különböző pontjain álló házaiban. Apácarendhez hasonlító szervezet, mely leányotthonokat tar­tott fenn. A Szent Kereszt Egyesületet, a r. kath. vallásra áttért zsidók (konvertiták) szervezetét br. Kornfeld Móric (1882- 1967) alapította (1939); ez időben br. altorjai Apor Vilmos győri püspök (1892-1945) volt az elnöke, gyakorlati tevékenységét pedig Cavallier József (1891-1970) újságíró irányította. Irodájuk, közel a gettóhoz, a segítség szem­pontjából igen jó helyen volt (V., Múzeum körút 10). Itt tartották, 1944 májusától kezdődően, zsidók részére a kikeresztelkedést előkészítő nyolc hetes tanfolyamokat, csopor­tonként mintegy negyven fővel. Itt lőtt rá egy nyilaskeresztes járőr (november 17) Cavallierre, aki súlyos fejsebet kapott, de életben maradt. Apor, aki 1944 nyarán megpróbálta fel­rázni egyháza vezetőinek lelkiismeretét, orosz golyó áldozata lett, már előbb.

IX., Közraktár utca, a Matróz csárda közelében: 1944. december 27-én nyilasok agyonlőtték a Szociális Testvérek közeli leányotthonában (IX., Bokréta utca 3) elbújtatott zsidó nők egy nagyobb csoportját, s velük együtt az otthon vezetőjét (Salkaházi Sára) és egyik tanárnőjét (Bernovits Vilma) is.

A falon emléktábla (1989); a felirat szövege, sajnos, éppen a nővérek szerepét hagyja meg az általánosság homályában.

Sztehlo Gábor

(1909-1974)

Evangélikus lelkész (Nagytarcsa, majd Budapest, Bánya kerületi ev. egyházkerületi, 1944. márciustól kórházi lelkész) üldözött gyermekek mentését szervezte meg sajátos módokon. Raffay Sándor püspök (Bánya kerületi ev. Egy­házkerület) 1944 májusában nevezte ki az evangélikus egy­ház képviselőjévé a „Jó Pásztor” Bizottsághoz. Ettől kezdve, és különösen október 15 után, amikor Éliás Józsefnek már magának is bujkálnia kellett, ő irányította a gyermekmentő szervezet munkáját. Kérésére tehetős családok engedték át neki a lakásukat, és áldozatos nők, családanyák vállalkoztak arra, hogy a gyermekek mellett gondozónők, nevelők lesznek. Sztehlo gyermekotthonai nem mindig házakat jelen­tettek, sok esetben csak egy-egy lakást, nagyobb házakban. A „Jó Pásztor” első lakás-otthonába október 5-én költöztek be. A gettó idején mint a Nemzetközi Vöröskereszt „B” szekciója tevékenykedtek, de a vöröskeresztes jelvényt nem használták, hogy ne hívják fel magukra a figyelmet. Sztehlo tevékenységének magukban a gyermekotthonokban körül­belül hétszáz gyermek, s egyébként ezerhétszáz lélek köszön­heti életben maradását, „mind áttért zsidófajú egyén volt – írta maga Sztehlo (1945) -, de voltak olyanok, akik még nem keresztelkedtek meg”; a megmenekültek jó része él még ma is, javakorabeli. A gyermekek mellett több mint négyszáz gondozó volt, részben maguk is az üldözöttek közül.

A „Jó Pásztor” mintegy harminc menedék-lakása, igen kevés kivétellel, a kevésbé veszélyesnek látszó Budán volt, közülük az egyik: XII., Városmajor utca 52, modern Bauhaus-épület, történetesen Preisich Gábor tervezte, 1944/45-ben otthonvezető maga is, a ház II. emeletén egy nagyméretű lakásban közel negyven zsidó kisgyermek vészelte át a nyilaskeresztes dühöngés hónapjait. Más címek: I., Lovas út 33, ahol közel hetvenen rejtőztek; XII., Tamás utca 37, ahol tizenhét kislány talált menedéket; Bérc utca 16, Haggenmacher Ottó sörgyár-tulajdonos lakása stb. Decem­ber végén, január legelején Sztehlo a belövés érte házakból védenceit más helyekre vitte át, harminc-egynéhány gyerme­ket a saját lakásának (Légrády-villa, II., Lorántffy utca *?*) pincéjébe, s ott bújtatta őket, miközben az utcán, s fenn a házban is, a németek az ostromló szovjet csapatokat lőtték.

Sztehlo emléktáblája (Vígh Tamás munkája) a Várban, a Bécsi-kapu téri evangélikus templom (I., Táncsics Mihály utca 28), Kallina Mór épülete (1895) külső falán, a Táncsics Mihály utca felőli oldalon (1984) (VT). Felirata: „Íme az olajfa, Sztehlo Gábor fája, elültetve 1984. XII. 2. Jeruzsálemben, az igaz emberek kertjében.”

Raoul Wallenberg

(1912-1947)

1944.július 9-én érkezett meg Budapestre Raoul Wallen­berg, a svéd királyi követség harmadik titkára, „humanitárius attasé”, különleges megbízatással: hogy minden elképzelhető módon próbálja megmenteni az életét azoknak, akiket a nemzetiszocialista rendszer üldöz és elpusztítással fenyeget.

