A népszámlálási adatok torzak lesznek

A népszámlálási adatok torzak lesznek

1. Kell-e félnünk a népszámlálási kér­désektől?

Liberális demokrá­ciákban az egyenran­gú és egyenjogú ál­lampolgárok vallási és etnikai hovatarto­zása magánügy, az állam nem kénysze­rítheti megválásukra az állampolgáro­kat. Ha kötelező adatszolgáltatásnak minősülne a vallási és etnikai hovatarto­zást firtató kérdések megválaszolása, az állam súlyos alkotmánysértést követne el. A most kezdődő népszámlálás eseté­ben azonban nem ez a helyzet: az állam­polgárok döntésére van bízva, hogy vá­laszolnak-e a vallásra és a nemzetiség­re vonatkozó kérdésekre. Ez nem kivé­teles megoldás: nyugati demokráciák­ban is szokásos, hogy ezeket a fontos társadalmi információkat tartalmazó adatokat hasonló módon – népszámlá­lás során, önkéntesen megválaszolható kérdésekkel – gyűjtik össze az állami szervek (lásd az egyesült államokbeli cenzusról: http://www.2000.census.gov és http://www.doi.gov). Ezt minden bi­zonnyal azért teszik, mert úgy gondol­ják, minden esély megvan arra, hogy hi­teles képet kapjanak a kérdések tárgyá­ról, hiszen a megkérdezettek óriási többsége nem fog vonakodni a válasz­adástól – bízva a jogbiztonságban és az adatvédelemben.

Úgy látszik, ma Magyarországon nincs meg mindenkiben ez a bizalom. Nem tu­dom, mekkorák azok a csoportok, ame­lyek tartanak attól, hogy az államhata­lom visszaélhet adataikkal – a napokban pl. a Hit Gyülekezete szólította fel híveit arra, hogy tagadják meg a vallással kap­csolatos kérdések megválaszolását, de tudom, hogy sok zsidóban is él a „listázástól” való félelem. És az elmúlt század történelme alapján nem is mondhatjuk, hogy alaptalanul. (Nemcsak nálunk van ez így: emlékszem, a nyolcvanas évek elején Nyugat-Németországban komoly mozgalom indult a népszámláláson való részvétel megtagadására.) Személy sze­rint én nem hiszem, hogy lenne ok félni: nagyon más időket élünk, mint azok, amelyekben diktatúrák kezében a listák a tömeggyilkosság eszközévé váltak, mint a világháborús években, vagy „csak” a kiüldözés eszközei lettek, mint 1968-ban, Lengyelországban. (Mellesleg adott esetben mindig akad néhány jó szomszéd, aki kiegészíti a lista hiányos­ságait…) Ez persze csak racionális okos­kodás, ami alkalmatlan zsigeri – és még egyszer mondom, megérthető – félel­mek eloszlatására. Aki fél, tagadja meg a választ.

A népszámlálási kérdésekkel a na­gyobb baj az, hogy azok közül is sokan kénytelenek lesznek tartózkodni a vá­laszadástól, akik egyébként nem tarta­nak attól, hogy ezzel óvatlanul kiszolgál­tatják magukat a majdani üldözőknek. Ma Magyarországon zsidónak lenni sokféle dolgot jelent – ebből a népszámlálási kérdőív csak kétféle azonos­ságdefiníciót tartalmaz, ráadásul két olyat, amellyel a Magyarországon élő zsidók­nak csak egy kisebbsége jel­lemzi magát. A felmérés so­rán, amelyet tavaly készítet­tünk a magyar zsidóságról, az egész zsidó népességet repre­zentáló megkérdezetteknek ugyan 65%-a azt mondta, hogy zsidó vallású (a 18-34 éveseknek 51%-a, a 35-54 éveseknek 55%-a, az 55-69 éveseknek 73%-a és a 70 éven felülieknek 83%-a), de csak 18%-uk tartotta a zsidósághoz tartozás szempontjából fontosnak vagy nagyon fontosnak önmaga számára a zsidó val­lás gyakorlását. Egy másik kérdés kapcsán a megkérdezetteknek 23%-a vá­lasztotta a nemzeti-kisebbségi öndefiní­cióhoz legközelebb eső, de annál azért jóval szélesebb „Magyarországon élő zsi­dó vagyok” identitáscímkét, és kb. egy­negyedük mondta azt, hogy „erős össze­tartozást” érez Izraellel. A zsidó identitás tartalmát a nagy többség számára az ül­döztetések, a holocaust emléke (84%), a zsidósághoz tartozás szubjektív érzése és a zsidó kultúra iránti érdeklődés (68-69%) jelenti. Nos, mindazok, akik így éreznek, még akkor sem fogják meg­találni a helyüket a népszámlálási kérdőív rubrikáiban, ha egyébként erős a zsidó identitásuk, és nem félnek a válaszadás következményeitől. A népszám­lálási adatok tehát mindenféleképpen torzak lesznek, jóval alacsonyabb lélek­számúnak fogják mutatni a magyar zsi­dóságot, mint amekkora az valójában.

