A nagy vízválasztón innen és túl

Amikor a világ minden tájáról érkező zsidó írók össze­gyűltek az öböl városában, San Francisco-ban, többet tudtak meg mindarról, ami elválasztja őket, mint arról, ami mindannyiukat összeköti.

Az izraeli regényírónő, Orly Cas­tel-Bloom előadásában némi­leg sokkolta a zömében zsidó hallgatóságát, amikor felszólí­totta a zsidó írókat, hogy szabadítsák fel magukat végre a tradíciók béklyói alól. „Arról álmodozom – mondta -, hogy egy nap a zsidók rájönnek majd, hogyan sza­badulhatnának meg a judaizmus nyűgé­től, … a judaizmusétól, ami másra se jó, mint hogy a bűntudat és a szégyen érze­tével megbénítsa az alkotót”. Alig várja azt a napot – jelentette ki Castel-Bloom, amikor az izraeli nem zsidó vendégmun­kások – akiknek a száma jelenleg többszázezerre rúg – remek héber nyelvű iro­dalmat hoznak majd létre.

Castel-Bloom (37 éves), a morbid és fekete humorral megírt „Babaváros” (Dolly City) és több más bestseller szer­zője volt az első előadó azon a három­napos konferencián, amit a Zsidó Kultúráért nemzeti Alapítvány rendezett.

„Játsszunk egy kicsit örökletes zsidó­ságunkkal!” ¹ – ingerelte tovább Castel-Bloom a már amúgy is feszengő közön­ségét, és azt fejtegette, hogy óriási sza­kadék húzódik a diaszpóra zsidó írói és izraeli társaik között, minthogy nyilván­valóan két különböző népet képvisel­nek, akiket összeköt ugyan közös múlt­juk, viszont elválaszt a nyelvűk, a kultú­rájuk és esetenként még a vallásuk is. A megnyitó előadást követő, három na­pon át tartó kerekasztal-beszélgetések során, melyek mind a „Globális beszél­getés a zsidó irodalom jövőjéről” című, közös témába illeszkedtek, világossá vált, hogy az izraeli irodalmi élet nagy ­része, melyet Castel-Bloom is képvi­selt, kevéssé rokonítható az amerikai zsidó kulturális reneszánsz trendjével, sőt néha kifejezetten ellenkező trendet mutat.

„Egyszerűen le akarom rázni magam­ról mindazokat a kényszereket, amik a zsidó hagyományból származnak, és megszabják, hogy mint író mit tehetek és mit nem” – nyilatkozta Castel-Bloom a The Jerusalem Post-nak, előadását kö­vetően. „Mindössze a szabad írás érde­kében szerettem volna szót emelni … ez az egész zsidó-zsidós-zsidózós izé már kifejezetten az agyamra megy. Elvégre nem járkálhatok Tel-Aviv-ban ezzel” – mondta, és az esernyőre mutatott, amely a Nemzeti Alapítvány a Zsidó Kul­túráért logóját viseli, és amelyet a kon­ferencia résztvevői mindannyian aján­dékba kaptak a szervezőktől. Ugyanak­kor határozottan kijelentette, hogy a sa­ját zsidósága „nem kérdéses, minthogy családi gyökerei Egyiptomba és Hebronba, jelenleg pedig Tel-Avivba kötik.”

Castel-Bloom annak a növekvő rosszérzésének adott hangot, amelyet sok más, fiatal izraeli is táplál a judeo-centrikus örökség túlzott befolyása el­len, minthogy ezt mint irodalmi öröksé­get korlátozónak és sovinisztának tart­ják. Az írónő szavaiból érezhető kese­rűség egyszersmind annak az egyre nö­vekvő averziónak a kifejezése is lehe­tett, amit mind több és több szekuláris zsidó érez Izrael rabbinikus intézmé­nyei és ultra-ortodox lakói iránt, és ami miatt a nem vallásosak visszahőkölnek szinte mindentől, ami zsidó.