Mindössze hatszáz üres svéd útlevelet hozott magával: hogy a Svédországgal kapcsolatban álló üzletembereken segíthes­sen. Ezenkívül egy vonatnyi árvagyerek Svédországba me­nekítését tervezte. Az eleinte vakmerő kalandnak gondolt budapesti kiküldetésről hamar bebizonyosodott, hogy igazi küldetés. Wallenberg felnőtt a feladathoz, amely Pesten várt rá.

Wallenberg Pestre küldését minden jel szerint a nemzet­közi zsidó segélyszervezetek kezdeményezték. Alighanem ezek a szervezetek állták a kiadásait is. Megbízatása for­mailag V. Gusztáv király és Horthy táviratváltásához kapcsolódott. Jelkép értékű volt, hogy elindulása előtt Marcus Ehrenpreis rabbi elmondta a svéd arisztokrata családból származó protestáns (evangélikus) fiatalember fölött a papi (kohanita) áldást.

Nem messze a gettó szélétől, két nagyobb utca távolság, alig párszáz méter: az Üllői út józsefvárosi oldalán, mindjárt a Kálvin térnél működött a svéd követség humanitárius osztálya (VIII., Üllői út 2-4). Itt intézték a védőútlevelek („Schutzpass”) ügyeit. Itt volt a „Schützling Protokoll” is, az eltűnteket regisztráló és felkutatni próbáló ügyosztály. Kezdetben a Naphegyen, az I., Tigris utca 8-ban volt az iroda, s már ott is, mint később minden követségi épületben, me­nekültek, menekítettek százai zsúfolódtak össze, de 1944 októberében átköltöztek Pestre. A humanitárius osztály használta Budán az I., Mihály utca 3; I., Dezső utca 3; XII., Ráth György utca 30; Pesten az V., Vámház körút 15 és VI., Jókai utca 1 sz. alatti épületeket is. Maga a svéd kir. követség a II., Gyopár utca 10-ben volt, de hamarosan igénybe vették a szomszédos Minerva utca 1/A sz. alatti villát is. (A Schutzpass-okat eleinte itt állították ki.) Az V., Arany János utca 16-ban működött a szociális gondozási osztály, a VIII., Szentkirályi utca 8 élelmiszer-raktár volt. Wallenberg azt akarta, hogy minél többen kerüljenek ki a csillagos házakból és legyenek közvetlen követségi védelem alatt, ezért novem­berben már igénybe vettek más házakat is: VI., Révay utca 16, ahol jobbára a követség tisztviselői laktak; V., Személynök utca (ma: Balassi Bálint utca) 21-23; stb. Ez a sok cím mind Raoul Wallenberg hivatala volt. Az „agytröszt”, emberei, akik a munka nagyját a sokszor szük­ségképpen rögtönzött utasításai nyomán elvégezték, az Üllői úton, s december közepétől inkább az V., Harmincad utca 6-ban dolgoztak. Itt, a Hazai Bank épületében, még a páncél­szobában is Wallenberg védencei voltak elhelyezve. Maga Wallenberg sűrűn változtatta a lakását, s több lakcíme is volt egy időben: XI., Elek utca 9/B; I.,Dezső utca 3; VII., Madách Imre út 5, VI. emelet (karácsonykor); Harmincad utca; VIII., Reviczky utca 6 (gr. Károlyi Gyula palotája) (szilveszterkor); majd ismét a Harmincad utca; s legutoljára valószínűleg a VI., Benczúr utca 16. a Nemzetközi Vöröskereszt egyik irodája, a „T” (Transport) szekció stb. Kétszer egymás után nem akart ugyanazon a helyen aludni.

Wallenberg határtalan személyes bátorsággal mozgott a városban; kis autóján (Studebaker, rendszáma: AYál52), melyet a hozzá hasonlóan bátor sofőr (Langfelder Vilmos gépészmérnök) vezetett, mindig ott volt, széles karimájú Eden-kalapjában, esőköpenyben, majd kék télikabátban, ahol éppen segíteni kellett, mindig a kellő pillanatban jött, s fegy­vertelenül is mindig tudott segíteni. Gyorsan kiismerte magát a magyar viszonyok között, megtanult bánni a magyar rendőrséggel, jóindulatú vagy korrupt tisztviselőkkel. Eleiem, gyógyszer, igazolvány, és pénz is, gyakran éppen megvesztegetésre: ez volt a segítség, amit ő hozott; de leg­főképpen a villámgyors cselekvés, határozott, erélyes fellépés. November végén teherautó-számra vitt – egyébként nem csak ő – élelmiszert, gyógyszert, meleg holmit, mozgókonyhát is a halál-menetoszlopok után, a szállítmányokat esetenként az országúton, zuhogó esőben, sötét éjszaka, csak zseblámpák gyér fénye mellett osztotta ki, sokaknak könnyítve a szenvedésein. November végén, de­cemberben szinte minden nap ki kellett mennie a Józsefvárosi pályaudvarra, hogy az ott összeállított deportáló szerelvényekből kimentse legalább azokat, akik svéd iratok­kal rendelkeznek. December 10-én még Hegyeshalomról, a „halálmenet”-ekből is sokakat vissza tudott hozni. Karác­sonyeste a nyilasok a Déli pályaudvaron várakozó marhavagonokba terelték több svéd védett ház lakóit, ez volt a deportálások utolsó szerelvénye, s Wallenberg a már úton lévő vonatról is leszedte védenceit. Volt, hogy a csendőrpa­rancsnok géppisztollyal fenyegetőzve távolította el a vagonoktól, autószerencsétlenséget ígértek meg neki a néme­tek. Személyes bátorsága nem ismerte a lehetetlent. Budapesten utoljára az Aréna út és Benczúr utca sarkán látták őt, 1945. január 17-én, késő délelőtt. Már úton volt, autón, Debrecenbe, az orosz csapatok főhadi szállására. Alakja a budapesti zsidóság megmenekülésének és megmentésének jelképévé nőtt.

