A női kultúra más, mint a férfikultúra, avagy mit tud a feminista nyelvtudomány

Előző számunkban a női irodalom sajátosságairól beszélgettünk, ezúttal azt tudakoljuk nyelvész beszélgetőtársunktól, hogy valóban másképpen kommunikálunk-e mi nők, mint a férfiak. Folyton utazó Esztertársunk ezúttal Mexico City-ben járt, és az ottani zsidó közösség életéről tudósít. Ne mulasszanak el rákattintani a web oldalunkra sem, ahol nemcsak cikkeinket olvashatják, de értesülhetnek leendő rendezvényeinkről is.

Pécsi Katalin

[email protected]

www.nextwave.hu/esztertaska

LOUISE VASVARI NYELVÉSSZEL, A STONY BROOK UNIVERSITY PROFESSZORÁVAL BESZÉLGET PÉCSI KATALIN

Louise O. Vasvari a New York-i Stony Brook University professzora­ként kurzusokat vezet nyaranta a bu­dapesti Közép-Európai Egyetemen, a gender studies – társadalmi nemek – és a kommunikáció téma­köréből. Az utóbbi években egyre többet időzik Budapesten: nemcsak lakása, hanem népszerű „szalonja” is van a Zoltán utcában. Kisebbséginek lenni jó! – állítja beszélgetőpartne­rem, akit a Nagymező utca egyik kocsmájában üldögélve a kétlakiságáról, a „másságáról” és a feminiz­musról faggatok.

Beszéljünk először az identitásod­ról. Mit mondasz legelsőként magadról, amikor új társaságban bemutatkozol?

Azt, hogy magyar vagyok. (Nevet). Mert többnyire a nagyvilágban történik a bemutatkozás, és nem Magyarországon. Aztán: hogy professzor és nő. Be kell vallanom: a nagyvilágban magyar va­gyok – inkább, mint zsidó. A magyar vol­tom azt jelenti Amerikában, hogy „other”: más, mint a többiek. (A férjem vá­lóokai között ez szerepelt az első he­lyen!). Aztán – és ez összefügg az előző­vel -: mindenütt liminális, azaz minden­hol „a másik” vagyok. Úgy érzem, a ma­gyarok zsidónak tekintenek, az amerika­iak magyarnak – mindenhol más vagyok, mint a többség.

Hogy derül ki itt, Magyarországon, hogy zsidó vagy?

Előbb-utóbb mindig kiderül – bár ke­vésbé talán, mint ott, New York-ban. Mert ott az az értelmiségi társaság, akik­kel együtt vagyok – nem a kinti magya­rok, hanem például az egyetemi kollégá­im – 80%-ban zsidók. Persze nem min­denhol vannak jelen ilyen jelentős arányban, de a New York-i állami egyete­meken igen.

Van ebben különbség a férfi és a női oktatók között?

Talán a nők között még nagyobb a zsidók aránya. Mivel a nőknek nehezebb az egyetemi hierarchiába bekerülniük, a zsidó nőknek nagyobb az esélyük. A zsi­dó nő pályázók nagyobb valószínűség­gel jönnek olyan családból, ahol fontos érték volt a tudás.

Volt-e a családodban minta arra, hogy egy nő nagy karriert épít, mint Te? Vagy egyáltalán: volt-e valaki női ágon, aki a tudománynak szentelte volna ma­gát?

– Nem, egyáltalán nem. Sok zsidó csa­ládban előfordul pedig, hogy a mama vagy a nagymama orvos volt vagy fogor­vos, professzor persze nem nagyon le­hetett! Annyiból mégis, hogy a nagy­anyám például, a zsidó ágon, diplomás volt, noha kilencgyerekes családban nőtt fel. A dédnagyanyámnak kalaposüz­lete volt, és az összes gyerekét taníttat­ta, mind diplomás lett! A férfiak többnyi­re orvosok voltak, a lányok pedig tanár­nők, tanítónők. A nagyanyámnak, aki ezernyolcszázhetven valahányban szü­lethetett, tanári diplomája volt, persze sohasem dolgozott: férjhez ment, gyere­keket szült. De az akkori átlaghoz ké­pest nagy tudású nő volt. A nem zsidó anyám például az anyósához képest „ta­nulatlannak” számított: ő még csak kö­zépiskolai végzettséget se szerzett. Bár a rokonaim többnyire diplomások: én let­tem elsőként elismert kutató és pro­fesszor a családomban.

– Érezted-e bármikor a pályádon, hogy hátrányban vagy amiatt, hogy nőnek születtél?

