A nő a hagyományban

A nő a Bibliában

A teremtés története a férfi és nő közötti viszonyt egyen­rangú, monogám társkapcsolatnak írja le. Igaz ugyan, hogy a nő a férfiből teremtetik, és a férfi az, aki elnevezi asszonyát, azonban mindez nem korlátozza a nő szabad akaratát. Sőt éppen ez a szabadság az, ami előbb – a történet szerint – az emberi nem romlását okozza. Az asszony teremtésére azért van szükség, mert az ember nem talál magához illő segítőtár­sat a föld vadjai és az ég madarai között, habár az Isten az összes állatot elvonultatja előtte, és az ember valamennyit megszólítja, azaz néven nevezi. Csak a saját magából teremtett társa az, akivel a megszólítottság viszonya teljes, illetve teljes lehet. „Akkor ezt mondta az ember: Ez most már csontomból való csont, testemből való test. Asszonyember legyen a neve: mert férfiemberből vétetett.” (Gen.2,23.)

Az itt megjelenő héber szópár – ijs – isah – ennek a viszonynak a lehetőségét hangsúlyozza.¹ A hagyomány le­galábbis így értette. Egy magyarázat szerint, ha a két héber szóból kiemelünk egy-egy betűt, jodot a férfit jelentő ijs-ből és a hét a nőt jelentő isah-ból, akkor mindkét szóból ugyanaz a két héber betű marad: az alefés a sin. Ezt összeolvasva a tűz szót – és – kapjuk. A kiemelt betűk pedig a négybetűs Istennév a tetragrammaton részei. Tehát eszerint a magyarázat szerint a férfi-nő kapcsolat értékét a mindket­tőjükben benne levő „isteni jel” adja. Ha ez eltűnik belőlük, ami marad, az pusztító tűz.^1/1

A többnejűség először a Káin családjából származó Lámeknél jelenik meg. Ábrahámnak azonban csak egy törvényes felesége volt. Hágárt Sára javaslatára vette maga mellé ágyasnak. Ketúrá pedig csak Sára halála után lett az ősatya feleségévé. (Gen.15,1) Mindebben a kor jogszokása tükröződik. Hamurabi törvénykönyve (kb. i.e. 1700) szerint a férfi csak akkor vehet magához ágyast, ha a felesége terméketlen. Az ágyas helyzete azonban nem egyenjogú a feleségével.² Később a Bibliai történetekben egyre többször hallunk bigámiáról, sőt poligámiáról is. A társfeleségek között gyakori lehetett a rivalizálás. Feltehetően ennek em­lékét őrzi a társfeleséget jelentő héber cara szó, melynek igei gyöke azt jelenti, hogy ellenségesnek mutatkozni, szoron­gatni. Gyakran az is problémát jelentett, hogy a társfeleségek gyermekei közül kit illet az elsőszülöttség joga. Erre a bajra keres gyógyírt a deuteronómiumi törvény. „Ha valakinek két felesége van, és az egyiket szereti, a másikat pedig gyűlöli, és ha fiút szül neki mind a szeretett, mind a gyűlölt, de a gyűlöltnek a fia az elsőszülött, akkor – ha majd felosztja birtokát a fiai között – nem teheti elsőszülöttjévé a szeretett feleség fiát a gyűlöltnek a fiával szemben, aki elsőnek született…” (Deut. 21,15-17.)

Férjhez menéséig a lány apja házában élt, annak tulajdonát képezte. Ugyanakkor nem volt elzárva a világtól. Szabadon járhatott (Gén.34,1.), beszélhetett férfiakkal (1.Sám. 9,11-13). Több őt érintő kérdésben azonban a szülői ház döntése érvényesült. így ekkor is, ha fogadalmat tett. Mózes negyedik könyvének határozata szerint, amíg hajadon a nő, fogadalmát atyja, ha már férjnél van, férje semmissé teheti.³ A lány csak akkor örökölhet, ha nincs fiú örökös.⁴

Férjhez menéskor a nő a férfi tulajdonává válik éppúgy, mint annak háza, szolgája, ökre és szamara.⁵

A férj szó is erre utal; báál annyi mint úr. Ez a szó – melyet az ivrit is megtartott – egyértelmű hierarchikus viszonyt tükröz. Az ősatyák történetei azt mutatják, hogy – ellentétben a Gen. 2,24. közmondásszerű tömörséggel megfogalmazott kijelentésével – a nő az, aki elhagyja a szülői házat, és férjéhez költözik. Ezt támasztja alá Mózes ötödik könyvének rendelete is: „Ha valaki feleségül vesz egy lányt, és férje lesz annak, de később nem találja kedvére valónak, mert valami ellenszenveset talál benne, akkor írjon válólevelet, adja azt az asszony kezébe, és küldje el a házából.” (Deut. 24,1.)