2. Haszonnal járhat-e a zsidóság szá­mára a „pozitív válaszok” nagy száma?

A Szombat kérdéseinek egy része azt sugallja, hogy pragmatikus-politikai meg­fontolásokból mégiscsak hasznos lehet a „pozitív állásfoglalás”. A megfontolások egyszerűek – ezek állnak a különféle fe­lekezetek és kisebbségek vezetőinek vá­laszadásra buzdító felhívásai mögött: ha nagyobbak a számok, nagyobb szeletre tarthatunk igényt az állami egyház-, illet­ve kisebbségtámogatás tortájából. Nos, remélni merem, hogy az egyház- és ki­sebbségpolitika nem teszi magáévá ezt a szemléletmódot, amely egyértelműen a felekezeti és kisebbségi elitek szempont­jait tükrözi. Vallás- és kisebbségszocioló­giai kutatások igazolják, hogy a különfé­le konjunkturális megfontolásoktól erősen befolyásolt statisztikai jellegű ön­azonosítás nem ad megfelelő alapot an­nak eldöntésére, hogy hányán és milyen mértékben kötődnek felekezetekhez és kisebbségekhez.

Ami a szerkesztőségnek a zsidó ki­sebbségi öndefinícióra vonatkozó kérdé­seit illeti, a „hasznossági” megfontolások még kétségesebbek. Természetesen egy demokratikus államban a kisebbségi stá­tus nem jelenthet jogfosztást, hanem ép­pen ellenkezőleg: többletjogokat, hiszen a kisebbség különleges támogatásra és védelemre jogosult. (Más kérdés, hogy ennek közjogi státus és kollektív jogok biztosítása-e a legcélravezetőbb útja.) De ha az adott „kisebbség” túlnyomó része nem tekinti magát kisebbségnek – és a magyar zsidóság esetében kétségtelenül ez a helyzet -, akkor a nemzetiségi-ki­sebbségi státus esetleges elnyerésének nagyobbak a hátrányai, mint az előnyei. A kisebbségi státus esetleges elnyerése kel­lemetlen konfliktusok és következmé­nyek okozója lehet – elsősorban a zsidó­ságon belül. Erről a kilencvenes évek elején – az 1993-as kisebbségi törvényt me­gelőző időszakban – már folyt vita a zsidó nyilvánosságban, és nem hiszem, hogy a kisebbségi státus ellen akkor felsorakoz­tatott érvek mára elvesztették volna érvé­nyüket. Ezek abból az evidenciából indul­tak ki, hogy egy zsidó nemzeti-kisebbségi önkormányzat nem képviselheti legitim módon az összes magyarországi zsidót. Ha viszont a zsidó kisebbségi önkor­mányzat csak azok képviseletére tartana igényt, akik bejegyzett tagjai (és itt persze újra felmerülnek a listázással kapcsolatos összes aggodalmak: „pár százan vagy pár ezren a magányos fenyegetettségből a kollektív fenyegetettségbe menekülnek” – fejezte ki ezeket az akkori vitában az író, Spiró György), akkor is elfogadhatat­lan helyzetek sorát hozhatja létre azok számára is, aki nem kívánnak élni a ki­sebbségi státus megszerzésének le­hetőségével. Ők zsidónak fognak minő­sülni olyan helyzetekben, amelyekben ezt irrelevánsnak tartják, hiszen a „zsidó kisebbség” nevében rendszeresen meg­szólalók hangját az ő hangjuknak is fog­ják tekinteni, másfelől nézve pedig „rossz” zsidók maradnak, még akkor is, ha sok mindenben nyíltan vállalják zsidó­ságukat. Ezt a félelmet Földes Anna fog­lalta össze a legtömörebben a vita során. „Vitába kell szállnom a nemzetiségi jo­gokra törők óhajtásának céljával, jogo­sultságával, időszerűségével. (…) Megval­lom, tartok tőle, hogy néhány száz ember kívánságának teljesítése – ezreket sért, és milliókban erősítheti meg a káros, ha­mis beidegződéseket. Nem rangot, ha­nem bélyeget jelenthet azoknak is, akik soha nem tartottak, most sem tartanak igényt a törvényes megkülönböztetésre. (…) Tiltakozom, berzengek és borzongok, mert ez a besorolás – még ha csak az önként jelentkezők státusát változtatja is meg – olyan teher lenne, amit vala­mennyi magyar zsidónak cipelnie kelle­ne…” Mindez beláthatatlan konfliktusok fonása lehet a zsidóságon belül, és ezek kedvező alkalmat kínálnak mindenféle külső politikai beavatkozásra, manipuláci­óra. Addig, amíg nagyon sokan gondol­kodnak úgy, ahogy az idézet szerzője – és ma még ez a helyzet -, a zsidó érdekek képviseletét más intézményes formák­ban kellene keresni.

Kovács András szociológus