Igen, mindig. Annál erősebben, mi­nél magasabbra kerültem. Amikor még fiatal voltam, a férfi kollégák könnyeb­ben támogattak: szívesen egyengetik egy pályakezdő, szép nő útját. Később azon­ban, amikor már hatalomhoz jutottam, a férfi pályatársak nagyon ellenségesek let­tek. Nem bírták elviselni, hogy úgymond hatalmi helyzetbe kerültem, nő létemre. Aztán egy idő után az egyetemi karrie­rem el is akadt: ezt nevezik a gender iro­dalom kifejezésével „üvegplafonnak”: hi­ába kiugróan jó egy nő teljesítménye, a munkahelyén a hierarchiában nem jut magasabbra, egy „láthatatlan plafon” mi­att. Így történt velem is az egyetemen. Külön érdekes dolog, hogy az üvegpla­fon magassága aszerint alakul, hogy a magasabb beosztásra pályázó nő mennyire „fenyegető” a férfiakra nézve. A déli akcentussal – brit angolul vagy dél­-afrikai angol akcentussal – beszélő nőket például magasabb posztig engedik, mert nem kell tőlük annyira tartani, mint pél­dául az „agresszívabbnak” számító zsidó amerikaiaktól. Én a saját egyetememen hamar teljes állású, kinevezett pro­fesszor lettem, ez tény. De minden pub­likációm és akadémiai sikerem ellenére, egy igazán neves egyetem, igazán jó állá­sát sosem kaptam meg. Az utolsó fordu­lóban mindig elutasítottak. Persze utánam tíz évvel már másképpen alakult a női oktatók és kutatók sorsa. Én ugyanis az egyetemen a legelső két-három nő kö­zött vagyok, akik a saját erejükből – és nem egy tekintélyes, jóval idősebb férj révén – futottak be egyetemi karriert. A minta mindig nagyon fontos – a nálam fi­atalabbaknak már sokkal könnyebb, mert ők kitaposott úton haladhatnak.

– Lujzi, miért lettél feminista? Hogyan jutottál el a gender studies-tól a femi­nizmusig?

Abból a szempontból mindig is az voltam, hogy már gyerekkoromtól tud­tam, én mindenekelőtt karriert akarok. Mindig is független akartam lenni, önálló – ehhez persze az emigráció is hozzájá­rult. nem szerettem Amerikát, nem akar­tam „átlagos” lenni – olyan, mint minden­ki más. Úgy éreztem, a magánélet bol­dogsága nem elég nekem. Aztán a hetve­nes években találkoztam a feminizmus jelszavával. Amikor 1973-ban az egye­temre kerültem, minden kollégám férfi volt. Stony Brook-ban az első, úgymond feminista csoportok olyan nőkből alakul­tak, akik „csak” feleségek voltak, és azért harcoltak, hogy a férfiak is takarítsanak, vagy önállósulási vágyból otthagy­ták a férjeiket. Bevallom, ezekkel a nők­kel én az égvilágon semmi közös­séget nem éreztem – egészen más volt a helyzetünk. A minden­napi feminizmus kérdéseinél, a női önbizalom-erősítő csoportok­nál és a mozgalmi jellegű akciók­nál, tüntetéseknél engem mindig sokkal jobban izgattak a szakmai kérdések: pl. hogy hogyan mutat­ják be a nőket az irodalmi mű­vekben. Az akadémiai életben ta­pasztalható férfitöbbség problé­mája érdekelt, meg a tágabb szakmámban, a filológiában fel­merülő témák. Amikor ilyen gon­dolatokkal találkoztam kb. 25 év­vel ezelőtt, hogy kénytelen vagyok-e olvasóként „elférfiasodni”, és élvezni a makrancos nő-feldol­gozások „humorát”, mindjárt fel­fogtam, hogy mennyire helyénva­ló ez a megközelítés. Tehát ezen a szálon lettem feminista, nem a magánéletemben. Ebből a szem­pontból éppen fordított utat jár­tam be, mint a legtöbb nő.

Mit jelent a feminizmus a tudomány­ban? Tematikus megközelítés? Vagy in­kább kérdésfelvetés? Esetleg nézőpont?