,,Küldje el a házából”, azaz addig az ő házában lakott. Ez, és az ezt követő bibliai versek tanúsága szerint a válást a férfi kezdeményezte, a nőnek beleszólási joga nem volt.^5/1 A házasságkötést a jegyajándék – móhár – előzte meg, melyet a lányért a lány apjának kellett fizetni.⁶ A házasságkötést egyéb ajándékok is kísérhették mindkét család részéről. A párválasztás a szülői ház tiszte volt. Ugyanakkor hallunk szerelmi házasságról, és arról is, hogy a lány teszi meg az első lépést, hogy a szeretett férfit megszerezze magának.⁷ Valószínű tehát, hogy a lánynak volt beleszólási joga abba, hogy kit fogad el férjének. Erre utal a házasságlevélben, – a ketubában – használt kérőformula is: „légy nekem feleségül!” Amint azt Blau Lajos meggyőzően bebizonyítja, ennek a formulának az eredete ősrégi, bibliai korra visszanyúló.⁸ Ezt a nő részéről – optimális esetben – beleegyező formula követte. Férfi és nő így szövetséget – brit – kötöttek egymással. Azt, hogy ez a szövetség mennyire a hűség és a szeretet, valamint a kölcsönös felelősségvállalás jegyében fogant, a prófétai hagyomány bizonyítja. Mindan­nak ellenére, amit föntebb a férj-feleség viszonyáról el­mondtunk – hogy tudniillik pusztán hierarchikus viszony – azt látjuk, hogy a próféták, népük és isten kapcsolatát több­részen is a férj-feleség kapcsolat mintájára képzelték el. A rabbinikus hagyomány pedig az egész Énekek énekét ebben a szellemben interpretálja. A „házastárs” ideálja tehát több kellett, hogy legyen a „házicseléd” fogalmánál.

Végül nem szabad megfeledkeznünk a Salamonnak tulaj­donított Példabeszédek könyvének utolsó sorairól sem. Ez az erényes asszonyt dicsérő himnusz része lett aztán a vallásos „zsidó hétköznapoknak”: a szombati angyalokat köszöntő ima után – minden péntek este – eléneklik, dicsérve ezzel a ház asszonyát.

A nő a talmudi korban

„Háza – (nem más, mint) asszonya.” (Jomá 2b.)

Talán ez az a mondás, amely leginkább jellemzi a zsidó nőről kialakult képet a bibliai kor után. Habár a Szentírás idejében is a nő „önmegvalósításának tere” általában a családi tűzhely, láthatunk példát harcos, önálló női figurákra, sőt még olyanokra is, akiknek tettein az egész zsidó közösség sorsa megfordult. Ilyenek például Eszter és Debóra.

A második Szentély pusztulása után, mikor a zsidó élet­forma egyre inkább a vallástörvény betartását jelentette, a nő jogai és kötelezettségei is az alapján alakultak ki, hogy a törvény mit vár el tőle. Fő kötelezettsége pedig – mint ahogy azt a fenti talmudi hely is tanúsítja – a család volt.

Ennek megfelelően már a misna mentesíti minden olyan tevőleges parancs végrehajtása alól, ami időhöz kötött.⁹ Ilyen a tefilin felvétele, a szukká parancsa. A tanulás kötelezettsége alól is mentességet élvez, és ebben osztozik a szolgával és kiskorúval.¹⁰ Ugyanakkor azok a parancsok, amelyek nem időhöz kötöttek, rá is vonatkoznak. Figyelembe véve azt, hogy a tanulás milyen kulcsfontosságú helyen állt – és áll ma is – a hagyományos életformában, nem csodálkozhatunk azon, hogy az asszonytársaságot értéktelennek, sőt károsnak (Avot 1,5.), a nő útmutatását pedig veszedelmesnek. ítélték: „Azt mondta Ráv: mindenki, aki felesége véleménye után megy, pokolra kerül…” (Bava Mecia 59a.)

Találhatunk azonban ellenpéldát is. Rabbi Méir tudós felesége, Berurja nem egyszer kitűnt bölcsességével, sőt néha maga a férje is kénytelen volt elismerni igazát.¹¹

A Misna korában a lánynak egyáltalán nem volt beleszólása abba, hogy ki jegyzi el, Bizonyság erre, a Misna Kiddusin traktátus (3,5. fejezetének) misnája, ahol ennek egy szélsőséges esetével találkozunk. Ha egy nőn meglátszik, hogy terhes és egy másik férfi azt mondja az illető nő fér­jének: „Ha a feleséged lányt szülne, legyen hát eljegyezve nekem!… – szavai érvényesek; és ha lány születik, el van jegyezve.”