A XIII. kerületben, a volt nemzetközi gettó területén 1945 óta folyamatosan egy utca (a volt Phönix utca) őrzi Wallen­berg nevét, 1989 óta szép emléktábla domborművel megjelölve (Bottos Gerő műve). Szobra – nem tudni, milyen megfontolásból – a Pasaréten van. Az eredetileg az ő tiszteletére Pesten, a Szent István parkba szánt emlékmű, Pátzay Pál szimbolikus szobra (1949), a felavatás előtt rej­télyes módon eltűnt, majd hosszú lappangás után Debrecen­ben bukkant fel, a gyógyszergyár udvarán.

*

„Bárki, ha egyetlen emberi életet (szó szerint: lelket) elpusztít Izráelből,

az Írás szerint ugyanazt teszi, mintha elpusztítaná az egész világot.

Es bárki, ha egyetlen emberi életet megment Izráelből,

az Írás szerint ugyanazt teszi, mintha megmentené az egész világot.”

„Bárki, ha egyetlen emberi életet elpusztít az emberi nemből,

az Írás szerint ugyanazt teszi, mintha elpusztítaná az egész világot.

És bárki, ha egyetlen emberi életet megment az emberi nem­ből,

az Írás szerint ugyanazt teszi, mintha megmentené az egész világot.”

(Misna, Szanhedrin, 4,5; két szövegváltozat)

A Yad Vashem (Jeruzsálem) – a Holocaust em­lékezetének fenntartására és történetének tudományos ku­tatására alapított intézet (jád va-sém, szó szerint: kéz és név”, Jes. 56,5; értsd: emlékhely és név-oszlop) – Carl Lutzot, Salkaházi Sárát, Slachta Margitot, Sztehlo Gábort és Raoul Wallenberget a Haszidé ummot ha-olam soraiban tartja számon. Ugyanezt a megbecsülést kapta a Yad Vashem-ben budapesti tevékenységéért az olasz Giorgio (Jorge) Perlasca (1910-1992), aki minden felhatalmazás nélkül, hogy segíthessen, kiadta magát spanyol ügyvivőnek, Budapestről pedig Karig Sára; Máthé Elek (1895-1968), a Református gimnázium görög-latin szakos tanára és felesége, Máthé Klára, akkor a Nemzetközi Vöröskereszt életvédelmi osztályának munkatársai; Ruzicskay György (1896-1993) festő; és mások is, Magyarországról kétszázötvenen. Igaz emberek.

(9) Védett házak, nemzetközi gettó

November 15: A kormány végül mégis megkezdte Budapesten a gettó kialakítását. Tekintettel kellett lennie a külföldi követségek által kiadott iratokra. Ezért elrendelte, hogy az ilyennel rendelkező személyek külön a számukra kijelölt házakba költözzenek. Ezek a házak, a semleges országok követségeivel való megállapodás nyomán, rendre az illető ország védelmét élvezték; innen a védett ház, védett házak elnevezés. Öt ház fölött a Nemzetközi Vöröskereszt gyakorolt védelmet. A nyilaskeresztes kormány szerette volna elérni, hogy gesztusáért ellenszolgáltatásul diplomáciai elismerést kapjon a semleges országoktól, erre azonban nem került sor. Viszont a Zsidó Világkongresszus még 1944 novemberében külön nyilatkozatban mondott köszönetét a Vatikánnak, Svédországnak és Svájcnak az európai zsidóság mentésében nyújtott különleges segít­ségükért.

A védett házak nagy többsége az Új-Lipótváros déli részén volt, a Pozsonyi út – Szent István park környékén. Azoknak, akik idegen államok menlevelének birtokában külföldi kiu­tazásukra vártak, november 20-ig kellett átköltözniük ebbe a negyedbe, a Palatínus-házakba. Az átköltözést némi könyörtelenség és az érintett zsidó lakosság elégedetlensége, sőt, felháborodása kísérte. A menlevéllel nem rendelkező zsidóknak ki kellett költözniük a negyedből, csillagos házakba, az Erzsébetvárosba. Egyszerűen kilakoltatták őket. Sokan, akiket érintett a munkaszolgálatos kötelezettség, egyenesen a téglagyárban találták magukat. Persze, a legtöb­ben megpróbálták kijátszani a szigorú előírásokat, a razziázó nyilasok éberségét és menleveles társaik szorongó önösségét: hamis menlevelet szereztek maguknak, bujkáltak. Akik a védett házakba akartak beköltözni, gyakran már nem találtak helyet maguknak. Újabb és újabb védett házakat kellett – vagy kellett volna – nyitni. De inkább csak a zsúfoltság növekedett. Igazán nagy különbség nem volt a védett házak és a két hét múlva megnyitott gettó között, s ahogyan telt az idő, egyre inkább a gettóban mutatkozott nagyobb esély a puszta életben maradásra.

