A modern cionizmus megszületése

Ben Jehuda: Nyelv és nemzet

Eliezer Ben Jehudáról (1858-1922) főként a beszélt héber nyelv újjászületésével kapcsolatban szokás megemlékezni. Az elsők között képviselte azt a nézetet, hogy a hébert a mindennapi érintkezés nyelvévé kell tenni, s nem pusztán a zsidó nép kulturális, szellemi médiu­mává, ahogy azt a maskilim (az oroszországi zsidók szellemi megújhodásának mozgalma – a szerk.) többsége javasolta. Évtizedeken át dolgozott az első modem héber szótáron, amely a modem héber lexikonográfia alapjává vált, s tanulmányaiban új kifejezések százaival gazdagította a nyelvet, melyek a héber ajkú ember számára megkönnyítik a modem világgal való érintkezést. Élettörténete azonban nem merül ki e tevékenységben. Egy litván jesiva diákjaként kezdte, majd prágai orvostanhallgatóként, s végül 1881-ben palesztinai bevándorlóként folytatta, s e sajátos szellemi fej­lődés az oroszországi zsidó felvilágosodás sokfelé ágazó növekedésének egyik aspektusát képezte le, a felvilágoso­dástól a palesztinai zsidó nemzeti mozgalomig.

Diákévei alatt Ben Jehuda kapcsolatba került az orosz népi mozgalommal, s egy időben igen közel állt az orosz for­radalmi értelmiség azon tagjaihoz, akik a terrorizmust is legitim eszköznek tartották radikális céljaik előmozdítása érdekében. Ugyanakkor Peretz Smolenskinnel is kapcsolat­ban állt, s az ő folyóiratában, a Hashaharban publikálta legtöbb korai cikkét. Ekkoriban vette fel írói álnévként a Ben Jehuda nevet, s ezzel azon tendencia előfutárává vált, amely­nek hatására később a Palesztinába kivándorló cionisták többsége nem-héber vezetéknevét héber névre cserélte.

Ben Jehuda kivándorlása Palesztinába 1881-ben szintén radikális, saját korában egyedülálló lépés volt. A héber orosz maskilim egyetlen tagja sem választotta Palesztinát ott­honául, még az 1881-es zavargások után sem; Ben Jehuda viszont még a dél-oroszországi zsidóellenes lázadások kitörése előtt Jeruzsálembe költözött. Kivándorlásának ideológiai indokait, s a velejáró gyakorlati lépéseket ritka kulturális és szellemi éleslátás jellemezte. Ben Jehuda érvei az orosz zsidó Haszkala válságának radikális bírálatához kötődnek, s gondolatai a maguk kontextusában és követ­kezményeiket tekintve igen újszerűek voltak.

Ben Jehuda eszméit egy nyílt levélben fejtette ki a legtömörebben, amelyet 1880 végén a Hashahar szerkesztőjéhez intézett. A nyílt levél ahhoz a héber nyelv használatáról szóló vitához kapcsolódott, amely Peretz Smolenskin és a német zsidó értelmiség között akkoriban folyt. A német zsidó reformmozgalommal kapcsolatban álló szerzők egy része úgy érvelt, hogy mivel a reform a judaizmust kizárólag vallási közösségnek, s nem nemzeti entitásnak tekinti, a héber nyelv vallási használata anakro­nisztikus és ezért el kell törölni. A reformmozgalom a hébert a némettel kívánta helyettesíteni a vallási liturgiában. Smolenskin viszont úgy érvelt, hogy a zsidó nemzeti létezés sajátossága az összefogó területi koncentrálódás nélkül is fennmaradó egyetemes, spirituális nép. A héber nyelvet ezért – mint a világ különféle zsidó közösségeit összefűző szellemi köteléket – továbbra is fenn kell tartani. Míg a nem-zsidó nemzeteket az olyan materiális tényezők fogják össze, mint a terület és a politikai erő, a zsidó népet szellemi kötelékek kell hogy egyesítsék, s a héber nyelv e kötelékek egyike.² Ben Jehuda általánosságban Smolenskin álláspontját támogatja, de túllép a vitán s egy másik kérdést tesz fel: mivel magyarázható, hogy a Haszkala héber nyelvű irodalmi kísér­letei nem hoztak létre valóban mesteri esztétikai és művészi teljesítményt? Ben Jehuda rámutat, hogy a Haszkala-mozgalom (a nyugati zsidóság körében a XVIII. században elindult szellemi megújhodás, héber felvilágosodás – a szerk.), amely meg akarta ismerni a modem világot, világi műveket alkotott néhány évtizeden át valósi reneszánszot hozott Kelet-Európa zsidó szellemi életébe. Számtalan héber nyelvű tanulmány, regény, színdarab és költemény született, s a héber nyelv a maskilim által támogatott új világi héber iskolából egyre nagyobb számban kikerülő, héberül olvasó közönség szellemi kommunikációjának médiumává vált. Ugyanakkor Ben Jehuda is osztja azt az általános nézetet, hogy nem született nagy héber irodalom, s arra keresi a választ, minek tulajdonítható a Haszkala irodalmának középszerű, másod­lagos, túlzottan pedáns és dagályos stílusa.

