A nagy fehér remény II.

Az alábbiakban közöljük a The New York Review of Books 1991. június 27.-i számában megjelent tanulmány befejező részét, mely a Szovjetunióból alijázók beilleszkedésének nehézségeit elemzi.

A bevándorlók ״zsidó lelkéért” folytatott harc roppant intenzív. A Bevándorlási Minisztérium alapvetően képtelen valódi segítséget nyújtani az újonnan jötteknek, és az ultra-ortodox tisztviselők is sokkal inkább a bevándorlók ״lelki honosításával” foglalkoznak. A héber nyelv elsajátítására a bevándorlókat olyan iskolákba irányítják, amelyekben ortodoxok tanítanak, és ahol szüntelen vallási térítés folyik. A férfiak számára kötelező a kipa viselése, és a nőknek is az ortodox szokásoknak megfelelően kell öltözködniük (rövidnadrág, miniszoknya kizárva). Ezt az indoktrinációt ״jiddiskeit”-nak hívják, és az ortodoxok gyakran hangoztatják, hogy egy kis jiddiskeit még senkinek sem ártott.

Vallási indoktrináció

Ez évben pészáh alkalmából a Bevándorlási Minisztérium külön ez alkalomra megjelentetett, orosz fordítást is tartalmazó hággádákat osztott szét az orosz bevándorlók között. A hággádá egyik szakasza négyfajta gyermekről szól, köztük a bölcs és gonosz fiúról. A minisztériumi hággádában a bölcs ifjat hosszú szakállú, fekete kipát viselő ortodoxként ábrázolták, míg a gonosz ifjat simaképű, borotvált, kalapot nem hordó tisztviselő jeleníti meg, más szóval egy szekularizálódott zsidó. A minisztérium lelkek feletti aggodalma azonban nem csak az élőkre, hanem a halottakra is ki- terjed. Mielőtt egy autóbalesetben elhunyt bevándorlót eltemettek volna a zsidó temetőben, a halottat körülmetélték. (Ezt a bájos nekrofil eseményt az izraeli újságok is leközölték, igaz, hogy eldugva a hátsó oldalakon, a szovjet televízió azonban hosszasan foglalkozott az esettel.)

Saját tapasztalatom szerint a szovjet zsidók meglehetősen immunisak az indoktrinációval szemben, nem csupán a hagyományos, hanem a civil vallás terén is. Baker jeruzsálemi látogatásának első napján egy arab meggyilkolt négy asszonyt. Látván egy szabad ég alatt játszó orosz zenekart, egy asszony mérgesen odaszólt nekik, hogy hagyják abba. ״Ez nem a vidámság ideje, most nemzeti gyász van Izraelben!” – kiabálta dühösen. A trombitás egy pillanatra abbahagyta a játékot, és tört héberséggel válaszolt: ״Itt Izraelben nem kommunizmus.

Itt kapitalizmus, itt szabadság.”, mondta, és tovább játszottak, ha lehet még hangosabban.

Az izraeli baloldali pártok abban reménykednek, hogy az ilyesfajta ״tiszteletlen” beván­dorlók annyira ellenzik majd a vallási törvénykezést, hogy nem támogatják az izraeli kormányt, amely jobboldali, nacionalista és klerikális. A bevándorlók jövőbeni szavazásáról azonban pusztán szekularizálódottságukból nem lehet messzemenően következtetéseket levonni. Lehetőségem volt bepillantani egy 1990 folyamán készített közvélemény-kutatásba, amely a bevándorlók nézeteiről készült. E felmérés egyik világos és meglepő eredménye, hogy a bevándorlók politikai nézetei jóval merevebbek, mint Izrael többi zsidó állampolgárának nézetei. A megkérdezett emberek több mint fele úgy vélekedett, hogy Izraelnek meg kell tartania a megszállt területeket, még abban az esetben is, ha megfelelő biztonsági intézkedéseket ajánlanának fel, és a megszállt területekről való kivonulás fejében békében élhetnének arab szomszédaikkal. Összehasonlításként, az izraeli zsidók többsége úgy gondolja, hogy fel kell adni a megszállt területek egy részét, amennyiben ez tartós békét jelentene. A bevándorlók mintegy 85 százaléka úgy véli, hogy az arabokat mind Izraelből, mind a megszállt területekről el kell üldözni. Ez az arány az izraeli zsidó lakosság körében 70 százalék, míg 15 százaléknak az a véleménye, hogy ez politikailag elképzelhető. Továbbá az izraeli zsidók egynegyede szükségesnek tartja a PFSZ-szel való tárgyalást, míg a bevándorlóknak csupán 2 százaléka helyeselné ezt.