Mindegyik. Egy elméleti és módszerta­ni megközelítés, ami lehetővé teszi, hogy új kérdéseket tegyünk fel. Nem a válasz, a kérdés a lényeg. Rossz kérdésekre nem kaphatunk érvényes válaszokat. A femi­nizmussal új kérdéseket teszünk fel, új dolgokat látunk meg. Maradjunk a több­ször említett példánknál, a makrancos nő­nél. A téma az arab folklórtól kezdve Shakespeare-ig vissza-visszatér, és tanulmá­nyok ezreit írták róla, főleg persze Sha­kespeare kapcsán. De azt a kérdést, hogy miért vicces az, ha egy feleséget agyonver a férje, eddig egyik irodalmár se tette fel.

A szakmádon, a nyelvészeten belül hogyan vezetett az utad a feminizmus­hoz?

– Nehezen. Nem egyetlen lépés volt. A folklórban fellelhető szexualitást ele­meztem először, majd azt, hogy hogyan ábrázolják a nőket a középkori iroda­lomban. Hogy fellelhető-e a női hang az anonim költészetben. Az eposz mindig férfi diskurzus, a lírai költészet viszont kezdetben női hangon íródott. Érdekes módon Sapphó – ő az első költő, akinek neve volt – műveinek nagy része elve­szett, illetve a férfiköltők a későbbiek­ben átvették és átírták a sorait. Vagyis a női költészetet már a kezdet kezdetén elnyomták. Mind a szexualitás, mind a női hang kérdése irodalmi és nyelvésze­ ti kérdés is egyben. Ez az interdiszcipli­náris kutatási irány volt az első lépés. Körülbelül húsz évvel ezelőtt merült fel először, hogy a gender – a társadalmi nem – nyelvészetileg is megragadható.

Hogyan? Mivel foglalkozik tulajdon­képpen a feminista nyelvészet?

– A szociolingvisztika mindig is érde­kelt. Az, hogy hogyan használjuk a nyel­vet. A folklórban a férfiak írnak a nőről: miért vicces téma például már vagy ezer éve a makrancos feleség, akit a férjnek többé-kevésbé agyon kell vernie ahhoz, hogy kezelhetővé váljon?! Ezek a törté­netek kifejezetten a férfiaknak szólnak. Innen jutottam el a nyelvészet nemi megközelítéséig – erről tartok most elő­adást Budapesten a CEU-n, New York-ban pedig az N. Y. U. -n.1 A nemtani (gen­der) téma nemcsak a nőkről szól, ám természetesen feminista megközelítés­ben vizsgálom a témát. A feminizmus gyerekbetegsége volt, hogy kezdetben mindig csak a nőket vizsgálták. Ma már tudjuk jól, hogy bármilyen témát nézhe­tünk a feminizmus szemüvegével. Húsz éve még azt vizsgáltuk, hogy a nők meg­szólításában – a becenévben, a tegezésben stb. – hogyan ragadható meg a férfi­aknak az a törekvése, hogy csökkentsék a női beszélőpartner jelentőségét.

Mint amikor pl. nyugodtan Icának le­het szólítani a titkárnőt és a professzor- asszonyt egyaránt, míg az igazgatót vagy professzort csakis „úrnak”?

Pontosan. Egy másik érdekes kuta­tásban azt figyelték meg, hogy a férfi/női orvosok hogyan beszélgettek a betegeik­kel. Kivel elégedettebbek vajon a páci­ensek? Mennyi lehetőséget kap a beteg, hogy beleszóljon az „orvos beszédébe”? Kérdezhet-e? Javasolhat-e? Az eredmé­nyek azt mutatják, hogy a férfi orvosok hajlamosabbak uralkodni a betegeiken, nem engedik őket szóhoz jutni. A bete­gek a női orvossal viszont gyakran úgy beszélnek, hogy érezhető, nem veszik őket komolyan. Ezek a vizsgálatok nem­csak nyelvészetileg érdekesek, hanem társadalmi szempontból is.

Azt is vizsgáltuk, hogy a nők hogyan beszélnek egymás közt a privát életük­ben. Aztán azt, hogy a férfiak és nők mi­lyen párbeszédet folytatnak egymással: a férfi hogyan használja a hatalmát a nőkkel szemben azzal is, ahogyan be­szél, avagy nem beszél (pl. nem hagyja szóhoz jutni a nőt, illetve egyszerűen nem válaszol bizonyos kérdéseire, meg­jegyzéseire).

Ma már viszont azt is nézzük – és ez a legérdekesebb új kutatási téma feminis­ta szemszögből -, hogy a férfiak egymás között hogyan viselkednek. A nyelven át megragadható társadalmi viszonyokat vizsgáljuk, ez a feminista nyelvtudo­mány új témája és nézőpontja. Felve­szünk például magnóra egy beszélge­tést, és megfigyeljük, hogy melyik témák térnek vissza vagy uralkodnak, mennyi ideig tartott egy-egy megszólalás, ki szólt közbe stb.

