A mimikri terhe

1

Sok évvel ezelőtt történt – nyolc­ vagy kilencéves lehettem ekkortájt, és a világ még ígéretekkel telinek tűnt -, hogy egyik tanárom, akit meglehetősen zavarba ejtett vezetéknevem, mely a szerb nevekkel ellentétben nem „ic”-re végződött, megkérdezte, ki is vagyok én. Felálltam, és azt mondtam neki, amit az apám mindig is tanított nekem: zsidó vagyok. „Az meg hogy lehet? – kérdezte. – Azt hittem, már nincs belő­letek több errefelé.”

Ekkor még nem értettem szavai értel­mét. Lehet, hogy valóban csak őszinte meglepődésének adott hangot, és nem szándékosan sértett meg. Gyerek vol­tam, és csak sok évvel később hallot­tam a holocaust rémségeiről először. Megjegyzése azonban mélyen megren­dített, és sokáig úgy éreztem, mintha élőhalott lennék.

2

Meghatározni azt, hogy mi a zsidó iro­dalom, ugyanolyan nehéz, mint azt meg­mondani, mi a zsidó identitás, vagy leg­alábbis mi a szekuláris zsidó identitás.

Egy kis, nem vallásos zsidó közösség­ben nőttem fel a volt Jugoszláviában, és mindig is úgy éreztem, hogy kötelessé­günk meghatározni zsidóságunkat. Úgy tűnt, mintha ebben a soketnikumú or­szágban mindenki teljesen biztos lett volna saját identitásában, és csak mi, zsidók töltöttünk volna végtelen órákat azzal, hogy megértsük, kik is vagyunk. Nyaranként az Adriai-tenger partján tá­boroztunk, és két vagy három alkalmat is szenteltünk e kérdés megtárgyalásá­nak. Amikor visszatértünk saját közös­ségünkbe, a Fiatalok Klubjában a rendszeres hetenkénti találkozókon újra és újra megpróbáltunk valami elfogadható választ találni magunk számára. A zsidó hagyományokra és ünnepekre hivatkoz­tunk, mint például a sabbat szépségére, a héber nyelv megtartó erejére. Cion fé­nyére. Azonban egyikünk sem gyakorol­ta a vallást, így, bár elismertük ezeknek a dolgoknak a fontosságát, nem jelentet­tek nekünk túl sokat. Mivel legtöbbünk vegyes házasságból született és a zsidó örökség folytatása egyéni választás ered­ménye volt, mindig ugyanarra a végkö­vetkeztetésre jutottunk: a zsidó identitás választás kérdése.

3

Ugyanezt a választ tudom adni akkor is, ha a szekuláris zsidó írót kell megha­tároznom: ez egy személyes választás eredménye. E válasz azonban csak személyes síkon működik. Ha el is tekintünk attól, hogy az egyes zsidó írók személyesen választották identitásu­kat, csoportként tekintve őket, több ha­sonlóságot mutatnak, mint különbsé­get. Más szóval, a zsidó irodalom meg­határozása továbbra is akut probléma marad, de a válasz, ugyanúgy, mint a zsidó szekularitás kérdésében, még mindig nem világos.

4

A nyelv, sajnos, nem segít. Legtöbb esetben a nyelv nemzeti irodalmat jelöl, de a zsidók mindig is sokféle nyelvet beszéltek. Igaz, hogy minden zsidó szá­mára ott van a szent nyelv, a héber, de azt nem mindenki beszéli. Emellett egy írónak az a nyelv a szent, amelyen ver­seit, elbeszéléseit írja. Másrészről, a zsi­dóság eltérő nyelveken kommunikált a mindennapi életben, és néha még a szent könyveiket is e nyelveken írták.

Az etnikum kérdése is problémás. Zsidó írók sokszor visszautasítják, hogy nemzeti vagy etnikai íróként hatá­rozzák meg őket. Valószínűleg ez a zsi­dók régről való félelmére vezethető vissza: „Ha különbözőnek mutatom magamat, jó okot adok NEKIK arra, hogy bűnbakot csináljanak belőlem.” A történelem során számtalan üldözte­tés és pogrom erősítette meg ezt a fé­lelmet. Ez a magyarázata annak, hogy miért volt elengedhetetlenül fontos a zsidóság fennmaradása érdekében a mimikri, az utánzás és a felületes ha­sonulás művészete, és miért használa­tos még ma is, a mai világban, ahol a faji megkülönböztetés sokkal erőtelje­sebben működik, mint az egyesítésre való törekvés.