A Smolenskinhez írott levélben Ben Jehuda meglehetősen egyszerű választ ad: valódi irodalom csak olyan társadalmi közegben születhet, amely az irodalom nyelvét beszéli. A Haszkala irodalma Oroszországban mesterséges képződ­mény, nem a valódi művészi kreativitás forrásából – az életből – táplálkozik. A héber nyelven író szerzők saját mindennapi életükben nem a hébert használják; írásaikban héber nyelven írnak le egy olyan társadalmat, amely nem a héber, hanem a jiddis, az orosz vagy a lengyel nyelvet beszéli. Hogy is keletkezhetne művészi érzékenységű irodalom az életet és a képzeletet elválasztó szakadék talaján? A héber irodalom, mondja Ben Jehuda, csak egy olyan társadalomban fejlődhet, amely beszél héberül, s amelyben a többség olyan zsidókból áll, akik a héber nyelvet használják mindennapi életükben:

A héber csak egy olyan országban éledhet újjá, ahol a héber nyelvű lakosok száma meghaladja a nem-zsidó lakosok számát. Növeljük meg a zsidók számát elhagyatott földünkön, vegyük rá népünk maradékát, hogy térjen vissza atyái földjére, élesszük fel a nemzetet, s nyelve is újjá fog születni.³

A héber nyelv újjáélesztése nem korlátozódhat tehát arra a szellemi erőfeszítésre, amely a nyelvet az értelmiség tisztán spirituális médiumává kívánja fejleszteni. Az efféle szellemi újjászületés – a maskilim programja – a héber nyelvet ter­méketlenségre és utánzásra ítéli; a középkori latin sorsát szánja neki. Aki valóban fel kívánja támasztani a héber nyelvet, annak arra kell törekednie, hogy Izrael földjén növekedjék a zsidó népesség. Ben Jehuda Smolenskinhez intézett szavaiból kihallatszik a tizenkilencedik századi na­cionalizmus kulturális-nyelvi romanticizmusának hangja: „Uram, (a hébert) nem éleszthetjük fel fordítások révén; gyermekeink nyelvévé kell tennünk, azon a talajon, ahol egykor virágzott és érett gyümölcsöket hozott!”

Egyesek szerint Ben Jehuda kísérlete, hogy a héber nyelvet beszélt nyelvként élessze újjá, palesztinai kivándor­lásának és egy új palesztinai zsidó közösség kialakulásának következménye volt. Valójában éppen fordítva történt: Ben Jehuda azon meggyőződését követve vándorolt ki Palesztinába, hogy csak a zsidók ősi földjén létrejövő zsidó társadalom megteremtése teszi lehetővé, hogy művészileg számottevő héber irodalom alakuljon ki. s hogy meginduljon a héber kulturális reneszánsz. Ben Jehuda számára a paleszti­nai kivándorlás és a héber nyelv újjáélesztése beszélt nyelvként nem jeu d’esprit, hanem az oroszországi Haszkala problémáinak megoldása. Amikor ragaszkodik ahhoz, hogy a héber újjászületése nem korlátozódhat az értelmiségi elitre, hanem olyan tényleges, népi folyamatokat kell kifejeznie, amelyek a hébert egy egész nép nyelvévé tehetik, az orosz népi mozgalom gondolatait ülteti át zsidó környezetbe.⁴