Amíg egyes szekuláris izraeli írók úgy reagálnak az ortodoxok „judaizmus­monopóliumára”, hogy harciasán „visszakövetelik” a „tőlük eltulajdoní­tott” zsidó forrásokat és értékeket, ad­dig mások, mint például Castel-Bloom is, inkább a világirodalmi megközelítés híve, melyet nem köt semmiféle vallási tradíció.

A másnapi előadás, amit az amerikai regényíró, Chaim Potok tartott, némi­képp úgy hangzott, mint valamiféle el­lentámadás Castel-Bloom megközelíté­se ellen. Az amerikai zsidó író (aki a Jewish Theological Summary egykori végzettje) felszólította írótársait, ne mondjanak le arról a felelősségről, ami az óriási örökségből”, azaz a klasszikus zsidó szövegekből hárul rájuk.

„Mi modernisták – mondta Potok – hajlunk rá, hogy úgy tekintsünk a zsi­dók szövegek iránti megszállottságára, mint olyasvalamire, ami restriktív, kor­látozó, zsarnoki, kolonialista, imperia­lista, ami végül is megfojtja az emberi képzeletet, különösen az íróét. Még in­kább hajlamosak vagyunk rá, hogy úgy gondoljunk a saját vállalkozásunkra, a modern szövegek létrehozására, mint valami teljesen szabad és nyitott tevé­kenységre. Rá kellett azonban jönnöm, hogy mindez igen kétes értékű bölcses­ség.” Írásaiban – mondta Potok, a /zsi­dó/ szöveg „nem csupán az a motor, ami a történetet hajtja, hanem maga is szereplővé válik a történetben… Tisztá­ba kell végre jönnöm a zsidóságom szövegeivel. A zsidóságom nem más, mint a bennem lévő írói tudat.”

Az izraeli írók ki nem mondottan ügyein, de utaltak rá, hogy számukra az írásra használt héber nyelv valamikép­pen ellensúlyozza azt a tényt, hogy el­fordultak zsidó identitásuktól és irodal­mi gyökereitől egyaránt.

„Rendkívül büszke vagyok rá, hogy a XX. század végén egy olyan nyelven ír­hatok, ami 100 évvel azelőtt még csu­pán arra volt jó, hogy körülmetélési szertartáson, vagy temetésen használ­ják” – mondta a The Jerusalem Post- nak Nava Semel, izraeli írónő. „Én va­gyok a század /nyelvészeti/ Csipkerózsika-története, míg /az amerikai írók/ még mindig galut /diaszpóra/ zsidók, akik a vendéglátó társadalom nyelvét használják.” Hozzátette még, hogy zsi­dónak lenni azt jelenti, „hogy folyton kételkedünk”, és hogy „nagyon is zsidó dolog, ha félünk az izraeli társadalom­ban manapság jelenlévő, kirekesztő /vallásos/ abszolutizmust képviselők maroknyi csapatától. Ők jelentik azt az elhalt bőrréteget, amit kollektíven kell levedlenünk, éppen az ilyen összejöve­teleken, mint ez is.”

De az amerikai zsidó íróknak – és nem csupán a tradicionalista konzer­vatívoknak – szemmel láthatóan prob­lémát okozott, hogy a kortárs zsidó irodalom bőségében mennyire kevés­sé van jelen a zsidó tematika. Irena Klepfisz, fiatal jiddis költőnő és lesz­bikus-feminista aktivista élesen fogal­mazott: „Amikor ide jöttem, azt hitte, a héber a zsidó nyelvek egyike. Ezután a konferencia után újra el kell ezen gondolkodnom.”