Egyik kollégám, egy orosz professzor, aki a Munkapárt képviselőjeként sokat tesz a bevándorlókért, megpróbálta elmagyarázni nekem a bevándorlók nézeteit. A bevándorlók a tágas orosz földről érkeznek ebbe a kicsiny országba, ahol a baloldali politikusok azt bizonygatják ezeknek a klausztrofóbiás oroszoknak, hogy ezt az országot, kicsinysége ellenére is meg kell osztani. Ez számukra roppant ostoba elképzelésnek tűnik. És mivel olyan országból érkeztek, ahol egész népcsoportokat telepítettek át, az áttelepítés gondolatát nem tartják oly szörnyűségesnek.

A bevándorlók politikai tagoltsága

Egyelőre cseppet sem világos, hogy ezek a politikai nézetek milyen formában nyernek politikai kifejezést. Az idézett közvélemény-kutatás szerint a megkérdezett bevándorlók mintegy 70 százaléka még nem döntötte el, melyik pártot támogatja; annak a 30 százaléknak a többsége, aki már döntött, a Likudot választotta. Amikor ugyanezen bevándorlókat az izraeli vezetőkről kialakított véleményükről faggatták, 11 százaléknak ״nagyon jó”, 35 százaléknak pedig ״meglehetősen jó” véleménye volt Saronról; 8 százalék ״nagyon jó”, míg 43 százalék ״meglehetősen jó” véleménnyel volt Samír miniszterelnökről. Egy százalékot sem ért el azok aránya, akik ״nagyon jó” véleménnyel lettek volna Simon Pereszről, és csupán 15 százalék tartotta ״meglehetősen jónak”. Gorbacsov népszerűsége vetekszik Samírével, és mindketten népszerűbbek Jichák Rabinnál.

Az egyik személy ebben a népszerűségi versenyben a híres ellenzéki, Nátán Sáránszki (Scsaranszkíj). Népszerűsége Jelcinével vetekszik, 7 százalék ״nagyon jó”, míg 35 százalék ״meglehetősen jó” véleménnyel van róla. A bevándorlóknak nincs kiemelkedően ismert vezetőjük, de talán Sáránszki a legismertebb, és hallani olyan pletykákat, hogy politikai párt szervezésébe kezdett. Ez a párt valószínűleg a jobboldal felé hajlana. A Tazpit közvélemény-kutató intézet által végzett felmérés szerint a bevándorlók 53 százaléka szívesen szavazna egy tiszta orosz listára a Knesszetben.

Egy ilyen ״orosz lista” felállítása véleményem szerint jó hatással lenne. Még ha a lista támogatói túlnyomó többségükben keményvonalas nézeteket vallanak is, a listán szereplő képviselőknek törődniök kell a bevándorlók általános érdekeivel. Ez azt is jelenti, hogy az orosz listának valamilyen formában Amerika-barátnak kell lennie, hiszen csakis az Egyesült Államok- tói remélhető a bevándorlók sikeres befogadásához szükséges pénz, ez pedig tompíthatja a köztük lévő héják befolyását.

Az izraeli sajtóban eluralkodott az a vélekedés, hogy amennyiben a közeljövőben választások lennének, a jobboldali pártok igencsak megerősödnének, főleg a szovjet bevándorlók szavazatai által. Azonban nehezen jósolható meg, hogyan szavaznának a bevándorlók a jövőben, amennyiben – s ez könnyen megeshet – egy társadalmi és gazdasági katasztrófa következne be, részben a bevándorlás miatt, amelyért a jobboldali kormányt tartják felelősnek. Ilyen esetben a szovjet bevándorlók kevés szimpátiára számíthatnak. A Dahaf közvélemény-kutató intézet által végzett felmérés azt mutatja, hogy a megkérdezett izraeli zsidó lakosság 63 százaléka nem hajlandó csökkenteni életszínvonalát a bevándorlók kedvéért, és csupán 34 százalék mutatott erre némi hajlandóságot.