Tehát kritikusok és irodalomtudósok csupán egyféle definíciót találhatnak ar­ra, hogy mi vagy ki a zsidó író: zsidó író az, aki zsidó származású, zsidó iroda­lom pedig az, amit zsidó származású írók írnak. Valójában ezzel nem tisztáz­tuk teljesen a kérdést. Ellenben, a zsidó közösségen belüli különbségek, meg­osztottság és elutasítás miatt, ez tűnik az egyetlen lehetséges meghatározás­nak. Ehhez a definícióhoz még szeret­ném hozzátenni a következő kiegészí­tést: zsidó író az, aki zsidó témáról ír. Ez­zel hangsúlyozom, hogy itt egy válasz­tással állunk szemben. Máskülönben mi­ért ima valaki zsidó témáról (természe­tesen az antiszemita írásoktól eltekint­ve), ha nem érezné magát zsidónak, vagy legalábbis némileg nem lenne számára problémás saját zsidó identitása?

5

A zsidó identitás körüli kételyek leg­inkább annak tudhatok be, hogy arány­talanul sok az író a nem vallásos zsidók között. A hosszú távú és a mindennapi mimikri még más dolgoknak is tulajdo­nítható. Habár a kétkedés és a mimikri művészete alapvető fontosságú az író számára, nem hiszem, hogy emiatt a zsidók jobban fel lennének szerelkezve az írás vagy akármilyen más művészet műveléséhez.

Talán a zsidók makacsabban kétel­kednek, vagy inkább hajlandók újra és újra próbálkozni, hogy elérjék a tökéle­tességet, azonban mint nép, semmivel sincs több esélyük erre, mint más né­peknek.

Más szóval nem értek egyet azokkal a zsidó és nem zsidó írókkal, akik azt mondják, hogy a zsidó írónak különle­ges szerepe van, különleges feladata, amit teljesítenie kell. Raymon Federman, amerikai regényíró és a holocaust túlélője írta valahol, hogy a zsidó írónak kötelessége a holocaust rémségeiről ír­nia. Ez valószínűleg igaz sok zsidó író számára, és különösképp azokéra, akik azt átélték. Azonban nem az a köteles­sége-e minden írónak, hogy arról írjon, amit ő a saját „holocaustjaként” él meg? Ez nem azt jelenti, hogy a holoca­ust jelentősége ezzel csökkenne. Mind­össze azt jelenti, hogy világunkban túl sok rémség történik, és az író próbálko­zása, hogy ezek ellen az akár „kicsi”, akár „nagy” borzalmak ellen küzdjön, az egyetlen dolog, ami számit.

Számomra zsidó írónak lenni azt je­lenti, hogy része vagyok egy nemzeti­ségi irodalomnak, amely azonban sok, még kisebb nemzetiségi irodal­mat tartalmaz, ugyanolyan módon, mint ahogy az egyes zsidó közössé­gek is különböznek egymástól szerte a világban. Zsidóságom egyben nagy súlyt is helyezett a vállamra, amelyet cipelnem kell, bár azt hiszem, mond­hatjuk, hogy ez egy szívesen látott súly, hiszen az írás lényegében erről szól: vigyük a vállunkon a terhet, és közben mondjuk el másoknak, mi­lyen is ezt cipelni. Segítsünk nekik, szabadítsuk meg őket e tehertől leg­alább egy rövid időre, és segítsünk nekik felismerni, hogy bármilyen ne­héz is a súly, bármilyen nagy is a szenvedés, az út végén mégis ott a biztató fény.

Habár sokszor éreztem magam ké­nyelmetlenül, és sokszor féltem is, ami­kor iskolatársaim, akik addig magukkal egyenlőnek véltek engem, hirtelen el­kezdtek különbözőként kezelni, bámul­tak, én mégis hálás vagyok az általános iskolai tanáromnak. Segített megtanul­nom egy író számára a legfontosabb leckét: a szavak és az utánuk követke­ző csönd lehet, hogy gyilkolni nem gyil­kolnak, de majdnem minden mást meg tudnak tenni. Tudnak fájdalmat okozni, de tudnak teremteni is.

Vidra Zsuzsa fordítása

David Albahari 1948-ban született az akkori Jugoszláviában. Tizenegy regény, illetve elbeszéléskötet szerzője. Számos novellája, csak­úgy, mint Tsing (1988) és A csábítás (1996) cí­mű regényei a kicsiny jugoszláviai zsidó kö­zösség életével foglalkoznak. Magyarul Apám evangéliuma címmel jelent meg elbe­széléskötete 1989-ben. 1991-től 1994-ig a Ju­goszláviai Zsidók Szövetségének elnöke volt. 1994 óta a kanadai Calgaryban él.