Az irodalomkritikus Alan Mintz, a Prooftexts, (az Egyesült Államokban ki­adott irodalmi újság) szerkesztője mélységes szomorúsággal beszélt ar­ról, hogy kénytelen-kelletlen tanúja lett, hogy „a zsidó nép nagyszerű, klasszikus tradíciója … méregként hat, és ekképpen el is veszett az izraeli kép­zelet számára.” Mintz elkeseredetten panaszkodott amiatt, hogy „az izraeli politika és a vallás összefonódása miatt elszegényedett a képzeletünk”, mint­hogy sok izraeli nem képes különbsé­get tenni a merev, korlátozó rabbinikus intézményrendszer és a zsidó kulturális hagyomány között. Az amerikai zsidó irodalom – mondta -, nem eshetett át ezen a folyamaton, mivel az amerikai zsidóság soha nem volt önálló. A cio­nista forradalomnak így nem élvezheti az előnyeit, ám nagy árat sem kell fizet­nie a hátrányaiért.

Valóban, a konferencia egyik vissza-­visszatérő témája volt a cionizmust megelőző zsidó múlt bizonyos fajta romanticizálása, egy jó adag nosztalgia – ahogy az izraeli-amerikai, angol nyelven író szerző és angolra fordító Hillel Halkin kritikusan összegezte – „aziránt a múlt iránt, amikor még mi, zsidók bárkik lehettünk; amikor még szaba­don kószálhattunk keresztül-kasul a nemzetközi határokon; amikor még bármilyen identitást magunkra vállal­hattunk, amit csak akartunk, a világ bármelyik országában; és amikor a cio­nizmus még nem darált be bennünket, és nem akart mindannyiunkat ugyanab­ba az egy öntőformába belegyömöszöl­ni, amit izraeli zsidónak neveznek; mi­előtt a cionizmus még megpróbált vol­na egy bizonyos fajta, kemény és me­rev zsidó én-t létrehozni, amelynek a börtönéből mindannyian most kétségbeesetten igyekszünk menekülni, csak hogy visszafordulhassunk az ezerarcú zsidó létezés bármelyik fajtájához, ami valaha a sajátunk volt. Én azonban nem érzek egy csöpp nosztalgiát sem a zsidók hajdani elidegenedett és margi­nális élete iránt” – folytatta. „Mi Izrael­ben nemrég teremtettük meg a saját, többségi kultúránkat, amelyet semmi­képpen sem szeretnék elveszíteni, kü­lönösen nem anélkül, hogy learathat­tuk volna a termését”.

A népszerű izraeli drámaíró, Jehosua Sobol rögtön ellentmondott Halkin „izmos nacionalizmusának”, amikor azt fejtegette: „A zsidóknak az a küldetése, hogy kinyíljanak, és párbeszédbe kezd­jenek a többi kultúrával”. Egy haszid történetből vett idézettel zárta mondandóját: „Soha ne ünnepeld az igazsá­got olyan helyen, ahol felfedezted, mert az igazság már máshol van.”

A konferencia egyik fő kérdése ez volt: „Hogyan teremthetünk egy sokszí­nű és autentikus zsidó kultúrát a jövő­ben, az adott, ellentmondásos társadal­mi folyamatok közepette?” A zsidó kul­túrát két szélsőséges erő is maga felé vonzaná – ahogy a szervezők megfogal­mazták: „eldisneysedhet” a kultúrá­ban és a szekularizált életben, avagy a fundamentalistává válhat a vallásos­ban. „Létezik-e egyáltalán olyasmi, mint a nemzetek feletti zsidó kultúra?” – tette fel a szónoki kérdést Jerome Chanes, a konferenciát szponzoráló alapítvány programigazgatója.

Hogy az előadók hozzá tudnak-e tenni valami fontosat a kiindulópont­hoz, és vajon előre tudták-e vetíteni, hogy mit hoz majd a jövő – nehéz megmondani. Az előadások inkább pillanatfelvételeket villantottak fel egy igen sokféle és helyenként balkanizálódott jelenről.

A Forward és a Jerusalem Report alapján: Pécsi Katalin

*

A konferencia magyarországi meghí­vottjának, Konrád Györgynek ez alka­lomra írott esszéje lapunk előző és mostani számában olvasható.

¹ szó szerint: a DNA-val, ami a genetikus kó­dot továbbvivő anyag neve, illetve rövidítése