Askenázik és szefárdok

Különbség mutatkozik az askenázi és a szefárd zsidók felfogásában a bevándorlókat illetően. A jelenlegi bevándorlási hullám előtt Izraelben árnyalatnyi szefárd többség volt, melynek nagyobb része a fiatalabb korosztályba tartozott, s ez egy döntően szefárd Izraelt látszott biztosítani. Az orosz bevándorlás most az askenázok arányát növeli a szefárdok nagy kétségbeesésére. A Hadashot 1991. április 24.-i száma idéz egy Likud képviselőt a Knesszetből, aki aggodalmát fejez- te ki, hogy a szovjet bevándorlás miatt a szefárdokat visszakényszerítik a korábbi, másodosztályú állam- polgári státusba. Ugyanez a Knesszet-képviselő idézte egy kollégáját, aki szerint ״a bevándorlás rontja azoknak a fiatal vezetőknek az esélyeit, akik a hetvenes és nyolcvanas években nőttek fel ezeken a településeken. Helyüket Szásák, Misák és Grisák foglalják majd el.”

Maguk a bevándorlók megvetéssel beszélnek az ״ázsiaiakról” – ahogy ők hívják a szefárdokat. Egy ismerős bevándorló házaspárnak lakást ajánlottak fel egy Jeruzsálemhez közeli településen, amelyet többségében szefárdok laknak. ״Én magukhoz, európaiakhoz szeretnék közel lakni. – mondta a feleség -, és nem azokkal az ázsiaiakkal.” Egy orosz taxisofőr, aki rejtélyes módon New Yorkon keresztül érkezett, egy amerikai turista számára úgy jellemezte a szefárdokat, mint ״héberül beszélő portorikóiak”. A bevándorlók szóhasználatában az ״ázsiai” koszt, kulturálatlanságot, az elemi higiénia hiányát, és az utcán való ordítozást jelenti.

Problémák a bevándorolok letelepítése körül

A kormány megkísérli a szovjet bevándorlókat északra irányítani, Galilea ״judaizálásának” részeként, ahol szinte tömböt alkot az izraeli arab népesség. Ez idő tájt a bevándorlóknak mintegy 32 százaléka él északon, míg az izraeli zsidó lakosságnak csupán 22 százaléka. A kormány mindig is törekedett a zsidó-arab ״demográfiai egyensúly” megváltoztatására Galileában, részben attól való aggodalmában, hogy az ott tömbben élő arabok előbb-utóbb autonómiát követelnek, részben pedig abbéli félelmében, hogy Galileát kiszakítják Izraelből, és az egyik szomszédos arab állam (Jordánia, Szíria vagy egy eljövendő palesztin állam) annektálja.

Amennyiben nagyszámú szovjet bevándorlót telepítenek Galileába, a kormány esetleg kisajátíthat arab földtulajdonokat letelepítésükre; már volt néhány kísérlet arab földterületek kisajátítására Názáret környékén. Mind az izraeli, mind az Izraelen kívüli ara­bok egyhangúan ellenzik a bevándorlást, de különösen az izraeli arabok, hiszen érthetően attól félnek, hogy a szovjet zsidók letelepítése az ő kárukra történik majd.

Még súlyosabb problémát jelent a bevándorlás ha- tása a megszállt területeken levő településekre, mivel a jobboldal eltökélt szándéka, hogy ezzel elejét veheti bármiféle olyan politikai megállapodásnak, melynek értelmében Izrael területet ürítene ki egy tartós békéért cserébe. Az izraeli kormány ígéretet tett az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak is, hogy nem telepít bevándorlókat a Jordán nyugati partján és a gázai övezetbe. Ám ha a bevándorlás hatására felmennek a lakásárak, ill. a lakásbérleti díjak, és az izraeliek rákényszerülnek arra, hogy az e területeken lévő, igencsak dotált lakásokba költözzenek, akkor édes- mindegy, hogy kik a telepesek. Az Építésügyi Minisztérium 90 ezer fő számára lakhatást biztosító 24 ezer új ház építését tervezi ezeken a területeken. Az elmúlt évben a Sáron vezette Építésügyi Minisztérium 700 millió dollárt költött az ottani építkezésekre.