Néhány védett ház címe a nemzetközi gettó területén (a csendőrség 1944. november 14-én kelt kimutatása és későbbi adatok alapján):

Tátra utca 6: A svéd követség kirendeltségének épülete. Itt közvetlenül intézték a védettek ügyeit: megszervezték a védett házak igazgatását, orvosi ellátását, gondoskodtak élelmiszerről és gyógyszerről, tartották a kapcsolatot a hatóságokkal, főként azért, hogy megpróbálják kiszabadítani az eltűnt – a nyilasok által az utcán elfogott vagy a lakások­ból kihajtott – személyeket. (Följegyzéseik szerint több mint hétszáz bejelentés nyomán mindössze ötvenkét embert sikerült megtalálniuk, a többiekkel minden bizonnyal a Duna-parton végeztek a nyilaskeresztes testvérek.) A kiren­deltség egészen a városnegyed felszabadulásának pillanatáig (január 16) működött

Tátra utca 14-16: A svéd követség kórháza. December 2-án nyílt meg, rendes időkben azt mondták volna, hogy ötven ággyal, s részben tehermentesítette az Akácfa utcai kórházat. Járóbeteg rendelése is volt, mindenkit befogadott, aki rászorult. Sokakat hoztak ide a halálmenetekben kidőltek közül is

Wahrmann Mór utca (ma: Victor Hugó utca) 29: Svéd fertőző kórház

Hollán utca 7/A-B: Svéd védett házak

Kárpát utca 3: Svéd védett ház

Katona József utca 10/A, 14,21,23/A, 24,31: Svéd védett ház

Katona József utca 26, 28, 39,41: Svájci védett házak

Légrády Károly utca (ma: Balzac utca), svéd védett házak: 39,43 (a svédek képviselte holland védettek számára), 48/B (a svédek képviselte argentin védettek számára)

Pannónia utca 8, 15, 17/A-B, 36: Svéd védett házak

Phönix utca (ma: Raoul Wallenberg utca) 7: Svéd védett háznak kijelölve, de nyilasok foglalták el

Pozsonyi út 1, 3,4, 5,7,10,12,14, 15/17, 22: Svéd védett házak

Pozsonyi út 16, 23: Nemzetközi Vöröskereszt védett házak

Pozsonyi út 20, 24, 30: Vatikáni védett házak

Pozsonyi út 28: Kormányzói (!) kivételezett ház

Pozsonyi út 32, 33/A, 35, 36, 39, 40, 42, 49, 54: Svájci védett házak

Szent István park 35: Spanyol védett ház

Sziget utca (ma: Radnóti Miklós utca) 40,43,45: Svájci védett házak

Sziget utca 41: Kormányzói (!) kivételezett ház

Tátra utca 4: Nemzetközi Vöröskereszt védett ház

Tátra utca 5/A: Svájci védett ház

Tátra utca 6, 12/A, 14 (I. emelet), 15/A-B: Svéd védett házak

Újpesti rakpart 5: Portugál védett ház

Újpesti rakpart 7: Svájci védett ház

Wahrmann Mór utca (Victor Hugó utca) 32: Svájci / Vatikáni védett ház stb.

Kormányzói mentességet azok kaptak, külön kérelem alapján, akik a zsidótörvények hatálya alá estek, de különös közéleti, tudományos, művészeti vagy gazdasági érdemeik indokolttá tették számukra a kivételezettséget. 1944. márci­ustól júniusig a belügyminiszter, ezután a miniszterelnök bírálta el a kérelmeket, s az I., Tárnok utca 5-ben működő iroda összesen több mint nyolcezer mentességet adott ki. Október 15 után a Szálasi-kormány ezeknek csak mintegy tizedrészét hagyta érvényben, s a kormányzói kivételezett házakba a megmaradt okmányok birtokosai és családtagjaik költözhettek. Kormányzói vagy belügyminiszteri mentesítés nyújtott védelmet számosaknak; köztük volt a tudományos élet kiválóságai közül Alföldy András, Pannónia római kori régészetének és az ókori Róma történetének tudósa, Baktay Ervin India-kutató, Beke Ödön, Fehér Géza régész, a magyar őstörténet kutatója, (Fokos-) Fuchs Rafael, Fejér Lipót matematikus, Germán Tibor orvos, Goldziher Károly, Marót Károly klasszika-filológus és vallástörténész, Riesz Frigyes matematikus. Szabolcsi Bence; az írók, művészek közül pedig Csorba Géza, Fényes Adolf, Füst Milán, Gózon Gyula, Székely Mihály, Tersánszky Józsi Jenő, Weiner Leó és mások.