Az orosz populisták – akikkel Ben Jehuda kapcsolatban állt – azt hirdették, hogy a társadalmi forradalom nem vezethet sikerre, ha az értelmiségre korlátozódik; felszólítot­ták az értelmiséget, hogy „szánjanak le a nép közé”, éljenek velük, osztozzanak szenvedéseikben, és tanítsák meg nekik a forradalmi tudatosságot és a forradalmi cselekvést. Ugyan­ezt a héber Haszkalával kapcsolatban is el lehetett mondani: ha egy nyelvi ismereteire és bibliai műveltségére büszke szűk értelmiségi elit keretein belül marad, sorsa szükségképpen az archaizmus és az érdektelenség. Ben Jehuda szerint a héber nyelvet el kell vinni a néphez; a köznapi tevékenységek és érintkezés nyelvévé kell tenni, a tömegek nyelvévé, olyan nyelvvé, amelyet az anya gyermekével, a férj feleségével beszélgetve használ. A héber nyelv újjászületését ki kell vinni a divatos szalonokból az utcára. Így fordítja le Ben Jehuda az orosz népies hagyományt a zsidó közösség nyelvi- kulturális átalakulásának közegében.

Ben Jehuda szerint semmiféle nemzeti kultúra – és sem­miféle nemzeti nyelv – sem lehetséges a nemzeti élet tényleges társadalmi infrastruktúrája nélkül. Az olyan fogal­mak, mint az 1881 előtti Haszkalában oly sokat emlegetett Szellemi Nép, törékeny absztrakciók, s ezért kudarcra vannak ítélve. Ahogy a tizenkilencedik század más nemzeteinél, a nyelvi és a nemzeti politikai újjászületés a zsidóknál is egy­szerre mehet csak végbe:

Értelmetlen azt kiáltozni, hogy „őrizzük a héber nyelvet, vagy elpusztulunk!” ,,A héber nyelv csak akkor lehet eleven, ha felélesztjük a nemzetet és visszavezetjük hazájába. Végső soron egyedül ez hozhatja meg a tartós megváltást számunkra; ha ez nem történik meg, elvesztünk örökre! … A zsidó vallás két­ségtelenül fenn tud maradni idegen országban is; formáit a hely és a kor szelleméhez igazítja, s sorsa az összes többi vallás sorsával párhuzamosan halad. De a nemzet? A nemzet csak saját talaján élhet meg; csak ez a talaj élesztheti újjá, csak ez hozhat olyan nagyszerű gyümölcsöt, amilyet a múltban termett.⁵

Ben Jehuda kivándorlása Palesztinába, erőfeszítése, hogy feleségét és gyermekeit megtanítsa arra, hogy otthon is héberül beszéljenek, keserű küzdelme a jeruzsálemi funda­mentalista vallási berendezkedéssel, amely mindebben szentségtörést látott – mindez azon meggyőződésének lo­gikus következménye volt, hogy a héber nyelv újjászületése csak a nemzet forradalmi átalakulása révén mehet végbe, amelynek a széles népi tömegekre kell támaszkodnia, s nem lehet pusztán elitista szellemi játszadozás.

A tizenkilencedik század második nyelvi forradalma volt ez a „leszállás a nép közé”, a kísérlet, hogy a héber a halaskofák és az utcagyerekek nyelveként éledjen újjá. Az első forradalom akkor következett be. amikor a héber a rabbinikus, liturgikus nyelvből a Haszkala szellemi diskur­zusának világi nyelvévé vált. Ben Jehuda munkássága és az az ideológiai alapozás, amely írásaiban, palesztinai kivándor­lásában és ottani közéleti küzdelmeiben testet öltött, jelen­tősen hozzájárult e második forradalomhoz. Forradalmi szin­tézise, amely összekapcsolta a zsidó népet, a héber nyelvet és Izrael földjét, a zsidó nemzeti gondolat és gyakorlat központi gondolatává vált.

Jegyzetek

1. Moshe Leib Lilienblum: „The Way of Return”, in: Arthur Hertzberg: The Zionist Idea, ( New York, 1969,) 169-170.
2. „Let Us Not Confuse the Issues”, in: Hertzberg, 172.
3. uo. 170-72.
4. uo. 168.
5. Wilhelm Marr könyve, A judaizmus győzelme a germanizmus fölött 1879-ben jelent meg, s e könyv lett a legnépszerűbb faji alapon álló an­tiszemita traktátus.

Babarczy Eszter fordítása

Részlet a Századvég Kiadó gondozásában a közeljövőben megjelenő kötet­ből.