A Bush-kormány eddig azon az állásponton volt, hogy a bevándorlók letelepítése ezeken a területeken az izraeli kormány jó szándékának fokmérője. A maga részéről Saron, meglehetősen provokatív módon a Jordán nyugati partján telepítette le őket, kifejezetten azzal a céllal, hogy feszültséget teremtsen Bush és Samír között. De mindez szinte lényegtelen. Akár közvetve, akár közvetlenül, a bevándorlás fokozza a zsidók letelepedését ezeken a területeken, és e települések bővítése mindenképpen része az izraeli kormánypolitikának.

Orosz gettó?

Nagy számuk ellenére a bevándorlók szinte elszigetelt csoportot alkotnak Izraelen belül. Néha úgy tűnik, mintha egy Izrael vonzásától független kulturális űrállomáson élnének, amely csak az orosz bázisról érkező jelekre figyel – egyfajta zsidó Szojuz. Igyekeznek héberül tanulni, de számukra a héber nyelv csupán a munkájukhoz szükséges eszköz. Egymás között szívesebben beszélnek oroszul. Mikhaél Glendev, orvos és költő, aki 1977-ben vándorolt ki Izraelbe, azt írta a liberális, baloldali Politikában, hogy a legutóbbi nagy bevándorlási hullámot megelőzően mintegy kétszáz, önmagát írónak vagy költőnek meghatározó szovjet zsidó érkezett Izraelbe (habár számítása szerint ebből pusztán 20-30 az, aki nem fűzfapoéta vagy zugfirkász). 1990 folyamán újabb 400 író érkezett, s ma már több mint harminc orosz nyelvű újság és folyóirat jelenik meg.

Az askenáz izraeliek egy csoportja szorosabb kapcsolat kiépítésére törekszik az új bevándorlókkal, és ennek érdekében mindenféle találkozókat szerveznek. Megpróbálnak közös nyelvet találni, pl. úgy, hogy az 1940-es és 1950-es évek szocialista mozgalmi dalait éneklik. Megfeledkeznek arról, hogy néhány dal, köztük pl. a Bugyonnij-induló sztálinista kompozíciók a hősi Vörös Hadsereg dicsőítésére.

A szovjet bevándorlók gyakran küzdenek megélhetési gondokkal. Gyakran látni őket, amint a piacon ki- dobott zöldségek után guberálnak, és sok öngyilkosságról lehet hallani. Néhány napja egy fiatalembert pillantottam meg a közeli síneken üldögélve. Két asszony próbálta meg lebeszélni szándékáról. A fiatalember hallgatott. Hallottam, amint az egyik asszony így szólt: ״Bizonyára orosz – szinte nincs is miért élnie”. Mint utóbb kiderült, a fiatalember nem orosz volt, de aligha véletlen, hogy az asszony számára ez kézenfekvő magyarázatnak tűnt. Másnap a Dvar május 1.-i számában a következő szalagcímet láttam: Felakasztotta magát egy bevándorolt diák. Felesége öngyilkosságot kísérelt meg. A házaspár közeli barátja szerint ״Igornak honvágya volt Oroszország után, és nehezen ment sora Izraelben”. Lakásomtól nem messze található egy kis utca, amely régebben csendes volt, most azonban orosz eredetű utcalányok lepik el. ״Ezek a lányok nem voltak prostituáltak a Szovjetunióban – állapítja meg orosz barátom -, a szegénység űzi őket az utcára.”

Izraelben nem ismeretlenek a tömeges bevándorláshullámok; 1949 és 1973 között a nemzeti jövedelem minden évben 10 százalékkal nőtt, a Jóm Kippur háború után azonban ez a növekedés leállt. E háború nyomán Izrael megkétszerezte hadseregét, és a hadsereg fenntartásának költségei a nemzeti jövedelem egynegyedét, néha egyharmadát teszik ki. A védelem inflációs finanszírozása elszabadult, és az 1982-es libanoni háború idején szinte latin-amerikai mértékű hiperinflációhoz vezetett.