Heltai Jenő helyett fia és Bajor Gizi színésznő adtak be kérelmet. Amikor Heltai erről tudomást szerzett, a következő levelet írta az illetékes államtitkárnak:

„Érdemekre hivatkozni nem tudok, előnyt vagy kedvezést a magam számára sohasem kértem. Mindig álltam azt, amit a sors rám mért. Sok jót kaptam attól az országtól, ahol születtem, és amelynek a nyelvén írok, el kell tőle fogadnom a rosszat is. Egész múltamat meghazudtolnám, ha most, egy hosszú élet alkonyán, a helyzetemen való kívánatos kön­nyítés kedvéért, egy sok százezer embertársamat egyformán sújtó ítélet elkerülése végett kérelmezéssel élnék és magam­nak kivételezést, jobb sorsot iparkodnék biztosítani. Akkor sem teszem meg, ha azok, akik szeretnek és féltenek, esetleg szenvednek emiatt. A kérvényt nem adom be.”

A védett házakat, a védett személyek kényszerlakhelyéül kijelölt negyedet nem vették körül kerítéssel, rendőrök sem őrizték. Nem volt külön szervezete. Gettó volt mégis; az itt lakók üldözöttek voltak, ha nemzetközi védelem alatt is. A védett házak státusa egyébként ugyanolyan volt, mint a csil­lagos házaké.

„A valaha jómódú polgári lakásokra valló falak között, akár odakint a vagonokban, az élettér nélkül maradt testek egymásba érő kipárolgásának feloldhatatlan rekeszeiben tíz-tizenöten szorongtak mindegyik szobában, a fontos biológiai anyag kivált nőnemű megtestesülésében. Ez utóbbi kife­jezéssel – mint sokkal később olvashattam – a Deportálás Nagymestere illette a Végleges Megoldás tárgyát képező, magasan szervezett, ember formájú fehérjetömeget. Ugyan­az, aki a Végső Megoldás első, elengedhetetlen fázisát is egyetlen tömör jelszóba foglalta: Zsúfoljátok össze őket, mint a heringeket. A vagonokkal való azonosítás azért az első pillanat elkeseredésének szubjektíve érthető, objektíve azon­ban elhamarkodott kifejezése volt. A földön heverőknek itt mindegyiknek jutott egytestnyi hely, szorosan ugyan, ám teljesen kinyújtózva, általában a nagy kabátjukon fekve, fejük alatt hátizsákjukkal vagy más cókmókjukkal. Fejük a falnál, lábuk, ha többnyire összeért is a szoba közepén, végig kinyújtva. Nemhogy a vagonok, jószerint még a hering- konzervek zsúfoltságát sem érve el. S az ajtó nyitva volt. (…) Szóval, itt vagyok. Pozsonyi út 39.”

(Somlyó György, Rámpa, 1984)

A zsidók számára elrendelt kijárási tilalom a nemzetközi gettóban is érvényben volt. Az itt lakók, mint a rendelet mondja, „naponta reggel 8-9 óra között a környéken sétál­hatnak”. Ha valaki merte vállalni a kockázatot, kimehetett akár a körútra is. De az utcákon fegyveres nyilasok járőröztek.

Volt néhány védett ház a nemzetközi gettó területén kívül is, például: VIII., Eszterházy utca 23 (Károlyi-palota) és 42, svéd ház mindkettő.

1944 őszén már igen sokféle nemzetközi okmány volt forgalomban Pesten, legtöbbje, érthetően, magyar és német nyelvű szöveggel egyaránt, s mindegyikük valamelyes biztonságot ígért. A legjobb a szabályos – keménykötésű – külföldi útlevél volt, az igazi külföldi útlevél. Ezek mellett a követségek kiadtak alkalmi – egyszeri utazásra szóló – útleveleket; s végül, Krausz Miklós ragyogó ötlete nyomán, készültek, főként az Üvegházban, svájci oltalomlevelek (védlevél, „Schutzbrief”) is: igazolás arról, hogy az illető svájci állampolgár és így a követség védelme alatt áll. Ezen a háromféle papíron, természetesen, volt fénykép és pecsét is. Az útlevélhez hasonlóan értékes okmány volt a magyar hatóságok kivándorlási engedélye, illetve a bevándorlási engedély Palesztinába (certifikát), melyet június óta a svájci követség adott ki. Sajátságos okmány volt a közös útlevél, mindegyikben 200-200, később már 1000-1000 név, s hozzá mindenkinek külön egy igazolvány („Bescheinigung”) arról, hogy neve közös útlevélben szerepel. Rendszerint az olta­lomlevél nevei mögött is egész családok álltak. A német követ megütközve jelentette (július 29) Berlinbe, hogy a svájci követség – elírásra hivatkozva – a korábbi közlésében feltüntetett 7000 személy helyett 7000 család, azaz 40 000 fő részére igényel kilépési engedélyt. Végül, 1945 januárjában Wallenberg irodája már előzetes „útlevél” („Vorpass”) vagy közönségesen fehér igazolvány el­nevezéssel is adott ki sorszámozott, aláírt igazolást arról, hogy az útlevél kiállítása az illető részére folyamatban van. Korábban hasonló előzetes igazolás volt a tanúsítvány, mely igazolta, hogy a megfelelő okmány hamarosan kiállításra kerül.