Rambam véleménye szerint azonban meg kell ismételni a formulát, hisz senki sem adhat el egy olyan dolgot, ami még nincs a világon. Ugyanakkor, találkozunk a fentieknek hom­lokegyenest ellentmondó véleménnyel is: „Tilos az apának eljegyeznie a lányát addig, amíg az kicsi, amíg fel nem nő, és azt nem tudja mondani: Akarom!” (Kidd, 41a.) Van olyan midrás is, amely a párválasztást olyan fontos és kényes lépésnek tartja, hogy magát az Örökkévalót tünteti föl a magánélet boldogságának szerzőjeként: „Egy asszony meg­kérdezte Rabbi Joszi ben Halaftát, azt mondta neki: Mennyi ideig teremtette a Szent – Áldott Ő – a világát? (A Rabbi) azt válaszolta: Hat napig. Erre azt kérdezte (a nő): És attól fogva mit csinál? (A Rabbi) azt válaszolta neki: A Szent – Áldott Ő – ül, és párokat párosít össze.” (Berésit Rabba 68.)

A poligámia nem tilos, azonban nem volt elterjedt. Ideális viszonynak a monogám kapcsolatot képzelték el. Ennek el­lenére a Sulchán Áruch a többnejűség mellett dönt, ki­mondva, hogy a feleség nem akadályozhatja meg a férjét, ha az egy, vagy több nőt kíván még maga mellé venni. E szerint a törvény szerint egy embernek legfeljebb négy felesége lehet. Ugyanakkor már a talmud lezárása utáni időtől fogva találkozunk olyan rabbinikus rendeletekkel, melyek megtiltják a többnejűséget. Ilyen például az askenáz Rabbénu Gérsom (960-1028) rendelete. Hogy a Sulchán Áruch miért dönt – körülbelül ötszáz évvel később – mégis a poligámia mellett, annak magyarázata valószínűleg a „Szaporodjatok, sokasodjatok…” bibliai parancsának erejében rejlik. Máso­dik feleséget akkor vettek, ha az elsővel éveken át együtt éltek és a kapcsolatból mégsem származott gyerek.

Jegyzetek

1. V.Ö.: ember-némber szavunk.

1/1. LekáchTov Berésit, idézi: Bialik-Ravnicki: Széfer haAggada485b.

2. Roland de Vaux: Ancient Israel vol. 1.24.old.
3. Num. 30,4-17.
4. Num. 27,8.
5. Ex.20,13. A Kiddusin misnája is tárgyalásában hasonló gondolatfüzért követ: „A nő három módon vehető meg…” majd sorban következnek a héber szolga, a kánaáni szolga, a nagy jószág, és a föld megvételének módjai.

Lásd.: Misnak Kiddusin 1,1 5.

5/1. Az Újszövetség hoz példát rá, hogy a válást nő is kezdeményezheti.

(Márk 10, 12.) Felmerül a kérdés, hogy miről is tanúskodik az illető szöveghely?

Egy korabeli zsidó jogszokásról, vagy a kérdéses passzus nem zsidó eredetéről, (de Vaux alapján).

6. Gén. 34, 12.
7. l.Sám. 18, 20.
8. Blau Lajos: A zsidó házasságfelbontás és a zsidó válólevél története 1 l-13.old.
9. De van kivétel, mint például a Pészach esti macesz evés, az ünnepi öröm.
10. Ramban: Misna Torá, Hilhot talmud Torá 1,1.

11. Berachot 10a.

12. Joszef Káró: Sulchán Áruch, Evén haEzer 76,7.

Irodalom

1. Bialik-Ravnicki: Széfer haÁggada Devir, Tel-Avív 1973.

2. Blau Lajos: A zsidó házasságfelbontás és a zsidó válólevél története, in.: A Budapesti Országos Rabbiképző Intézet Értesítője Budapest, 1912.

3. Ávraham Naftali Cvi Róth: leFoldot HaMonogámia écel haJehudim, in.: Tanulmányok a zsidó tudományok köréből, Dr.Guttmann Mihály emlékére szerk.: Lőwinger Sámuel Budapest, 1946.

4. Roland de Vaux: Ancient Israel I-II. N.Y. Toronto 1961.McGraw-Hill Book Company