A múltgeneráló

2007. augusztus / Grecsó Krisztián íróval beszélget Csáki Márton Grecsó Krisztián (1976) író, költő, a Bárka című folyóirat szerkesztője. Legismertebb műve, a Pletykaanyu tágabb környezetében nagy botrányt kavart, hisz nem egy olvasója magára ismert. Legutóbbi könyvének – amit nemrég németre is lefordítottak –, az Isten hozottnak egyik központi eleme egy háború utáni vérvád története. Korábbi kötetei: Vízjelek a honvágyról (1996), Angyalkacsinálás (1999). Mostanában Szőke András Hasutasok című filmjének forgatókönyvírójaként hallhattuk a nevét.

	Grecsó Krisztián

– A könyveiről írott kritikákban így vagy úgy, mindig előkerül a „népi irodalom”. Hogyan érinti ez a beskatulyázás?

– Ez végigvonul a magyar irodalom történetén. Jelenkori kisugárzása engem is érint, pedig mindenki hangsúlyozza, semmi értelme. Már első verseskötetem kapcsán a népi irodalomhoz való viszonyomat fejtegették, de egy húszéves embernek nincs ilyen viszonya; maximum – hála a középiskolai oktatásnak – annyi, hogy utálja Móricz műveit. Móriczét, aki szintén csak író, népi nélkül, és nem csak azért, mert ugyanolyan zseniálisan ábrázolta a kispolgári világot is. Úgy éreztem: ugyan mi közöm lenne ehhez? Aztán rájöttem: az életanyag, a közeg. Mi másról tudna írni egy fiatalember, mint a saját életéről? Tehát végül is logikus felvetés volt, csakhogy nekem kizárólag az életemhez volt viszonyom.

– És mi volt ez a bizonyos közeg?

– Szegvár, egy konokul zárt dél-alföldi falu. Az első konfliktusom az volt, hogy az a normarendszer, amit otthonról hozok, semmiféle kontinuitásban nem volt választott életformámmal. E mellett az a hagyomány, amihez alkotóként kapcsolódtam, nem a népi irodalom volt. Erősen hatott rám Esterházy, Darvasi, Mészöly, akik egészen más „irodalom-felfogásban” alkottak, mint amit az én élményanyagom elvileg feltételezett. Így kellett kezdenem valamit azzal, létezik-e számomra is a népi-urbánus hatástörténet, ahhoz képest akarok-e valamit létrehozni. Az Isten hozott kritikusainak egy része olyan ideológiát feltételezett, miszerint ezt a két vonulatot akartam szintetizálni: urbánus módon írni népi témáról.

– Nem gondoltam, hogy ilyen szándékkal írta Isten hozott című regényét, de az a természetesség, ahogy e két hagyomány között mozog, nekem is azok kibékítését juttatta eszembe, pontosabban az ellentét olyan feloldását, mintha soha nem is létezett volna.

– Ilyen formában igaz is: arról a szabadságvágyról van szó, hogy úgy nyúlhatok ahhoz a misztikumhoz, életanyaghoz, valósághoz, amit belülről ismerek, ahogyan csak akarok. Nem fog behatárolni mindenféle nevetséges szembenállás. Ugyanakkor a kritikák segítettek elgondolkodni, nem dolgozott-e bennem mégis valamilyen félig-meddig tudatalatti vágya egy ilyen kísérletnek.

– Krúdytól és Móricztól kölcsönzött mottói sem arra utalnak, hol helyezi el magát az irodalmi hagyományban, sokkal inkább arra, hogy mit gondol az önmagunkhoz, múltunkhoz való viszonyról. Vagy éppen annak hiányáról.

– A múlttal való azonosulás azt jelenti, hajlandó vagyok-e elfogadni, hogy felmenőim történetei az én egyéniségemnek is meghatározó elemei. Minden csak elmondható történetekből, mítoszokból áll össze, azaz egyéniségem abban gyökeredzik, hogy a nagyapámnak is voltak elmondható történetei. Persze ebből is ki lehet taszíttatni, vagy azt mondani: azért sem. Izgalmasnak találom, hogy egy zárt közösség – ami metaforikus, hívhatjuk akár gyerekkornak is – normarendszerével nem azonosulsz többé, vagy elveszted az azonosulás képességét.

– Kik azok a szerzők, akikben nem egymás ellentéteként merültek fel a különböző élmények, hagyományok?

– Már Petőfi életvitele és írásai is izgalmasak: a fehér kesztyűt viselő, franciául beszélő költő, aki a népi misztikában talál magára. Aztán ott van Molnár Ferenc, akit az első urbánus íróként tartanak számon, holott ugyanolyan bensőségesen viszonyult minden társadalmi réteghez. Az ő különös, őrült anekdotákból építkező világát, finomságát nagyon szeretem. De a legjobb példa Krúdy, aki az első pillanattól kezdve kiválóan működtet egy fiktív hagyományt, amit nem is ismerhetett. Vagyis nem csak a gyökerekből táplálkozunk – noha azt hiszem, én mindig ugyanazt a könyvet fogom írni: az állandó identitásproblémámról, a komplexusok leküzdhetetlenségéről, még ha egyesek fontosabbnak tartják is a díszletet.

– Nyilván azért, mert eltűntek a falusi, vidéki életet ábrázoló alkotások. Kiveszett annak átélhető közvetítése, amiben önnek nagy segítségére vannak a csodás elemeknek.