Az év vicce volt: A keresztfa felirata. INRI. Mit jelent ez a rövidítés? – Indulok Názáretbe, Rendezni az Iratokat.

A külföldi állampolgároknak rendszeresen kellett jelentkezniük a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóságnál (KEOKH), amelyet még 1930-ban állítottak fel, a Magyarországon tartózkodó idegenek: a menekültek, külföldi állampolgárok stb. ellenőrzésére. Itt kapták meg a tartózkodási engedélyt, mindig csak 30 napra. Igazolást is kiállítottak számukra arról, hogy mint külföldi állampolgárok nem kötelesek viselni a sárga csillagot. A hivatalt már eleve az idegen-ellenes politika eszközének szánták, s a zsidótörvények után már különösen a zsidókkal szemben lépett fel eréllyel: a hontalanok és menekültek, akik fölött teljes hatósági ellenőrzést gyakorolt, nagyobbrészt zsidók voltak, Kárpátaljáról, Lengyelországból. Az út a KEOKH irodájába, a Vámház épületébe (IX., Fővám tér 8, ma: Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem), ahol az engedélyek meghosszabbítását intézték, 1944 őszén maga volt a megpróbáltatás: a zsidók nem szállhattak villamosra, s így gyalog kellett elmenniük a Pozsonyi útról a Ferenc József-hídhoz (Szabadság-híd), kitéve a nyilaskeresztes fegyveresek önkényének.

Útleveleket és igazolásokat állított ki a zsidó üldözöttek számára Svájc, illetve a Nemzetközi Vöröskereszt, továbbá Svédország és a Vatikán, valamint – kisebb mennyiségben – a spanyol követség (VI., Eötvös utca 11/B), illetve a portugál követség (V., Váci utca 37) és konzulátus (Duna utca, majd Zrínyi utca 9, végül a Duna-palota, a Ritz szálló). San Salvador nem útleveleket, hanem valódi állampolgársági okmányokat adott. Az okmányok kiállításáéit fizetni kellett; később sokan mondták, hogy egyszerűen nem volt pénzük Schutzpass-t vásárolni. Nincsenek megbízható adatok arról, hogy tulajdonképpen hány külföldi papír volt forgalomban. A legtöbb okmányt talán a svájci követség adta ki (7800 személyre szóló és 4 közös útlevél), de ők jártak el a brit és amerikai állampolgárok ügyeiben, sőt, San Salvador helyett is. A svéd követség az útleveleken (4500) kívül ki állított igazolásokat is, a legfontosabb volt a Schutzpass, amely okmányszerűen, fénykép mellett, igazolta, hogy az illető csoportos útlevélben szerepel (8000), s készítettek igazoló jegyzékeket a védelem alatt álló személyekről, fénykép nélkül, csak nevekkel. (Nem akarták, hogy az eredeti útlevél tekintélyét hamisítványok veszélyeztessék, ezért találták ki a különféle pót-okmányokat.) Kivándorlási engedély vagy cer­tifikát valami 18 500 volt forgalomban. A Vatikán 2500, Portugália 700, Spanyolország 100 hiteles útlevelet adott ki. Néhány menlevelet még Törökország – a török Vörös Félhold – is kiállított. A hiteles eredeti okmányokon kívül egyre több mindenféle hamisítvány került az utcára. A Nemzetközi Vöröskereszt papírjai tulajdonképpen utánnyomások voltak. Mások kis nyomdákban, műhelyek­ben, még sufnikban is, házilag gyártottak különböző iratokat. A svéd Schutzpass-okat az Antiqua Nyomda készítette, nagy gonddal, s Wallenberg általában is ügyelt arra, hogy a svéd okmányok hitelét kétes értékű papírok ne rontsák. Azt azon­ban nem akadályozta meg, hogy a hiteles nyomtatványból több példányt nyomjanak. Az Officina Nyomda, a Löbl Dávid-cég, Román Imre művezető irányításával, mindenféle nyomtatványt rövid idő alatt produkálni tudott. Mindenki megpróbált többféle okmányt tartani magánál. A számokból ítélve, a legtöbben csak hamis papírokat tudtak szerezni. A hamisítványok száma talán elérte a 100 000-et is. Csak svájci okmányból közel 60 000 darabot gyártottak. Az okmány­gyártásban a Nemzetközi Vöröskereszt cionista munkatársai mindenki másnál hatékonyabbak voltak. (Egy svájci” pec­sétre, amelyet az egyik fiatal cionista haluc csoport gyártott, Suisse helyett azt írták, hogy Süsse. A hamisítványt könnyű volt felismerni, és sokan kerültek bajba miatta.) Különböző iratgyártó – hamisító – műhelyek működtek. Az útlevél­nek, persze, csak a védett házakban, a nemzetközi gettóban volt értelme. Az igazolványok valódi értéke az utcán dőlt el, s ahogy telt az idő, egyre inkább szerencse dolga volt.

Carl Lutz és Raoul Wallenberg október 31-én a külügyminisztériumban megismerhették a minisztertanács pár nappal korábbi határozatát, amely szerint „a kormány november 15 után legnagyobb sajnálatára kénytelen lesz a még Magyarországon található zsidó személyeket egységes bánásmódban részesíteni.” A fenyegető szavak néhány héten belül végzetes valósággá váltak.

