A munkácsi zsidókról

Horváth Éva és Kiss Ferenc fotóművészek, e sorok írójával együtt, immár harmadik éve követik nyo­mon a munkácsi hitközség életét. Kárpátalja végóráit élő, hajdan messze földön híres zsidó vallási központjának mai szellemi örököseit faggatva tragikus múlt­jukról, szomorú jelenükről. Avrum Schneider, akinek élete szorosan összefonódott a munkácsiak mindennapjaival, a mai hitközség rásekolja, sokszor egymagában Chevra Kadisája, szóval mindenese, lelke és fenntartója. Az ő sorsán keresztül mutatjuk be azt a ma már jórészt csak emlékekben pislákolva, de mégis élő hagyományt, amely – jól tudjuk a zsidóság viharos múltjából – újra fellobban majd, amint azt a körülmények lehetővé teszik.

A zsidó tradíció azon formái, amelyek ebben a közösség­ben kialakultak a művelődéstörténet rendkívüli fejleményei, több okból is. Egyrészt a chaszidizmus máig érezteti hatását ezen a vidéken, ugyanakkor – a chaszidok körében szokatlan módon -, erőteljes kötődés alakult ki az itt élő zsidókban a magyar kultúrához is. Magyar chaszidok? Képtelenség. Kép­telen valóság.

De vajon mennyiben chaszidok a mai munkácsi zsidók, amikor caddikot a Holocaust óta még csak nem is láttak, és sokszor a legfontosabb vallási törvények megtartására sem volt módjuk? Aki látott már „csodarabbi” – sírt teleszórva kvitli cédulákkal, aki hallotta már a chaszidok különös, keleti lejtésű dalait, hiedelmekkel átszőtt rabbitörténeteit, aki borzongott már álmait számonkérő hangú halottaitól, nos, az tudhatja, hogy a cáddik addig él, amíg követői ápolják em­lékét. A hitélet említett nehézségeit pedig sajátos, folklórjellegű megoldásokkal hidalják át a mai napig. Csak egyetlen példa az iménti állítás illusztrálására. A chala szedésre mon­dandó áldás héber szövege ma már nem mindegyikőjük előtt ismert. Ezért az asszonyok egy része ukrán nyelvű mondókával él az áldozati tésztadarab leszakításakor:

,,Hálu, hálu, hálu,

pisla panyi da Ungvaru,

kazala panyi os trebá Halu bráte,

ta j u pics metáte.”

Magyar fordításban:

„Chala, chala, chala,

Ungvárra ment a naccsága,

azt mondta, hogy chalat kell venni,

és a tűzbe vetni.”

A szöveghez fűzött „eredetmonda” szerint régen meg­esett, hogy a háziasszony csak pénteken – amikor már meg­gyúrva várta a szombati kalács tésztája, hogy megkelve kisüssék -, jutott el a piacra. Ezért a chala szedés parancsának teljesítését cselédjére hagyta, aki, hogy meg ne feledkezzék feladatáról, versbe szedte azt. Ezt a szöveget mondják ma is sokan – hébertudás híján – „áldásként”. Íme a chaszid folklór egyik új keletű „minhogja”, amelynek szövege körükben szlovákul is ismert.

Magyar identitásuk rossz emlékekkel, a Holocaust ne­hezen feledhető fájdalmaival terhelt.

Kárpátalja visszacsatolásakor kaftános, pajeszos zsidók nemzeti zászlót lobogtatva várták a magyar csapatokat. További sorsuk közismert. Sokan mégis ragaszkodnak szülőföldjükhöz: „ha hagynák a zsidóságot kereskedni és imádkozni, sose menne el Kárpátaljáról”- fakadt ki egy alkalommal Avrum.

Mások meg azt fontolgatják, hogy ha mégsem alijáznak, akkor Magyarországon folytatják életüket.

Béke legyen velük.

Rékai Miklós