Ha mindezek jelentését próbáljuk ér­telmezni, két fontos kérdésre bukka­nunk. Az egyik így hangzik: vajon két kü­lön kultúra él egymás mellett? A női kul­túra más lenne, mint a férfikultúra? A másik: lehet, hogy a férfi és női beszéd különbözősége esetleg a hatalom függ vénye? A férfiak uralkodnak a nőkön (nem adnak több pénzt a feleségüknek, nem engedik jobb álláshoz jutni a kollé­ganőiket) vajon a beszédük is ezt a ha­talmi helyzetet fejezi ki? Szerintem mindkét kérdés helyénvaló – jelenleg azonban az utóbbit tartom igazabbnak. Érdekes kutatási terület a magán- és a közszféra összehasonlítása. Felvesszük pl. magnóra, hogy hogyan beszélget ott­hon, a nappaliban vagy a konyhában a férj és a feleség. Régen azt gondolták, hogy a nőket azért se lehet komolyan venni, mert állandóan kérdezősködnek. A magnófelvételből viszont az derül ki a nyelvész számára, hogy a feleség azért kérdezett viszonylag sokat, mert a férj nem válaszolt! A nő látszólag sok tartal­matlan, fölöslegesnek látszó kérdést tesz fel: „Mit ebédeltél?” „Hogy tetszik az új függöny? stb. Ezeknek az az értelmük, hogy mivel konkrétak, muszáj rá­juk válaszolni valamit. A látszólag feles­leges kérdésnek tehát az a funkciója, hogy továbbvigye a beszélgetést, azaz fenntartsa a kommunikációt.

Hogy bírunk együtt élni, nők és fér­fiak, ha ennyire különbözőek vagyunk?

Elképzelhető, hogy a posztmodem életben már nem nagyon tudunk. Hogy ezért válunk el. Bár a régi időkben, ami­kor még nem volt ennyi válás, hogyan is történt? A nagyanyáink idején például az emberek még nagyobb családokban él­tek együtt; a nagymamám az ideje javát a nővéreivel, unokahúgaival, nagynénjeivel stb. töltötte, vagyis a magánélete többnyi­re nők társaságában zajlott. Amikor azon­ban a család nukleárissá alakult, és a há­zasság alapja a romantikus szerelem lett, a nők már azt is elvárták el a férjüktől, hogy egyben a legjobb barátjuk is legyen. Akkor a család már nem működött. Eb­ből a szempontból nézve a férfi és a nő tényleg két külön kultúrában él.

Egy másik vád a nőkkel szemben, hogy imádnak „pletykálkodni”. Igaz ez? Attól függ, honnan nézzük. A nők a be­szélgetés közben intimitást teremtenek egymás közt, és megerősítik a barátsá­gukat. Az, hogy a nők kibeszélnek más embereket, egészen mást jelent, mint a férfiak esetében. A férfiaknál előfordul, hogy összejönnek, de egyáltalán nem beszélgetnek egymással. Vagy az egyi­kük „előad”, a többi meg csak hallgatja. A privát viszony egész másképpen ala­kul náluk. Nézzük meg, mi történik a nőkkel és a férfiakkal a nyilvános életben! Mi történik a nőkkel, ha mégiscsak megkapják az áhított állást?

Elférfiasodnak? A női vezetőkön gyakran úgy látom.

Előfordul. Japánban például a nők­nek máshogy kell beszélniük, mint a fér­fiaknak. A családban ez megszokott, mert ez a hagyomány. De mi történik, ha a nő például vezető pozícióba kerül? Be­széljen továbbra is úgy, mint egy nő? Vagy váltson férfiasra? Akármelyik lehe­tőséget választja is, „túl” férfiasnak vagy nőiesnek fog tűnni, vagyis elégedetle­nek lesznek vele a férfi beosztottjai. A harmadik megoldás: angolul beszél, hogy „semleges” maradhasson…

Érdekes dolgot említettél a beszél­getésünk elején: azt, hogy az amerikai társadalom bizonyos női beszédmódo­kat – hangsúlyokat, akcentusokat – ag­resszívnak tart. És ráadásul ezt az „ag­resszívabb” női stílust a zsidó nőkhöz köti.

Igen, ez roppant érdekes. Ráadásul nők esetében nehezebben tudják az ak­centust vagy a szókincset behatárolni. Az érzékelhető csupán, hogy ez vagy az a nő: más. Vagy leszbikus, vagy zsidó.