November 23: A hatóságok elrendelték, hogy a zsidó gyermekeket a gyermekotthonokból is telepítsék át a gettóba. A Nemzetközi Vöröskereszt ragaszkodott althoz, hogy az általuk fenntartott gyermekotthonokból csak megfelelő és gondosan fertőtlenített épületekbe vigyék a gondozottakat. Ezzel a jogos, de az adott körülmények között keresztülvihetetlen követeléssel sikerült elérniük, hogy azokat a gyer­mekeket is, akiket már átköltöztettek, visszavihessék a gettó területén kívüli otthonokba.

November 29: A m. kir. belügyminiszter megegyezett a német hatóságokkal, hogy Budapestről újabb munkaszol­gálatos egységeket bocsátanak a németek rendelkezésére. A szállítmányok összeállításához felhajtották a nemzetközi gettó házait is, a svájci menlevéllel rendelkezőket elvitték, a svédeket Wallenberg mentesíteni tudta. Az egyik gyűjtőtelep Kőbányán volt, egy faáru-gyár telepén (X., Kőbányai út 10). Innen december 1-jén indult el a transzport, Ravensbrückbe.

(10) Duna-part

Szent István körút 2: Nyilasház. A környéken nyilaske­resztesek fészkelték be magukat a Pozsonyi út 33/B és Phönix utca 7 sz. házba is, nyilasház volt a Városház utca 14-ben, innen jöttek elő a Jókai utca gyilkosai, a Teréz körút 19, Erzsébet körút 49 stb., Budán a Kapás utca 46. A legfőbb pártház az Andrássy út 60, a „Hűség háza”, már akkor hírhedt épülete volt.

A nyilaskeresztesek utcai terrorja mindjárt október 16-án megkezdődött. A Csengery utca 14 lakóit, utcán elfogott embereket lelőtték. A Népszínház utca 31, Teleki tér 4 sz. házakban a zsidók megkísérelték az ellenállást, de még gép­puskát is bevetettek ellenük, a Tisza Kálmán tér, Teleki tér tetemekkel, az ellenállók holttestével volt tele.

November 23: A budapesti mentők esetnaplójában ezen a napon van először bejegyzés arról, hogy az éjszaka folyamán valakit a Duna-parton, a Margit rakpart 6 (ma: Bem rakpart) előtt a vízbe dobtak. Ettől a naptól kezdve a pesti rakparton, a Lánchíd és az Árpád-híd között, de Újpesten is (a Meder utcánál) rendszeresek voltak az éjszakai kivégzések. A német hatóságok figyelmeztették a belügyminisztert, hogy az éjszakai lövöldözés nyugtalanságot kelt a lakosságban, s kérték, hogy ezeket szüntessék be. A válasz az volt, hogy a kormánynak nincs befolyása az eseményekre. A mentőknél ezekben az időkben egy új szó jelent meg: „dunás”, akiket a Dunába lőttek, de szerencsés módon ki tudtak menekülni.

A kormány teljhatalmú megbízottja december 27-én repülőgépen visszajött Pestre, hogy a város védelmének hatályosabbá tétele” érdekében mozgósítsa a nyilaskeresztes csoportokat is. De a nyilasok inkább fosztogatni akartak. „Ki kell irtani minden zsidót, azzal az ügy el is van intézve” – adta ki vezetőjük az utasítást. Az egymással is versengő csoportok ennek megfelelően jártak el. A felfegyverzett, de minden ellenőrzés nélküli bandák a nyilasházakból indultak el a Pozsonyi út környékén razziára, portyára. Akit az utcán elkaptak, azt a nyilasházakba hurcolták be. Ha igazoltatásra került sor, a fegyveresek nem egy esetben egyszerűen eltép­ték a felmutatott iratokat. Akiket a Duna-part felé tereltek, azoknak röhögve mondták, hogy úgysem lesz már szükségük az irataikra.

A Törvényszéki Orvostani Intézet vezetője mondta, a háború után: A nyilasok a legbestiálisabb módon intézték el áldozataikat. Lehető legkevesebb van olyan, akit csak úgy lelőttek, a legtöbbet szörnyűséges módon meggyötörtek. A legtöbb hosszan szenvedett, és az arcok rémes torzulásából arra lehetett következtetni, hogy szenvedésük irtózatos volt. A szétlőtt agyvelő és a szívlövés igen kevés, ellenben annál több a szenvedést nyújtó kegyetlen nyom. (…) Verések nyoma a lemeztelenített testeken, csúnya roncsolások a fe­jeken és az arcokon. A legkülönbözőbb korú férfiak, nők, aztán gyermekek, sőt, csecsemők. Ezeket a holttesteket még a karácsony előtti napokon hordták az Intézetbe. Akkor még (…) a rendőrség legalább idehordatta az utcákon, tereken talált halottakat.”

Egy túlélő (Eva Bentley) mondta, negyven évvel később (1985), Londonban: Akkor a Duna nem a kék Duna volt, nem barna: vörös Duna volt, a zsidók vérétől.”