Ahhoz, hogy az új bevándorlók munkához jussanak, a gazdaság újbóli növekedésére lenne szükség, ám a jelenlegi jobboldali kormány nem hajlandó megtenni azokat a lépéseket, amelyeket Ben Gurion megtett az 1950-es években, amikor a védelemre fordítható költségeket a nemzeti jövedelem 8 százalékában határozta meg, annak érdekében, hogy a bevándorlók tömegeit be lehessen fogadni. Izraelben a háború és belviszály veszélye meglehetősen magas, és ezért a külföldi és izraeli vállalkozók csak abban az esetben hajlandóak beruházni, ha garanciát kapnak arra, hogy pénzüket megvédik. A Samír kormány azonban még csak kísérletet sem teszi egy politikai megegyezésre, amely Izraelt vonzóvá tenné a beruházóknak; ugyanakkor, Izraelben alig vannak jelentős belső beruházók. Bármifajta gazdaságpolitika kerül elfogadásra – legyen az piacgazdaság, tervgazdaság vagy a hatalmon lévő politikusokhoz közelálló vállalkozók pénzelésének ״izraeli módszere” -, mindenképpen szükség van külső beruházásokra a gazdaság fellendítéséhez, amely új munkahelyeket teremtene.

Kölcsönökre van szükség az építési programok finanszírozásához is. Ariel Saron, az építésügyi miniszter 4,5 milliárd dollár felett rendelkezik, és ő dönt afelől is, hogy mely vállalkozók kaphatnak állami földingatlant. Éppen ezért óriási a politikai befolyása. Amennyiben törekvéseit siker koronázza, megnőnek esélyei, hogy Samír után ő legyen a miniszterelnök. Amennyiben nem, az könnyen politikusi pályájának végét jelentheti. Tevékenység eddig meglehetősen eredménytelen volt. Az egyik újságban Saront olyan buldózerhez hasonlították, melynek motorbicikli motorja van, mivel a havonta érkező 25 ezer új bevándorlónak a legszerényebb számítások szerint is legalább 6000 új lakásra lenne szüksége minden hónapban, de eddig ennek kevesebb, mint fele épült csak fel. Decemberben, amikor 36 ezer új bevándorló érkezett, csak 2600 új lakás építését kezdték el.

A szovjet bevándorlás mérlege

Az egyetlen kormány, amely biztosíthatja az építkezésekhez és egyéb beruházásokhoz szükséges pénzösszeget, az Egyesült Államoké, akár közvetlen juttatások formájában, akár közvetetten azáltal, hogy a magánbankok kölcsöneit garantálja. Megteszi-e ezt Amerika, amennyiben Izrael továbbra sem hajlandó az arabokkal tárgyalni? A fentebb idézett közvélemény-kutatás adatai szerint a bevándorlók többsége (70 százalék) úgy véli, hogy a bevándorlás arab érdekeket sért, míg csupán 10 százalék gondolja úgy, hogy a szovjet bevándorlás pozitív hatással lehet az arabokra. Első pillantásra a szovjet bevándorlás való- ban kedvezőtlennek tűnik az arabok és egy lehetséges arab-izraeli megegyezés szempontjából. Samír már két ízben is kijelentette, hogy szükséges egy ״Nagy-Izrael” a nagyméretű bevándorlás befogadására, és hogy az új bevándorlók támogatni fogják a jobboldali blokkot, amely ellenez bármifajta területi kompromisszumot. (Mose Arensz védelmi miniszter szerint ״Hitler volt az utolsó, aki a ‘területért békét’ elvet hangoztatta”.) A bevándorlás közvetlenül és közvetetten a megszállt területeken lévő települések terjeszkedését is jelenti, s ezáltal még kevésbé marad nyitva annak a lehetősége, hogy területeket lehessen békéért cserélni.