	Grecsó Krisztián (fotók: Tóth Csilla)

– Igen, a szociográfia is háttérbe szorult, de a fikciós műfajban nagy az igény, hogy valódi egyéniségek szerepeljenek a műalkotásokban. Ez egy jelenség: a fiatalok sztárokat gyártanak maguknak olyan alkoholista, perifériára szorult emberekből, akik kívül állnak a társadalmon. Egzotikusnak találják. Én is a realitást kergetve találtam rá a csodákra. Alapvetően nagyon realista akartam maradni – abban az értelemben, hogy hű legyek az emlékeimhez. A falu teljes univerzum volt, ám ezt a teljességet, pusztán a tények leírásával nem tudtam érzékeltetni. Azok alapján egy ledöngölő, szociografikus munka született volna, aminek semmi köze az emlékeimhez. De az Isten hozottnak, a perverz, különös, kavargó anekdoták mellett mégiscsak az a lényege, hogy egy kamasz visszatalál a saját múltjához.

– Ha valamilyen élményanyagot így lehet közölni, biztosan találkozott olyan irodalmi művel, ami hasonlóan az ön munkáságához a „zsidóságélmény” autentikus ábrázolását nyújtja.

– Inkább „vallástörténeti” hatásról beszélnék. Egyrészt a közös hagyomány érdekelt. Mondok egy példát: miután a homokozóban játszottam egy pohárral, nagyanyám – aki már nem tartotta a katolikus vallást, de élénken közvetítette számomra a paraszti kultúrát – azt mondta, a pohár tisztátalanná vált. Miért? Nem volt válasz, ahogy arra sem, miért tartja külön a húsos és a tejes edényeket. Másrészt a zsidóságban találtam meg a kitaszítottság metaforáját: mikor nem csak elveszted a múltad, hanem esetleg nagyon is ragaszkodsz hozzá, de már nem vagy odaillő. Hiába próbálsz értelmiségiként ragaszkodni a falusi múltadhoz. Egyik tanulmányában Eliade az „első időről” beszél, ami az ember életének azt az időszakát jelöli, amikor minden először történik meg vele. Az emberiség első ideje ilyenképpen az ószövetségi hagyomány. Szükségem volt erre az első időre, így generáltam magamnak identitást, a paraszti kultúrában ugyanis nincs bázisa az emlékezetnek.

– Nagyon ősi, archaikus kapcsolódási pontokat említ, de regénye, aminek egyik szála egy háború utáni vérvádhoz kapcsolódik, a zsidó – vagy kisebbségi – létszituáció egy másik aspektusának ismeretéről, átéléséről tanúskodik: a kitaszítottságról, amire legalább olyan könnyen asszociálunk, mint a „kollektív zsidó emlékezetre”.

– Három zsidó család élt a faluban; többen visszatértek a háború után, így Klein Viktor is, aki a könyvemben Klein Edeként szerepel. Néhány hete volt csak otthon, mikor megvádolták egy szűzlány meggyilkolásával. Az ügynek főleg a lelki mozgatórugói szörnyűek: hogy három családot nem volt képes megvédeni a falu, majd ezek után semmiféle lelkiismereti szembesítés nem történt. Sőt, a lelkiismeret-furdalás alattomos módon, „alulról” jelentkezett a háborútól elnyűtt, első szóra felheccelhető emberekben. A lányt valóban meggyilkolták, és szokás szerint „valaki” a kelmeárushoz látta utoljára bemenni. Klein Viktort ezek után budapesti rendőrök menekítették ki.

– Más formában ön is megtapasztalta ezt a szituációt, amikor Pletykaanyu című könyve után meghurcolták. Egyrészt idegenné vált, másrészt szükségszerűen a közösségben élő, abból kiemelkedő író szerepébe kényszerült: „saját fészkébe piszkított”.

– Ezért működtettem egyszerre emberként és íróként is az emlékezés és az idegenségérzés metaforáit ennek a háború utáni történetnek az újraírásában, és a saját életemben. Rögtön rátaláltam Klein Viktorra, hisz volt egy ember, akivel hasonló dolog történt. Én is átéltem, milyen bűnbakká válni, milyen az, amikor elfordulnak tőlem, mintha fertőző lennék, nem szolgálnak ki a boltban, megkergetnek. Annyit mondták, hogy lassan kezdtem magam bűnösnek érezni. Gyökere, mechanizmusa is hasonló volt a két esetnek: a közösség normarendszere alól senkinek sem szabad kivonnia magát. Aztán tárcarovatomban, ahol először minden fikciót nélkülözve írtam az esetről, tesztelgetni kezdtem a mai toleranciát: mit szól hozzá a falu? Természetesen azt, hogy nem kellene egy gyilkosról – mert máig annak tartják, ezt semmilyen észérv ki nem törli – irkálnom.

– Azt mondja „tesztelgetett”. Véletlenül – ha tudjuk is milyen személyes motivációi voltak – egy erre alkalmas történet került a kezébe, vagy keresi az ilyen témákat?

– A döbbenetes igazságtalanságot, hogy Klein bűnösségét még mindig megalapozottnak látják, nem tudom lenyelni: szégyellem magam. Szívesen találkoznék vele, ha még él, hisz egy felé irányuló bocsánatkérés is ez a könyv. Nem ez az elsődleges tétje, de nagyon fontos, hogy az a vidék, ahonnan ezeket az embereket elhurcolták, ahol a hiányuk van, a saját múltja részének tekintse őket – különben halálra ítéli magát. Ezt akartam érzékeltetni.