December 24 után, az utolsó hetekben, a pesti nyilaske­resztesek terrorja már nem hőkölt vissza a nemzetközi get­tóban álló házak diplomáciai védettségétől sem. December végén kihajtották az utcára és a Dunába lőtték a Pozsonyi út 30 lakóit. Január 8-án hajnalban és a következő napokban összeszedték a Jókai utca 1-ben (azóta: halálház) menedéket kereső üldözötteket, 266 embert, a Városház utcai nyi­lasházba vitték őket, egy részüket azután átkísérték a gettóba, a többieket, összesen mintegy 180 férfit és nőt a következő napok folyamán, mindenféle fenyegetés, kínzás és megalázás után, és értéktárgyaikat, de még jobb ruhadarabjaikat is elvéve, egyenként kisebb csoportokban, anyaszült meztelenre vagy alsóruhára vetkőztetve, az utcára vittek és ott, vagy a Petőfi Sándor utca 10. sz. ház udvarán, vagy a Duna-parton agyonlőttek. Sokakat elpusztítottak a más házakban bujkálók közül is. A Jókai utca 1-ben egyébként a svéd követség élelmezési irodája működött, korábban a földszinten egy vendéglő volt, és az utolsó hetekben sokan kerestek itt menedéket.

(…) A második férjet (…) elvitte a Duna 1944 telén. (…) Legféltettebb tulajdonát, hat pár tündökletes cipőt, unikumot a maga nemében, zokniba csomagolva tárolta, hogy a por kárt ne tehessen bennük; néha elővette őket, és beszélt hozzájuk törülgetés közben. Gondolható, a cipőjét sajnálta a legjobban ebek harmincadjára hagyni, amikor ott kellett hagynia, a jeges rakparton, mert ez a cipő mindig fényes volt… Évekkel később hasonló cipőt vett észre Liza nagyanyám egy férfin a villamoson, és vadul dobogni kezdett a szíve, esküdni mert volna, hogy az ő lábbelijét látja a szemközt ülő férfi hanyagul keresztbe vetett lábán; leszállt, utánament, és mielőtt az ide­gen eltűnt volna egy kapualjban, kérdőre vonta. A férfi mosolygott, fölényesen, mintha valami titkos védettséggel bírna; sőt, még készségesnek is mutatkozott, mert mielőtt bezárta az ajtót Liza előtt, megajándékozta annyival, hogy emlékszik valakire 1944-ből, fura alak, már tökmeztelen volt, de még akkor is a cipőjét szorongatta, és azt kiabálta, hogy itt tévedés történt, hogy ez az egész csak tévedés lehet, hiszen ő egy kitüntetett magyar tartalékos főhadnagy.

(Hankiss Ágnes, Halottaskönyv, 1993)

A Duna-part pesti oldalán, a Margit-híd északi oldalán emlékmű áll, a gyilkosságok áldozatainak emlékműve.

(11) Üvegház

(V., Vadász utca 29)

Volt a nemzetközi gettón kívül is néhány ház, amelyben kizárólag zsidók kaptak menedéket, valamelyik külföldi követség vagy a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt. Ezek közé tartozott, például, az „Üvegház”, amely a svájci követség kirendeltségének számított. Ez volt, hivatalos nevén, a Svájci Követség Idegen Érdekek Képviselete Kiván­dorlási Osztály.

A pompás épületet, a már korábban Palesztinába áttelepült többi tulajdonos hozzájárulását bírva, a cég üzletvezetője, Weiss Arthur 1944 nyarán felajánlotta a svájci konzulátusnak a palesztinai kivándorlási iroda céljaira, így lett aztán sokak menedékhelye. Az Üvegházat mint intézményt a Va’ada vezetői szervezték meg, még június folyamán: Komoly Ottó és helyettesei. Magának az irodának a vezetője Krausz Mik­lós (Móse) volt, magyar orthodox és cionista, s mellette Salamon Mihály (1897-*?*), aki a vallásos cionista mozgal­mak mentő-akciói élén állt. Körülbelül ötvenen dolgoztak az adminisztrációban. Elvben csak azok költözhettek be ide, akiknek már volt bevándorlási engedélye, s készültek elin­dulni Palesztinába, illetve várták az engedélyt. De hát ki nem várt engedélyre akkoriban? A certifikát nem egy esetben csupán ürügy volt: indok arra, hogy az üldözöttek bizton­ságos helyre kerüljenek. A biztonságot nem egyszer védeni kellett az akciókra szívesen vállalkozó lengyel és szlovák menekültek, illetve a Ha-Somér ha-Cair szervezet tagjainak vakmerőségétől is. (Szeptember elején Weiss és Krausz már rendőröket akartak hívni, hogy kitegyék őket, olyan veszélyesnek érezték a kockázat esetleges következményeit nem mérlegelő felelőtlenségüket a többiekre nézve.) Össze­sen mintegy 3000 ember talált itt menedéket a sötét és még sötétebb hónapokban. Volt idő, november táján, hogy a ház előtt rendőrkordon állt; se ki, se be nem engedtek senkit.

(Befejező része következő számunkban.)

Részlet az MTA Judaisztikai Kutatócsoport és a Budapesti Városháza áltól 1994 második félévében megjelenő, Zsidó Budapestünk, Emlékek, történelem, szertartások című kötetből. Szerkesztette Komoróczy Géza.