Ugyanakkor a szovjet bevándorlás az eddig leghatásosabb eszköz lehet arra, hogy az Egyesült Államok tárgyalóasztalhoz kényszerítse Izraelt. A jelenlegi jobboldali cionista dilemma nem a ״terület kontra béke”, hanem inkább a ״terület kontra bevándorlás”. A cionista értékrend középpontjában a bevándorlás befogadása és a zsidó települések konszolidációja áll. Az izraeli jobboldal azonban nehéz döntésre kényszerülhet, amennyiben az Egyesült Államok csak akkor támogatná a bevándorlást, ha Izrael feladja a megszállt területek egy részét egy, az arabokkal kötendő megállapodás értelmében. (Az etióp zsidók minapi megmentése nyilvánvaló és megható tanúságtétel volt az izraeli kormány és lakosság eltökélt szándékáról, hogy minden zsidót befogadjon, tekintet nélkül a lehetséges gazdasági és társadalmi következményekre. Senki sem firtatta, hogy mennyire iskolázottak az etiópok – semennyire -, vagy hogy fehérbőrűek-e.)

Az amerikai nyomás két formában jelentkezhet: a bevándorlás befogadásához szükséges gazdasági segélyek és a hitelgaranciák visszatartása, illetve a szovjet és izraeli zsidók számára fenntartott amerikai bevándorlási kvóták emelése. A pénzügyi nyomás valószínűbbnek tűnik, és rövid távon eredményesebbnek bizonyulhat.

Amerikai szóvivők szívesen hangsúlyozzák, hogy nem gyakorolnak ״nyomást” Izraelre, de valójában inkább csak a ״nyomás” szó használatát kerülik. Ezt lehet ״újraértékelésnek” is nevezni. Amikor Baker nemrég palesztinokkal találkozott Jeruzsálemben, ők úgy értelmezték Baker szavait, hogy semmiképp sem számíthatnak arra, hogy az elnök gazdasági nyomást gyakorolna Izraelre. A segélyeket a kongresszus határozza meg, ahol Izraelnek sok támogatója van! De Baker eddigi tevékenységéből úgy tűnik, hogy ez csak részben igaz. Az adminisztráció meglehetősen tág mozgástérrel rendelkezik a kongresszus által megszavazott segélyek elosztásában, és ez Izraelnek komoly gondokat okozhat, még abban az esetben is, ha a kongresszus megszavazza a segélyt. Baker ezt külön hangsúlyozta 1989-ben, amikor egy évig halogatta a kormánygaranciát egy 400 millió dolláros kölcsönre, amely a bevándorlók letelepítését segítette volna elő. Ez az összeg azonban csak zsebpénz volt ahhoz a 10 milliárd dollárhoz képest, amelyet Izrael szeptemberben kért.

Ugyanakkor az is igaz, hogy ugyanazok a tényezők, amelyek Izraelt sebezhetővé teszik a nyomásgyakorlásra – munkanélküliség, lakásgondok, stb. -, az Egyesült Államokon belül is alkalmasak nyomásgyakorlásra, különösen a zsidó szervezetek részéről, hogy segítsék a Szovjetunióból kivándorló szerencsétlen sorsú zsidókat. Ugyanúgy, ahogy a közvélemény arra kényszerítette az elnököt, hogy segítse a kurdokat, most rákényszerítheti, hogy Izraelt is segítse, amennyiben a szovjet bevándorlók helyzete láthatóan nyomorúságossá válik. A bevándorlóknak azonban takarókra, gyógyszerre vagy átmeneti szállásra van szükségük. Á gazdasági fejlődéshez szükséges kölcsönök és hitelgaranciák absztrakt tranzakciókkal járnak, amire nehezen alapozható egy érzelmi kampány. Korai lenne még megmondani, hogy Bush és Baker elítélő szavai a megszállt területeken lévő települések növeléséről, amely akadályozza a békés megegyezést, azt jelentik-e, hogy az Egyesült Államok komoly nyomást szándékozik gyakorolni Izraelre. Nyilvánvaló viszont, hogy ennek a kormánynak több lehetősége van erre, mint bármely korábbi amerikai kormányzatnak. Van tehát kilátás egy békés megoldásra, a helyzet korántsem reménytelen.

Seleanu Magdalena fordítása