– Mi a közös e két női csoportban?

Az, hogy mindkét csoportba tarto­zók az amerikai átlaghoz képest ag­resszívebben, vagy csupán határozot­tabban és magabiztosabban beszélnek.

Nem a liberális értelmiségiekre jel­lemző inkább ez a beszédstílus, férfiak­ra és nőkre egyaránt?

De, nyilvánvalóan. Az említett vizs­gálat azonban a nőkről szólt, és aki „fér­fiasan” beszélt, arról kiderült utóbb, hogy történetesen zsidó. Feltehetően egyben értelmiségi is volt az a nő, aki ebbe a csoportba bekerült – a zsidó há­ziasszonyokra nyilván nem jellemző az „agresszív”, másképp fogalmazva: asszertív beszédmód.12

Megragadható-e nyelvészeti mód­szerekkel a „zsidó apa” sajátossága is? Pszichológiai tanulmányokból. Hímek­ből és a szépirodalomból egyaránt is­merjük a meleg megengedő, odafigyelő, azaz szinte „nőies” férfi típusát…

A típust jól ismerem a nyelvészet­ben viszont még nem foglalkoztak vele. Jó ötlet! Javasolni fogom egyik tanítvá­nyomnak! Lehet, hogy a „zsidó apa” töb­bet beszélget a gyerekével? Többet kér­dez tőle? Inkább meghallgatja? Az izrae­li családokat már vizsgálták, egy ilyen tanulmányról tudok. Azt hasonlították össze, hogy az izraeli és az amerikai csa­ládban az apa mennyire viselkedik „fő­nökként”. Szóhoz jutnak-e a közös együttléteknél a családtagok, sőt: hogy egyszerre beszél-e mindenki, ahogy a „ti­pikus” zsidó családokban szokás. De en­nek a vizsgálat nem az apára koncentrál, hanem az egész családra együtt. Jól is­merem a saját családomból is a kont­rasztot: milyen volt a keresztény roko­noknál vendégségben lenni, és milyen a zsidóknál. Az egyik helyen mindenki ille­delmesen társalog, a másikon egymás szavába vágva, felhevülten ordítoznak… A kontrasztot remekül ábrázolja néhány film és regény is: Philip Roth például na­gyon hitelesen mutatja be, hogy milyen­nek látja és hallja a keresztény család társalgását a közéjük csöppent zsidó vendég. Emlékszem, hogy az anyósom házában, egy emelettel följebb, két zsi­dó öregasszony lakott. Amikor a férjem­mel látogatóba mentünk hétvégén, min­dig hallottuk a kiabálásukat. Egy darabig nem értettem, mi zajlik, aztán rájöttem, hogy semmi különös: csak hozzájuk is látogatók érkeztek…

Lujzi, térjünk vissza a beszélgeté­sünk kezdő kérdésköréhez. Ha lehetne, megváltoztatnád az identitásod valame­lyik elemét?

– Nem. Nő igazán sokkal szívesebben vagyok, mint férfi! (nevet) A legtöbb nő érzékenyebb, törődőbb. A férfiaknak sok szempontból könnyebb persze, de sok szempontból meg nehéz: a férfias­ságukkal például annyi bajuk van. So­sem vágytam rá, hogy férfi legyek! Zsidó­nak lenni meg ugyanolyan érdekes, mint magyarként élni Amerikában. Kisebbsé­ginek lenni jó – és én duplán kisebbség­be tartozom, ráadásul nem is itt élek. Ennek a hármas „másságnak” rengeteg hátránya, de előnye is van. A kisebbségi lét láthatóbb: a próbálkozásainkra job­ban odafigyel a világ. Mindenhol „más” vagyok, kívülálló, de mennyivel érdeke­sebb így az életem! Egy tálib nőre per­sze ez nem vonatkozik, a nyugati világ­ban azonban a női lét izgalmasabb, nő­ként, zsidóként és magyarként egész biztosan többet értek meg az életből.

1 (New York University, az egyik legrangosabb állami egyetem az Államokban – P.K.)

2 Érdekes illusztráció a témához: részt vettem Louise Vasvari professzor legutóbbi nyári kurzusán, a CEU-n. Az utolsó napon a résztvevők értékelték az előadássorozatot. Egyes kelet-európai ösztöndíjasok a tananyag újdonsága és a tanáruk élvezetes előadói stílusa ellenére lepontozták némileg a kurzusvezetőt, mondván, hogy „túl férfiasan” beszél: azaz túl hangos és túl magabiztos a beszéde. – P.K.